A József Attila-díjas költő, László Noémi Feketeleves című könyve a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában 2010-ben jelent meg, kiadó, mely elsősorban a fiatal erdélyi író-és költőnemzedék műveinek kiadását támogatja, és melynek köszönhetően 2008-ban Fekete Vince Piros autó lábnyomai a hóban című verses gyermeknaplója is napvilágot látott.

S hogy a címben foglalt kérdésre válaszoljak, a szerző könyvében valóban tisztán, fekete-fehéren, nevükön nevezve a dolgokat a mindenkori gyermek, kamasz nevében „kipakol” magából mindenféle felgyülemlett sértést és elégedetlenséget, bánatot és keserűséget, mit a felnőttekkel való keserves együttélés során idáig lenyelt. 15 éve ír László Noémi gyermekverseket, 15 év, talán még több, távlatából pakol ki, olvas be, adja fel a leckét és a feketelevest a felnőtt generációnak. Költői stílusa, a versei által közvetített életérzése a kamaszok világlátásának szintén a költészet nyelvén hangot adó költőnk, Ágai Ágnest idézi emlékezetemben.
László Noémi kötetének nagyszerűsége őszinteségében, közvetlenségében rejlik, abban ahogyan egy tinédzser hangján mindenféle modorosság és megjátszás nélkül kitárulkozik és „beolvas” a felnőtteknek. A lecke, melyet felad tanulságos és elgondolkodtató. A hajdani kamaszként hasonlóképpen átélt sértődöttségét, lázadását elfelejtett szülő mindenféle empátia hiányában az erkölcsi tökéletesség piedesztáljáról folyton kioktatja, megalázza, lehordja, megfenyíti, megszidja, korholja gyerekét: A gyereknek nem árt,/ ha néha vállfával, pálcával, kötéllel/ kikap. Ettől lesz jelleme erős,/ szíve acélosabb./ Tehát a fenti eszközökkel/engem a bátorság és becsület/magas tetőire terelnek./ Én ebből azt értem:/ idegesek, elégedetlenek/és vernek.”(A gyereknek nem árt).
László Noémi nem felejtette el, hogy milyen kamasznak lenni. Mitöbb, benne él még a kamasz. A kamasz szól hozzánk általa. Ehhez nemcsak empátia szükséges, a gyermeki lélek kitűnő ismerete, hanem az, hogy nap mint nap újraéli a hajdani kiskamasz érzéseit. A gyermekkel való összekacsintásnál többről van itt szó. L. N. önmagát írja, hajdani önmagát. Csakis így tud hitelessé válni. Nem szerepel, hanem megél, újraél. Érez és éreztet, vall és kimond. És mindezt imádnivaló bájjal, humorral: Viszont/ha nem figyelnek rám, elszemtelenedem./ Tekergek, hóbortos vagyok, és elfelejtem:/ hol van a helyem./ Ha nem figyelnek rám, hülye igényekkel/állok elő./ Például, hogy tanulni jobb a/füvészkert vagy épp a temető./ Nehogy már elhiggyék, hogy én ott tanulok./ Oda kellene rám figyelni végre, mielőtt/ megbolondulok.” (Viszont)

Advertisements