(Egy sima: Eszter, egy fordított Nóri)

Rakosgatom ide-oda. Gondolatban téblábolok körülötte, olvasgatok róla itt-ott, meg amott is. Pedig aztán nem is olyan bonyolult. Mármint történetileg.
Jaj, hát nem tudjátok, hogy a láthatatlan vadállatok köztünk élnek? Á, hova figyeltek ti történelem és természetrajz órán?

Hát, ezen a könyvön mi (a két gyerekem meg én) mindig hajba kapunk (nem szószerint, de azért rendesen). Négyéves fiam állandóan arról próbál meggyőzni, hogy fejezeteket kihagyva rontsunk rá egyenest a tortacsatás részre, és olvassuk azt.

És még Durell-t sem olvastok, na nem azt a nyavalygós szépírót, (mellesleg Az alexandriai négyes egész jó,) hanem a Gerry-t, aki nem csak a családjáról, hanem egyéb állatfajokról is ír? Mert akkor tudnátok mindenféle piros könyvekről, kihalóban lévő, vagy éppen kihalt állatfajokról (nem a dinókra gondolok!), és egyáltalán nem lepődnétek meg, amikor Bátky blazírt képpel azt írja, hogy Pipogya, aki a járda szélén ücsörög, egy városi láthatatlan vadállat.
És szegénynek nem kellene egy unalmas előadást végighallgatnia az apukájától, mármint Alfonznak, aki Medve, meg Pipogya, de mégse, de ezt akkor inkább most hagyjuk, aki nem elég hogy történelemkutató, mármint az apukája, aki Medve, meg József is, de blamázs, még pont ezt a “hülye nevet” is adta egyszem fiának.

Hiába magyarázom, hogy szükség van az előzményekre is. Pontosabban, nekem van szükségem rájuk, de merthogy hármunk közül (egyelőre) csak én tudok olvasni, a két kijelentés közti értelmi különbség praktikus szinten elmosódik. Szóval van egy kis gyakorlati előnyöm, de magyarázni és érvelni azért tudnom kell. És ez eltart egy ideig. Mire beáll a konszenzus, és elkezdődhetne az olvasás, másfél éves lányom lendül akcióba, mert őt pedig nem érdekli a sok duma és hosszú mondat, az olyan oldalakért pedig, ahol nincs nézni- esetleg kommentálnivaló, kifejezetten haragszik. Kezemből a könyvet gyors mozdulattal kiveszi, bái bái (ejtsd bácsi, bácsi) csatakiáltással keresi azt a képet, ahol fehérsapkás szakácsfazonok aranyszínű golyókat tartanak a kezükben. Ez a kedvence. Beszélgetünk a képről, mutogatunk, ismételgetünk, de meseolvasás volt beígérve, folytatni kellene a történetet. Könnyen elképzelhető, hogy ez milyen nehézségekbe ütközik. Ha Ráhel sem nézi elölről a képeket, miért is hallgatná elölről a történetet Sámuel.

Aztán nem lepődnétek meg azon sem, ami a gyerekek számára nem meglepő, sőt egyértelmű, mondhatni magától értetődő, tehát vágják, hogy néhány gyerek látni kezdi őket.
Úgy kell ide a bonyodalom, mint Oroszlán Gézának a mongol jurtakiállítás. De persze Tigris Oszkár sem maradhat ki a buliból, hiába fedi őt a mamája, igaz nem takaróval, hanem szép szóval oktatja, meg időnként korholja is.
Hőseink, amolyan Karinthy-féle Micimackó stílusban beballagnak az iskolába, no nem tanulni, inkább kísérleti jelleggel. Megoldás helyett barátjelöltekre találnak, gyorsan sínre teszik a randit, aztán olajra lépnek, meghökkenve, döbbenve.
Barátkoztak, sütiztek, és megalapították a VEST-et, ami Vadállat Ember Segítő Társaságként született, de Tigris Oszkár húrtalan és pendületlen maradt, hát lett belőle Városi Eső Sanyarú Tél, mert ennek legalább van értelme.
Kábé annyi, mint egy jóhiszemű, három majmot játszó manót, vagy tündért(?) kirángatni a bajból, ha már egyszer belekavarta magát, úgy mint más a sütikrémbe a vajat.

Olvasnám már, mert furdalja az oldalamat ez a láthatatlanságosdi, ezért próbálok úgy olvasni, hogy közben mentem a könyvet, fejek és karok mögül igyekszek a szövegre rátalálni, ehhez állandó mozgásban kell tartanom a könyvet, ügyesen navigálni kapás és kapkodás között, hogy legalább a bekezdés végére érjünk. Állandó mozgásban lévő szöveg olvasásában még van tanulnivalóm, hamar kifáradok. Gyerekeim pedig előbb-utóbb feladják a próbálkozást.

