„Grafikus vagyok. Gyerekkoromtól megszoktam, hogy bal kézzel rajzoljak, de írni jobb kézzel tanítottak, mondván: írni csak jobb kézzel szabad. Amikor kigondolom a meséket, mindig a jobb kezemben tartom a tollat, a balban pedig a ceruzát vagy az ecsetet. Ez így nagyon kényelmes: a jobb kéz írja a mesét, ezalatt a bal vidám képeket rajzol. De fordítva is előfordul: előbb a bal kéz rajzol, utána a jobb kép alá írja a szöveget. Így hát mindkét kezemmel dolgozom, hogy nektek, kis barátaim, vidám, érdekes mesét és hozzávaló rajzot kanyarítsak. Remélem, ha elolvassátok könyvemet, és végignézitek minden rajzomat, megszeretitek a történetek szereplőit is. És azt is remélem, hogy a meséim nemcsak szórakoztatnak benneteket, hanem elgondolkodtatnak erről-arról, vagy arra késztetnek: megcsináljatok, lerajzoljatok valamit, fúrjatok-faragjatok. De az is nagyszerű, ha könyvem megnevettet mindannyitokat!”

Ezt üzente a kis olvasóinak Vlagyimir Szutyejev a Móra Kiadó gondozásában megjelent, 1976-os kiadású Vidám mesék fülszövegén.

Kívánsága igencsak teljesült.

Nemrégiben vendégem volt egy kedves barátnőm, és büszkén mutattam meg neki pár gyerekkönyvet az új szerzeményeim közül, moderneket, kortárs grafikusok illusztrációival is. Volt köztük egy, amelynek kicsit komorabbak a színei (ahogyan a téma is komorabb), elnagyoltak a formák, figurák, a szívünknek mégis kedves. Ismerősöm viszont lehangolónak találta, és ahogyan fogalmazott, „nem érti, miért kell már most búskomorságba dönteni a gyermekeket, és miért nem lehet egy gyerekkönyv olyan színes, és vidám, mint a Vidám mesék.

A beszélgetés után pár nappal előhalásztam Szutyejev méltán híres mesekönyvét a dobozból, amiben még mindig az új könyvespolc után sóvárgó könyveink vannak, hogy felelevenítsem, miért is él ilyen élénken kedves barátném emlékezetében ez a mesekönyv. Bevallom, az enyémben nem élt olyan erősen, annyira legalábbis nem, hogy előkotorjam, hogy a kisfiam mindenképpen megismerhesse pont abban az időben, amikor az a korának megfelel. (Megj.: A Sehány Éves Kislánnyal, meg a Vadhattyúkkal megtettem). Be kell látnom, hogy mulasztásom hiba volt. Mentségemre szóljon, hogy én iskolás koromban ismerkedtem meg a Vidám mesékkel, amikor már tudtam olvasni, és a kötet elsősorban iskolai olvasókönyvként szolgált. Egy hatévesnek, hétévesnek pedig lehet, hogy ezek a mesék már nem olyan izgalmasak. Hétévesen engem már Toldi, és a Világszép Nádszálkisasszony, meg a Háromágú Tölgyfa Tündére varázsoltak el, Kispipi és Kisréce már „dedósnak” tűntek. A negyedik történetre már nem is emlékeztem. Kisfiamat, aki még csak három múlt, azonnal magával ragadta az első történet, Kispipi, az idegesítő utánozós majom, és Kisréce, a mindig élen járó, kissé öntelt felsőbbrendűcske rövid, tanulságos, és mégis kedves története.

Ahogyan Szutyejev is írja, szinte egyszerre rajzolt és írt, és bizony ez nagyon előnyére válik az összhatásnak. Az első kép, amivel a „Kispipi és Kisrécét” felvezeti, pont a történet tetőpontját jeleníti meg, amikor Kispipi félholtan hever a tó fenekén, Kisréce pedig megmentésére siet (a tömeg, a halacskák pedig bambán bámulják), mi kívülállók pedig egyszerre látjuk a víz alatti világot, a víz feletti világot, levegőt, eget, partot, tófeneket. Bizony, ez egy pillanatkép a mindenségből,egy olyan perspektíva, amelyből a valóságot sosem szemlélhetjük egy adott pillanatban. Ez a kép önmagában elég ahhoz, hogy egy gyermeknek kedvet csináljon az egész történethez: ahogyan a kisgyermekek nem véletlenül imádnak a küszöbön, a kint és a bent határvonalán játszani (figyeljétek csak meg!), ugyanúgy érdekli őket a halál, vagy legalábbis a halál előtti határvonal. (Meggyőződésem, hogy a Padlás című musical is többek között ezért olyan népszerű, rajongott a gyermekek körében: mert alapvetően a halálról szól.)

