Különleges, mondhatni sokkoló kiadvány a Csimota Kiadó 2010-es Mamuskája.
Már az első benyomás szokatlan, meghökkentő kép- és színvilággal döbbenti meg az átlagos magyar olvasót. A grafitceruzával készült rajzokból egyféle fekete-fehér magánmitológia bontakozik ki előttünk(1) körbezárt kis világokkal, visszatérő elemekkel (bogarak, dögevő növények, indák, hatalmas fák, csodálkozó szemekkel bámuló felfújható nyuszi), szürreális, olykor groteszk elemekkel. Ilyen például a vőlegényvásárt illusztráló oldal.Mintha valamiféle fejlődési szakaszokat látnánk: a vécékagylótól a dögevő növényekig, kalitkába zárt madarakig több minden föllelhető. Uzseka Norbert írja(2), hogy szokni kell ezt a képi világot. Én ezt nem állítanám, hogy meg kell szokjuk, de nem szabad első látásra letenni, mert szépen kibontakoznak az elemek közti összefüggések, és ha nem is egyértelműen, de mégis hozzájárulnak ezek a képileg is megformált emlékfoszlányok a sajátos világformálásához.

Hangulata komor, sötét, kissé alvilági: képzeletbeli lények, bogarak, dögevő növények figyelhetők meg már a borítón. Aztán lassan megszelídül a könyv világa és vele együtt az olvasó is.

Alaptémája a gyermek veszteséghez való viszonya, gyászmunkája. Nem elmenekülés ez, de mégis egyféle menekülés a képzeletvilágba, a kozmikus természetbe. Menekülés oda, ahol a gyermek megélheti, feldolgozhatja fájdalmát, veszteségét, hogy utána újra fölébredhessen ennek a világnak. Utazás oda, ahol nem felejtés, hanem emlékezés, életben tartás van. A képzeletbeli világ felszámolásának veszélye (szülői/felnőtti nyomásra) éppen ez: megfosztjuk a gyermeket attól a szimbolikus közegtől, amelyben számára a mozgás és az oda-visszajárás zökkenőmentes.

Dezső Andrea nagyszerűen bánik a tér-idő, a valóság és a képzelet, az egyedi és az egyetemes határaival. Úgy tudja feloldani a szigorú határvonalat, ahogy a gyermek lépik át a megfogható-materiális világból a fantázia birodalmába. Mindig tudja, hogy éppen hol jár. Ettől az átjárhatóságtól a felnőtt már zavarba jön, félteni kezdi gyerekét: “A mama nem hisz nekem, aggódó arcot vág. Csak néz, azután sóhajt. – Menj játszani.”(3)

Ebben a textusban átértékelődik az emlékezés, a megtörténés fogalma. Nem kizárólag megtörtént események felidézését olvashatjuk, hanem a gondolatban való történés, a szubjektív megélés, az utólagos értelmezések éppen aktuális lenyomatát. A gyászfeldolgozás szempontjából – úgy tűnik – teljesen lényegtelenné válik a különféle síkok elhatárolása. Az elbeszélő kislány édesanyja sokáig nem érti ezt. A gyermek gondolkodásában annak van jelentősége, ami számára a jelenben fontos. Mellékes, hogy az anya szerint nem emlékezhet, mert kicsi volt, sőt mert Mamuska egy hónappal az árvíz előtt meghalt. Ő jól emlékszik, hogy együtt nézték a hömpölygő zavaros, barna vizet. Ő ösztönösen érzi, hogy csak fizikai síkon maradt egyedül.