Túlesnek ezen is, a gonosz megbűnhődik, végtére is az a dolga, ezek hatan meg a barátság mellé még sütit is kapnak.
Mármint kik? Hát akiket az itt-ott, amottakban filozofikus értelmiséginek, bölcsésznek titulálnak, (ezt amúgy én úgyis, mint bölcsész, Oroszlán Géza nevében is kikérem magamnak, mármint a lekicsinylőségét a szónak, a bölcsészek igenis jófejek, mégha olyan elvetemültek is, hogy iráni művészfilmet néznek, nahát!), na a másik kedvenc, hogy Pipogya, mint apa-figura, haha! “egyrészt kicsit útját kereső, tépelődő, szemlélődő, amilyen például én magam is voltam alsós koromban, ugyanakkor vezéregyéniség a többiek között, aki mindig képes higgadtan átgondolni a dolgokat, és aszerint cselekedni – ilyen tekintetben szinte apafigura.” ekultúra
Na kérem, ezek még sose láttak kamasz “felnőttgyereket” közelről? A higgadtságról meg csak annyit, hogy végülis csak egy kicsit fogják el, és zárják be a “gonoszok”, pont emiatt.

Na most, ebből egy következtetést helyes levonni: nem a könyvben van a hiba! A fennálló probléma megoldásához kéretik bevonni a másik szülőt, nagymamát, babysittert, szomszédot (nem árt, ha legalább kicsit tud magyarul) és… kéretik a könyvből még egy példányt venni. Pipogya ugyanis mindennek ellenére, igenis és határozottan kedvenc mackóhősünkké kupálódott ki, története pedig az egyik kedvenc mesénkké. Olyan mesévé, amivel jó együtt lenni olvasás közben, és jó érzés vele (esetleg benne) maradni olvasás után. 

Ha Gyöngyösi Adrienn nem rajzolna olyan jól, ahogy rajzolt, simán tudnék szerepet osztani a régi középiskolás diákjaim között, (újak azok most épp nincsenek).
A gyerekekről a nevükön kívül sok érdekes nem derül ki, de ilyen lendület mellett, mindegy is, úgyis ír az író, mert azért író, ha már így hívják, noha inkább klaviatúrát látott, mint tollat, de ez is mindegy, szóval biztos folytatja, mert van az úgy, hogy muszáj…

Lelkesedésem tizes listája a következő:
1) Bátky András nagyon lendületesen, élvezhető összetettséggel, nyelvileg frissen tud mesét mondani.
2) A szöveg rétegződésének köszönhetően több korosztály talál(hat) neki megfelelő nyelvi és narratív örömöket a könyvben – nem mindent ért meg pl. egy négyéves, felolvasója számára más szinten (is) nyílnak meg értelmek, ez viszont egyáltalán nem áll útjában a mese befogadásának.
3) A második pontból következik, hogy jókat lehet családi körben beszélgetni Pipogyáról – mi történt, hogyan és miért.
4) A második pontban említett korosztálytól (részben) függetlenedett olvasásélmény abból is táplálkozik, hogy a könyvnek (vagyis írójának) remek humora van. Míg pl. a négyévesek azon tudnak röhécselni, hogy ukrán röplabdásokat lógatnak hálójukba csomagolva a Dunába, addig jókat derülhetnek a “Pipogya éppen fel akarta homályosítani barátját…” típusú kifejezéseken a nagyobbak.
5) A könyv állatvédő, állatbarát, és rejtett, de egészséges társadalomkritika bújik meg benne.
6) Meg egy kis anti-kolonializmus.
7) Nagyvárosi kalandregénybe csomagolva kontemplatív részekre bukkanhatunk, és azok mégse fájnak. Sőt!
8) Pipogyát Eszter küldte nekünk ajándékba – sokkal jobban szeretem azokat a könyveket, melyek konkrét emberekhez fűznek mint azokat, melyek nem.
9) A könyv bizonyos mondatai nagyon jól idézhetők és használhatók, ha kifejezőerőnk éppen nincs formában (pl. “Pipogya annyira sajnálta magát, hogy legszívesebben nekiállt volna a saját hátát simogatni.”)
10) A történetnek köszönhetően a cukrászda mint olyan kellemes módon rehabilitálódik, és erre az egészséges életmód és étrend utáni hajsza okozta stresszes világban bizony és lám csak nagyon nagy szükség van 🙂

És, ha olvasnátok, például a Bátky Pipogyás könyvét, akkor elhinnétek neki, hogy 5 nap alatt írta egyhuzamban negyedszerre, bár mondjuk én speciel nem is értem hogy bírt közben levegőt venni, mert ez ilyen “egylélegzetvételes dumakönyv”, dehát mondom bölcsész vagyok, nem fiziológus, vagy mifene.

És, ha elolvasnátok, akkor azt is tudnátok, hogy én már kétszer elolvastam, de még sokszor fogom, főleg ha vacak a kedvem, mert na jó nem fárasztok senkit a nyelvi regiszterekkel, de elárulom, hogy olyan, de olyan a szöveg humora… á, dehogy árulom, nyomás olvasni, egy-kettő.
És most levegővétel és stop.

Hírdetés