Nos, kedvet kerekít Szutyejev a történethez, és nem csalódik, aki elolvassa. Felnőtt olvasóknak nem kell elmondani, hogy mi a sztori, elég, ha a hatásáról szólok: azonnal újra kell olvasni, és újra, és újra. Szól a gyermekek szintjén, de mégsem kimondva, szájba rágva a különbözőségről, a hasonlóságról, a versenyzésről, a fair playről, a belátásról, a segítségnyújtásról, az önkritikáról és a megbékélésről. Gyönyörű keret ad a könyvnek, hogy a kötetben szereplő utolsó mese, a „Micsoda madár ez?” című hasonló témát pendít meg, csak egy kicsit nagyobb gyermekekhez szólva. Ezt, a legutolsó mesét csak a zseniális jelzővel tudom illetni, méltóbb záró mesét nem kívánhat az olvasó.

Az egyszervolt.hu Honlapon mind Kispipiék történetének , mind pedig a kötetben rögvest a második helyet elfoglaló, a „A három kiscica” című mesének az animált változata is megtalálható. Külön köszönet az egyszervolt.hu-nak, amiért az animációhoz az eredeti karaktereket használta, Szutyejev képi világa nélkül, vagyis, más képi világgal nehezen lenne elképzelhető ez a két történet.

Hajlok arra, hogy ezek az illusztrációk gyermekeknek szánt színes képregénynek is elmennének, és ez az ábrázolási technika végig megfigyelhető a könyvben: egy oldalon vagy oldal páron akár háromszor is szerepelteti az alap rajzot, és a történet előrehaladtával beállt változásokat egyes apró részletek megváltoztatásával érzékelteti. Film, illetve moziszerű így a sok-sok mese, ami Szutyejev korát megelőző alkotói fantáziáját, újító képességét dicséri. Ez különösen igaz a szeleburdi kiskutya macskakereséséről szóló „Miau”, egy illusztráció színessé varázsolását bemutató „A kakas meg a színek”, és egy erősen orosz kultúrkörben fogant karácsonyi történet, „A fenyőfa” című mese esetében.

A majdnem-képregény szerűen illusztrált meséket mindig egy olyan történet követi, amiben inkább az egész oldalt kitevő, monumentális illusztrációk a jellemzőbbek („A gomba alatt”, „Okoska botocska”, „Az alma”) így teszi változatossá a kötet képi világát a szerző, óvja meg a könyvet az egysíkúságtól, a monotóniától, de ezzel egy időben ritmust is teremt az illusztrációk váltakozásával.

A történetek közt – az író előrevetített szándékának megfelelően – valóban több olyan van, amely a gyermeket kreativitásra, önálló alkotásra ösztönzi, és alapvető, könnyen alkalmazható rajztechnikát tanít nekik. Az „A kisegér meg a Ceruza” című mesében a kisegér által rágcsálás általi halálra ítélt ceruza utolsó kívánsága, hogy még egy utolsót rajzolhasson. Trükkösnek kell lennie, nem rajzolhat akárhogyan, hanem csak geometriai formákat, köröket és tojásdad idomokat vethet papírra, hogy azok csak az utolsó kanyarintással vegyék fel egy macska formáját, így elijesztve az egérkét. Foglalkoztató füzetek tömkelegét láttam, amelyek ilyen technikával segítenek a gyermekeknek rajzolni tanulni, de Szutyejev mindezt vicces történetbe ágyazva, nem erőltetett didaktikával képes volt negyven évvel ezelőtt is megtenni. Az illusztráció születésének világába ad betekintést a már emlegetett „A kakas meg a színek”, illetve az „A szeszélyes kiscica” című történet is, ez utóbbi esetében az üres papírlap a kiscica kívánságainak megfelelően telik meg tárgyakkal, helyekkel, élőlényekkel. Alkotó tevékenységre buzdít az „A négy kis ezermester” című mese, ami szerintem iskolapéldája a használaton kívülivé vált dolgok környezettudatos újrafelhasználásának, mindenféle modern „jelmez”, blikkfang és zöldpolitikai érvrendszer mellékerekítése nélkül.

A mesék szereplői átjárnak a történetek közt, felbukkannak főhősként, mellékszereplőként, akár több mesében is, ami szintén erősíti a kötet koherenciáját. Mindemellett a történetek önmagukban is megállják a helyüket, így kiválóan alkalmas a kötet arra is, hogy az esti mesénél csak egyetlen mesét meséljünk a gyermekünknek, akár sokszor ismételve, képeket nézegetve, beszélgetve, a kicsit nagyobbacskák esetében pedig arra, hogy, az este nyolc és kilenc közötti időszak szerintem leggyakrabban kimondott, „anya csak még egyet meséljél légyszííííí” kérlelésének jó szívvel, vidáman mesélve tegyünk eleget.

Advertisements