Fombelle: Vango – A hazátlan herceg

Véletlenek márpedig, úgy hiszem, nincsenek. Valószínűleg tehát nem véletlen, hogy a Könyvfesztiválon szerzett (kapott és vásárolt) könyvek közül a hazafelé úton A hazátlan herceget okezdtem el olvasni. Bizonyára az sem véletlen, hogy az elképesztően (önmagamat meglepő intenzitással) várt könyvet végül nem olvastam aznap végig. Ösztönösen választottam a következő olvasnivalóm, mintha megéreztem volna, hogy a megoldás, a kulcs, Umberto Eco új tanulmánykötetében keresendő, amit – milyen meglepő – épp a feuilleton műfajával és a felismerés mechanizmusával foglalkozó esszénél csaptam fel. (1)

Még mielőtt messzemenő következtetéseket vonna le a kedves olvasó a regény színvonalára nézve, szeretnék rámutatni, hogy a fenti fejtegetés a következtetés aktusára vonatkozik. 

Arra a pillanatra, amikor az olvasó (- én) tetten éri a pillanatot, ami a könyv hatásmechanizmusának vizsgálata közben történik, vagyis amikor a fragmentumok  hirtelen szintetizálódnak. Egyszerűbb szavakkal, a halott (tehát elolvasott, befejezett könyv) boncolása során az élet titkát kereső alkimista, vagy borbély, orvos, kutató, tudós (esetleg Ambois Paré) előtt hirtelen összeáll a véredények és a szív láttán a vérkeringés addig misztikusnak tartott (valójában pofonegyszerű) rendszere.

Az első olvasati élményem ezúttal is a Ruminiéhez hasonlítható, amelynek olvastán nehezen volt felülírható a ráismerés élménye, miszerint én ezt már olvastam valahol. Szeretem szétszedni, boncolni a könyveket, ráismerni eszközökre, idézetekre, utalásokra. Összekacsintani az íróval a megértés különböző szintjein. Mostanában különösképpen foglalkoztat az a kérdés mitől működik (számomra) az egyik mű, és mitől nem a másik.

Mindannyian olvasói előtörténettel érkezünk, de ha ez az univerzum nem metszi az íróét, akkor könnyedén elsiklunk a mélységek fölött, és a könyv nem éri el a kívánt hatást. Írom most ezt  a Vango kapcsán azért is, mert miközben az irodalomtanítás válságáról beszélünk, és a kötelezők felett merengünk, nem vesszük észre, hogy az ifjak – és nem gyerekek, de ez is milyen érdekes, más nyelvek ifjúsági, mi gyermekirodalomról beszélünk, mintha  a megfogalmazás korlátozná az alkotást és vizsgálatot, nomen est omen, mondhatnánk – olvasó-előtörténeti univerzuma már régen nem metszi a számukra kínált olvasmányokét.

Egyáltalán, ideje volna elgondolkodni a kanonizáció és értékteremtés(teremtődés) folyamatán… De vissza a témához.

“Ugyanakkor csak aki már kiskorától kezdve a folytatásos regény emlőin nevelkedik, az sajátítja el igazán az elbeszélés klasszikus mechanizmusait, amelyek itt a maguk tiszta valójában, gyakran szégyentelenül, de minden esetben átütő mitopoetikus energiával nyilvánulnak meg. (…) Ha szükséges emlékeztetni rá – ahogy épp az imént tettem – , hogy a feuilleton az elbeszélés örök mechanizmusait jeleníti meg, úgy Arisztotelészt kell idéznünk (Poétika, 1452a-b.), aki szerint a felismerés “az ismeretlenségből az ismertséghez” vezető mozzanat, különösen amikor egy személy ismer fel egy másik személyt, egy szereplő egy másikat, mégpedig előre nem sejtett módon…” (2)

És kérem ez a Vango kulcsa. Szemérmetlenül kihasználja, alkalmazza, és egyúttal a legkülönfélébb módokon manipulálja a regény az olvasót. A legnagyobb enigma, azaz Vango kiléte, származása és üldözetésének oka mellé számos apró felismerési aktust épít a regénybe. Az olvasó pedig, miután korunk a sorozatok és szappanoperák korszaka (legyen az brazil, vagy celebfixált) boldogan kombinál, felismer, összekacsint és elméleteket gyárt.

Gallimard-Jeunesse
Bande annonce VANGO de Timothée de Fombelle von GallimardJeunesse

Ha nem működne IDE kattints!

