Most a 82. Ünnepi Könyvhét és 10. Gyerekkönyvnapok alkalmával fókuszban vannak a szerzők, illusztrátorok, kiadók. Akikről kevés szó esik, azok a fordítók, noha rajtuk is áll, ifjúsági regényben főképp fontos, hogy milyen minőségű szöveget olvasunk. Lackfi János nyilatkozta egyszer, hogy a műfordítás valójában ugyanolyan alkotói munka, mint az írás. Erről, és az új Timothée de Fombelle-regényről, a Vangóról kérdeztem a fordítót, Pacskovszky Zsoltot, aki az Év Gyerekkönyve 2008. elismerését kapta meg Fombelle Ágrólszakadt Tóbiás című regényének fordításáért.

Felnőtt könyveket is fordít, mennyiben más, ha más, egy ifjúsági regény fordítása?

Amikor olvasóból átvedlek fordítóvá, már nem igazán van különbség a kettő között. Egy szöveg van előttem, és én igyekszem minél hűebben tolmácsolni magyar nyelven azt, amit a szerző papírra vetett. Ha ezt tartja felnőtt irodalomnak, hát ezt. Ha ezt tartja ifjúsági irodalomnak, hát ezt.
Épp most fordítottam a Móra Kiadó Tabu Könyvek sorozatába egy francia regényt, amelynek pár szkinhed szereplője meglehetősen vaskos kifejezéseket használ. Némelyik esetében nem keveset morfondíroztam azon, hogy miképpen fordítsam magyarra, de ennek pusztán az volt az oka, hogy sok francia káromkodás magyar megfelelője nem mindig ugyanúgy hangzik egy magyar fülnek, mint a francia megfelelő egy francia fülnek. De az eszembe se jutott, hogy azért finomítsak-tompítsak rajtuk, mert ifjúsági regényről van szó.
Talán annyi különbség mégis van, hogy ha a szöveg- és stílushűség valami erősebb szemponttal kerül összetűzésbe, akkor egy ifjúsági regény esetében könnyebben belenyúlok az eredeti mondatokba. Így volt ez az Ágrólszakadt Tóbiás esetében is, ahol egyik-másik mondat egész egyszerűen elviselhetetlenül érzelgős, giccses volt. Ezekből irtani igyekeztem a franciáknak talán kedves sziruposságot, a könyv egészében pedig a nyelvi játékosságot erősítettem inkább, mintegy ezzel próbáltam közelebb terelgetni a regényt a magyar olvasókhoz. Hűségre törekvés ide vagy oda, ennyi csalást megengedhetőnek éreztem. Igen, ifjúsági regény esetében egy picivel talán könnyebben csalok. Már aznap megcsinálom azt, amit egy felnőtteknek szóló könyv esetében csak kétnapnyi morfondírozás után tennék meg…

Ön csak franciából fordít. Hány nyelvből tud minőségi fordítást készíteni egy ember?

Nem hiszem, hogy ezt számszerűen meg lehetne határozni. Elsősorban költemények esetében ugyan, de számos példa létezik arra, hogy valaki nagyszerű fordítást hoz létre nyersfordításból dolgozva egy olyan nyelven íródott műből, amit ő maga nem beszél. Azt gondolom, hogy annak a műfordítónak, aki magyarra fordít, elsősorban magyarul kell kiválóan tudnia, rendelkeznie kell a magyar nyelvben rejlő lehetőségek kiaknázására való képességgel, és képesnek kell lennie arra, hogy írásban számtalan hangon és stílusban tudjon megszólalni.
Persze nagy előny, ha valaki tökéletesen bírja azt a nyelvet, amelyből fordít. De nem tartom olyan nagy tragédiának, ha többször is a szótárhoz kell nyúlni. Ami egy fordításnál fontos, az az, hogy a fordító pontosan érezze, milyen az eredeti mű stílusa, hangja, és hogy hasonló regiszterben tudja magyarul megszólaltatni. Nem árt, ha érzi, érzékeli, hogy, mondjuk, Camus és Boris Vian stílusa között van egy kis különbség.

