Vilma leveseMondani szokták (felnőttek), hogy nem látja maga körül a valóságot, és sete-suta, már-már idétlen saját helyzetében és viszonyaiban az, aki a Holdon jár (gyerek). Hívni szokták őket megdöbbent, értetlenkedő és haragos hangon vissza, vissza, hogy szálljanak már le onnan végre. Egy olyan könyvről akarok írni most, amelyik pontosan tudja és érti, hogy a Holdonjárás, pontosabban az a gondolati tevékenység, ami Holdonjárásként is leírható és értelmezhető, nem ellensége a valóságnak és mindannak, amit annak hiszünk. Talán pont fordítva van ez.
A Vilma levese c. képeskönyvet Béatrix Delarue írta, Horváth Mónika illusztrálta.
(A képek Horváth Mónika blogjáról származnak.)
copyright Horváth MónikaNem mondom, hogy azonnal ráéreztem a könyv ízére, gyerekeimnek felolvasni szerettem, ők is szívesen fogadták, de úgy igazán elmaradt az a jóízű csettintés a végén, ami miatt olvasni szeretek. Akkor állt össze a kép, amikor összevissza lapozgatni kezdtem, és váratlanul megtaláltam a kulcsot (az általam feltételezett kulcsot) az illusztrátor szöveginterpretációjához.

Igen, hát persze, Mónika meglátta Vilmában és anyukájában a Holdonjárókat, látja és arcukon keresztül láttatja, hogy ők ketten akkor tudnak önnön valójukban megjelenni, ha a képzelet teremtményeit a valóságba úgy ültetik bele, hogy ne is legyen fontos igazán, hogy hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik. Vilma és anyukája arcába Horváth Mónika belerajzolta a Holdat, és így a könyvben megjelenő képi ábrázolással is rávilágított arra, hogy ezek (ketten együtt) nagymesterei a pozitív jelentéssel megtöltött álmodozásnak.
A Holdonjárás itt nem az élet megrontójaként jelenik meg, hanem sokkal inkább teremtő szárnyalásként (Vilma boldogan képzel bele vitorlás hajót, égszínű, kék récetojást a
levesébe, vagy szalad a széllel, hogy születésnapi ruháját királylányossá varázsolja) olyan
tevékenységként, ami bár kiragad a hétköznapi világból, mégis mintha azért tenné ezt,
hogy oda mindenestül és elfogadón vissza lehessen térni (Vilma ellenkezés nélkül eszi
meg a levest, és örülni tud az ajándéknak, amit anyukája varrt neki).
Variáció ez arra a ma már kanonizálódott elképzelésre, hogy a gyerekek még ismerik a
fantázia berkeit, a képzeleten való szárnyalás titkait, ismerik, amíg a társadalom el nem rontja őket, vagy hogy a gyereki fantázia nem csak saját növekedésük, felcseperedésük szempontjából hordoz értékeket, hanem ezen túllépve abban az értelemben is, hogy megmutatnak valamit a felnőtteknek abból, amit elfelejteni látszanak.
Ebből az értékdefinícióból (is) merít, ezen alapszik az az elmételeti konstrukció is, mely a gyerekirodalom szakmai reflexiója jegyében két csoportra osztja a gyerekeknek írt könyveket. A teljesség igénye nélkül, röviden szólva: az első csoportba tartoznának azok a gyerekkönyvek, melyek feltételezett olvasója egy stilizált szülő, a szülők értelmezési világának írt diskurzusokat reprezentálnak, ismételnek (vö. Tatar 1992).

Ezzel szemben formálódik a gyerekkönyvek második csoportja, amelyben a gyermeki látószög kap teret. Kategorizálják ezen könyveket ún. szubverzív gyerekirodalomként is, merthogy sikeres kihívást jelentenek a szülői világnak és autoritásnak. A fennálló általános szülői perspektívát megdöntő gyerekirodalom tehát az, amely a felnőttek látásmódjának és viselkedésének gyengéire, hibáira, tökéletlenségeire, gyakran irtó ciki mivoltára mutat rá.

Az ehhez hasonló bináris oppozíciók (gondolati ellentétpárok) általában tudnak mondanicopyright Horváth Mónika
egyet s mást a világról, de szerencsére mindig kiderül, hogy a valóságot nem tükrözik.
Vilma levese nagyon jó példa erre, hiszen merész pontatlanság lenne az egyik vagy másik fent említett csoportba besorolni: a könyv pont arra figyelmeztet a fantáziálás, képzelgés értékének újratárgyalásán keresztül, hogy a kérdés bonyolult, mint általában az élet, ahol semmi (de tényleg semmi) nem pusztán fekete és/vagy fehér.
Ha Vilma levese a szubverzív gyerekirodalom példája lenne, akkor Vilma mamájának nem lenne Holdarca. Amikor Vilma eltolja magától a levest, hogy az neki nem kell, mert furcsa dolgok úszkálnak benne, és amúgy is csúnya a színe, nem kérdezné mosolyogva, hogy te mit tennél a levesedbe, hogy finomabb legyen. Fújná a megszokott nótát: ugyan, hisz még csak meg se kóstoltad… hát perszehogy zöld, ha egyszer saláta van benne… ha nem eszel levest, nem kapsz másik félét… egész délelőtt itt sürgök-forgok, te pedig hálatlanul… szállj magadba édes lányom, ne járj a Holdon megint, múlt héten is megetted, akkor láss  neki.

Nem, Vilma anyukája nem ad okot kritikára, ő maga invitálja kislányát a képzelgés birodalmába, nem rángatja vissza a hétköznapokba, hanem épp fordítva kiröpíti onnan.
A racionalitás autoritása nem áll itt szemben az imagináció praktikájával, hisz mintha az előbbi éppen védő szárnyai alá venné az utóbbit. Ebben az értelemben itt nem a gyereki perspektívával van dolgunk, hanem azzal a szülői értelmezési mintával, mely mintha a szubverzív gyerekirodalomból vett tanulságként és az önreflexióból táplálkozva arra tanítaná a gyerekeket, amihez kvázi amúgy is ők értenek a legjobban.

A dekonstrukciónak vége, most lehet(ne) csettinteni.

Advertisements