Miközben boldogan jutunk el strukturalista olvasat szintjére, s egy-egy mondatban képben véljük megtalálni a miliő tökéletes ábrázolásának momentumát. És igazunk van. Az 1915-1945 tartó korszak – amelyben a regény zajlik – átitatja a könyv lapjait. Utalásszerűen, folyamatosan építve a már meglévő tudásunkra, értékítéletünkre, történelmi állásfoglalásunkra. (Hitler hatalomra jutása, a spanyol polgárháború, amerikai szesztilalom évei, gengszterfilmek, fegyverkereskedés, fegyvercsempészet stb.)  Fombelle-nek nincs szüksége pontos, árnyalt jellemrajzokra, elég ha a gombnyomásra működő sztereotípiáinkat bekapcsolja, máris beazonosítjuk és mérlegelés nélkül besoroljuk a jó-rossz kategóriába a szereplőket. Észre sem véve a jellemükben feszülő ellentmondásokat, elhisszük – hiszen tudjuk – hogy a korszakban minden Clark Kentben ott rejtőzött egy Superman.

A hazátlan hercegben folytatódik az üldözés földön, vízen és levegőben. Az első részben egymást csupán metszeni látszó sorsok összefonódnak, és igazolódni látszik a “kicsi a világ” tétel. Ismerősök mindenhol vannak a Lipari-szigetektől Anglián át Amerikáig. Zefiró és társai sorsa összekapcsolódik Vangóéval, ahogy az ellenségeiké is. Azoknak a sorsa, akik a bosszú útjain elbuknak  mégsem tragikus, hiszen a túlélők a helyükre állnak. Közben pedig fel sem tűnik, hogy a szereplők felnőttek, megkomolyodtak.

A Vango varázsa abban rejtőzik, (legalábbis én abban vélem felfedezni,) hogy a meglévő ismereteinket bekapcsolva éveket, évtizedeket hagyhat ki a cselekményből, mégis mindenki mindent ért. Úgy fejezi be a történetet, hogy deheroizálja a hősét, hiszen Vango sokadjára is az egyház kebelén keres menedéket a történelem viharai elől, és a privát szférája elől is. Úgy ábrázolja a főhőseit, hogy egyszerre ismerhetünk rá bennük az adott korszakból olvasott könyvek által képzett olvasói-előtörténeti univerzumunk tényleges hőseire (gondolok itt a világháborúról olvasott művekre és/vagy filmekre (Casablanca, Navarone ágyúi, Híd a Kwai-folyón stb.) ) és a saját korunk értékvesztett, deheroizált, elvágyódó, konfliktuskerülő figuráira.

A regény a tétova, önmaguk, a felelősség, a felismerés és a felsoroltak által óriásivá növesztett ellenségkép elől menekülő főhősei valójában kisemberek, akik a saját világukba (bűvös körükbe) bezárkózva, szemellenzőt viselve sokkolódnak a nemtörődömségük nagyra nőtt történelmi következményeivel. Hogy aztán a maguk kisemberi módján váljanak átlagon felüli hősökké, jutalom nékül. Olyan az egész, mint egy fekete-fehér film, s hiába nem az a vége, mégis a retinánkra ég (az enyémre legalábbis), ahogy Ethel és Vango kisétál a napfelkeltébe, Émile (Vakond, Marie) az Eiffel-torony egyik keresztrúdján lógázza mögöttük a lábát, miközben a torony tövében az újjáépülő Párizs utcáin folyamatosan ismerős arcokba botlunk, olyanokéba is, akik halálának szemtanúi voltunk a történet folyamán.

Persze egyáltalán nem ez a regény vége. De örülhetünk, hogy jófelé tapogatóztunk a rejtély kiderítésekor korábban, és büszkén konstatálhatjuk, hogy jól elsajátítottuk az elbeszélés klasszikus mechanizmusait, és sikeresek voltunk a felismerés aktusában.

Végeredményben persze mindez tökéletesen lényegtelen. Ami igazán lényeges, hogy a könyv jó, és olvasni kell.

Fombelle, Timothée de
Vango, A hazátlan herceg
Fordító: Pacskovszky Zsolt
Megjelenés éve: 2012
ISBN:9789631191912

***
1) Umberto Eco, Ellenséget alkotni, Európa, Bp., 2011, 250-267.p.

2) uő. 251.p.

One Trackback to “Fombelle: Vango – A hazátlan herceg”

Oszd meg velünk a véleményed!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 36 követőhöz

%d blogger ezt szereti: