Kiss Ottót jó (fel)olvasni, Takács Marit jó néz(eget)ni. Inkább nem kezdek aggodalmaskodni, hogy ezt valaki félreérti, bár tény, hogy amint leírtam a második rövid tagmondatot, eszembe villant hirtelen a (most nem kívánt) félreolvasás lehetősége (is). Csakhogy ha most rágódani kezdenék azon, kultúránkba kódolt interpretációs lehetőségeken, melyek e két név kapcsán a fentihez hasonló mondatszerkezetekben megeleveníthetők, akkor egy másik szöveg íratná itt magát velem.

Maradjunk Kiss Ottó verseinél és Takács Mari illusztrációinál. Két színes, keménylapos képeskönyv jelent meg az idén a Móra kiadó gondozásában, ahol a fent említett két jót egyszerre lehet élvezni. A Barni világot lát és az Állatos album c. lapozók egy-egy Kiss Ottó verset tárnak elénk úgy, ahogy azok Takács Mari képzeletében és ecsetvonásai nyomán megjelentek. Ebben a vers-kép találkozásban nem csak az a jó, hogy a gyerekek is szeretni tudják, könnyen meg lehet szerettetni velük, pontosabban megy ez magától minden különösebb erőfeszítés nélkül (házilag tesztelt állítás), hanem az is, és nagyon, hogy az a két, leggyakrabban talán gyerekversként kategorizált költemény, melyek emlékezetemben versként raktározódtak el, igazi könyvvé lett (szubjektív olvasói benyomáson alapuló állítás) e két publikációnak köszönhetően. Ezen azt értem, hogy a két lapozóban olyan minőség született meg, ami csak benne található meg, ha külön versre és külön illusztrációkra bontanánk le, ez a minőség (érték, értelmi sík, asszociációs lánc) átalakulna, talán el is veszne.

Van olyan, hogy a szöveg túl sűrű szedése miatt, a fantáziaszegény borítóterv miatt, a kiadás társadalom-pszichológiai körülményei miatt, az olvasói várakozás túlhevítettsége miatt, a szerzői túlmagyarázás miatt, a fordítás minősége miatt, a szöveg és illusztráció egybehangolatlansága miatt (stb., stb.) egyszerűen elmarad a könyv műtermékként (cultural artefact) való szubjektív elfogadása és értékelése. A csalódott olvasó ilyenkor legfeljebb abba a mentőgondolatba kapaszkodhat, hogy van valahol egy ideális ős-szöveg, amely majd megtalálja azt a tárgyi valóságát, melyben elméletileg teljes értékű könyvvé válhat.

Bár a Barni világot lát és az Állatos album esetében könnyű lenne hasonló ős-szöveget találni, hiszen a könyvvé lett versek Kiss Ottó blogján megtalálhatók (és olvashatók voltak a két lapozó megjelenése előtt is), az eredet mitológiájába ültetett keresésre nincs szükség. A két képeskönyvbe szedett, laza narratív struktúrába írt két kis szöveg ugyanis szerves részévé válik annak a keménylapos kiadványnak, mely tárgyi hordozójává vált. Ami e két könyvben gondolati és képi tartalomként megtalálható, elválaszthatatlan attól, hogy ki(k) számára készültek: gyerekeknek, hogy nézegessék, szülőknek, hogy olvassák, és felolvassák, hogy közösen énekeljék, ritmizálják, hogy gyerekszobát díszítsenek velük, bábjátékozás kulisszájává alakítsák, hatvanhatszor elővegyék, hetvenhétszer új részeket tárgyaljanak újra, nyolcvanyolc új összefüggést fedezzenek fel benne. Az a könyvforma, melyben a vers-képek megjelentek, meghatározza e vers-képek életét, behatárolja, hogyan és miként olvashatók. Barnival játszani, viccelődni, szerepeket próbálni és utazni lehet, az állatos albummal listába rendezni a világot és a nap végén jó-éjszakát-hangulatban elbúcsúzni tőle. Újraolvashatjuk majd Kiss Ottó verseit a blogján is, de akkor más verseket, más értelemben élvezünk majd.  És “ez így jó”.

Itt akartam befejezni. Csakhogy Barni idetuszkolódik. Barni, a karakteres kis mosómedve, aki még akkor is az, ha ezt dackorszakukba kerülő gyerekek ravasz tekintettel képesek kétségbevonni valahányszor neve összefüggésbe kerül mosómedveségével (“ – Mondott egy fabulát,/ facsarta a ruhát,/ mert mosómedve volt Barni. – Nem, nem volt.”) Barni egy ízig-vérig közép-európai kis fickó. Ez számomra akkor derült ki róla, amikor utazásai során Kínába került, pontosabban szólva London és Moszkva után került Kínába, csakhogy az már olyannyira távoli világ, hogy mosóbocsunk csak általános kategóriába illesztve képes felfogni és megérteni, hogy hol is jár. London és Moszkva elég közel vannak hozzá, ott még városra tudja bontani a felfedezésre váró teret, a messzibb távlatokba nyúló kiruccanásnál a lebontás már kisebb pixelszámot mutat, s bár az ország hatalmassága és kiterjedése óriási, Barni befogadási képességének aprólékossága egyenes arányban csökken a másság és ismeretlenség szintjének fokozódásával.

Pont ez a heterogén kategóriájú világfelosztás kellett ahhoz (nekem), hogy Barnit magát valahol a térképen elhelyezni tudjam. Barni jellemábrázolása itt azoban nem merül ki, hisz abban is tökéletesen közép-európai tud lenni, hogy duzzogva várja, míg kiázik teája (vannak kultúrák, ahol ezt az apró rituálékra való meditatív ráhangolódás öröme tudja kisérni), hogy  menekül a moszkvai apuska fapuskája elől (mintha ott hordozná kis fejében a szocialista társadalmak minimális emlékét), és hogy Londonban magábal visz mindent, ami mozdítható (hmm), sőt még azt is, ami nem (ez utóbbit már Takács Mari humora teszi hozzá Barni képességeihez).

Ilyeneket gondolva, képzelhetitek mennyire, szerencsére a felnőtt sem unatkozik bennem, amíg “csak” lapozókat van időm olvasni…

Kiss Ottó, Barni világot lát. Takács Mari rajzaival. Móra, Budapest, 2011.
Kiss Ottó, Állatos album. Takács Mari rajzaival. Móra, Budapest, 2011.

Advertisements