A Mamuska 4 részre tagolt: Az árvíz, A vőlegényvásár, A kertben és A búcsú.
A gyermekkori emlékezésben nem a cselekmény fontos, hanem az időtlenségben az örökérvényűség, a sajátos hangulat. Az emlékezésben határozottan kilóg a sorból a régmúlt mesés világát idéző A vőlegényvásár c. rész. Kilóg, mert olyan időbeli történetet mesél el szemtanúként a kislány, amikor még nem élt (és ami talán meg sem történt), de mégis illeszkedik abba a koncepcióba, időtlenségbe, amit már az első bekezdésben érzékelünk, hogy az emlékezés nem kizárólag megélt eseményekre korlátozódik.
Az elbeszélő kislány sosem unatkozik. De magányos a szónak abban az
értelmében, hogy még csak föl sem tűnik másik gyerek képe, akivel játszhatna; a felnőttek világából is csupán az anya van jelen az életében. Paulovkin Boglárkával egyetértve, ez a magány nem szomorú, sokkal inkább annak az embernek a magánya, akinek erősebb a belső világa.(4) Színes, kalandos, izgalmas és emlékezetes események részese a kislány: a titkos füttyjelre gyakran eljönnek hozzá nagy szemű, pocakos, manószerű barátai, Dadi és Jaji. A falon túli világból jönnek érte játszani: Körben áll a kislánykát, Egérfogót, bújócskát játszanak, hintáznak, mesélnek egymásnak. Együtt siratják meg Mamuskát az apró almafa alatt, ahol a félig földbe (könnyszagú, sötétszagú, hűvös) ásott kavics áll síremlékül.

Számomra a legmegérintőbb és legjobban megírt rész ez: A búcsú. A gyermek játék-temetése meghatóan közvetíti a gyermek kozmikus szintre emelt bánatát. Minden apró elem megfeleltethető a tényleges keresztény temetési szertartásnak: a koporsó helyett csokis dobozba teszi Mamuska mosolygó fényképét, gyertya helyett szentjánosbogarak világítanak, gyászbeszéd a kislány állatoknak tartott beszéde, a gyászindulót tücskök húzzák, a síremlék egy kavics, és a gyásznép különféle természeti és kozmikus elemek felvonultatása: bogarak, tücskök, mókusok, verebek, a nap, a hold, a csillagok. Az élet lezárulását és a fölötte érzett veszteséget a nagy-nagy csend nyomatékosítja: pillanatra megáll és elhallgat a világ. Nincs zümmögés, a hangyák leteszik a morzsát, a fecskék röpte megszakad, az almák puffanása sem hallatszik.
Megtorpan az egész kozmosz ebben a hasító fájásban: “A szél megállt, a csillagok forgása megtorpant egy pillanatra, hogy aztán mégiscsak újrakezdje a nappalok és az éjszakák váltakozásának lassú és biztos ritmusát. Az apró almafa alatt ültünk még hetekig. Ott ültünk, igen. Sírtunk mindannyian”.(5)
Az elbeszélő kislány vallomása ezen a ponton tudatosítja az anyában a képzeletvilág, a fantázia szerepét. Most érti meg a gyermekben működő világok átjárhatóságának lényegét, a szimbolikus játék feszültségoldó hatását. Most először mondja ki, hogy pontosan így történt. És ebben
a megértésben tudja elfogadni Dadi és Jaji létjogosultságát: meghívja vacsorára a manószerű barátokat.

Ez a könyv ötvözi a kisgyermekkori emlékfoszlányokat a gyermek ösztönösen bölcs, gyógyító játékával. Ezáltal összeér a képzelet és a valóság. Így a veszteségélményt, a halált az életigenlés javára tudja fordítani, utat mutat arra, hogy hogyan lehet örömmel emlékezni.

Jegyzetek:

[1] Vö. Paulovkin, Boglárka: Mamuska. http://csodaceruza.hu/?p=3860
[3] Dezső Andrea: Mamuska. Csimota, Bp., 2010., 11. o.
[4] Vö. Paulovkin Boglárka: i.m.
[5] Dezső, i.m., 37. o. Saját megjegyzés: Ezért a megfogalmazásért hálás vagyok Szabó T. Anna fordítónak is. Megkönnyeztem.
Reklámok