Nagyon magas szinten kell tudni ehhez a nyelveket, Ön hol tanult, honnan hozza a franciát?

Több aprócska tényező járult hozzá, hogy éppen franciául kezdtem tanulni. Apám, aki egyszerű munkásember létére jól beszélt németül, már kiskoromtól kezdve szerette volna, ha megtanulok németül, ez azonban – ma már bánom – egyfajta dacos ellenkezést szült bennem.
Focirajongó voltam, de vele ellentétben nem szerettem a német focit – én az angol csapatokért voltam oda. A zene terén pedig a Beatlesért. Ha a gimnáziumban (egy poros kisvárosban, Celldömölkön végeztem a középiskolát) lehetőség lett volna az orosz mellett angolt felvenni második idegen nyelvként, akkor minden bizonnyal azt választom. De a sors úgy hozta, hogy a német és a francia között kellett választanom. Apámmal szembeni kamaszos lázadásból és egy friss élmény hatására nem is volt kérdés, hogy a franciát veszem fel. A friss élmény egy
focimeccs volt: 1982-t írtunk, azon a nyáron zajlott a spanyolországi világbajnokság, és a németek egy drámai, számomra frusztráló mérkőzésen 11-esekkel kiejtették a franciákat, akik sokkal jobban és élvezetesebben fociztak. Természetesen nekik szurkoltam. És emlékszem, hogy amikor a gimnáziumban a francia nyelvet választottam, az a gondolat futott át az agyamon, hogy akkor most legalább megtudom végre, miért „rostó”-nak kell ejteni az egyik francia csatár, Rocheteau nevét…
A francia kultúra szeretete, a szerelem igazából csak később jött. A gimnáziumi francia oktatás nem volt valami nívós, de sokat köszönhetek az egyik tanárunknak, aki magyart tanított ugyan, de valaha a Sorbonne-on oktatott, csak aztán eltolta az életét, Párizstól Celldömölkig csúszott alkoholista lett, viszont az igazi francia nyelvet beszélte, nem azt, amivel a tanórákon találkoztam, és az irodalmi ízlésemet is nagyban formálta. Hálával gondolok rá, a közös sörözéseinkre, és ha lehet ilyet mondani, örülök, hogy élete végén turistaként még egyszer eljutott Párizsba, és ott halt meg szívroham következtében.
A középiskola után az ELTE-n és a brüsszeli ULB-n végeztem el a francia szakot. Igazából azonban emberektől (mivel férfi vagyok, főleg nőktől) tanultam meg franciául. Hiába, ez mégiscsak budoárnyelv…

Költemény esetében biztosan igaz, de prózánál mennyire helytálló Lackfi bevezetőben idézett megállapítása?

A jó fordítás olyan, mintha könnyedén született volna meg, nem érezni rajta, hogy mennyi munka, görcsölés, kétségbeesés van mögötte. Pedig az ember néha ádáz küzdelmet folytat a szöveggel. Azzal, hogy több-kevesebb sikerrel lefordítom a mondatokat, egyiket a másik után, még semmi nincs kész. Itt kezdődik az igazi alkotómunka: valahogy életet kell lehelni ebbe a mondatfolyamba, hogy magyarul is lélegezni, működni kezdjen. Talán ez az a pont, ahol számít, hogy ki fordítja az adott művet. Valamennyire minden fordítás torzít: míg egy francia regény a francia irodalom és nyelv múltját cipeli magában, addig egy magyar szöveg a magyar irodalomét és nyelvét. És valamelyest óhatatlanul áttüremkedik a szövegen a fordító személyisége, ízlése is. Ha túlzásnak tartom is azt, amit nemrégiben mondott nekem Jean Portante luxemburgi író, nevezetesen, hogy a műfordítások esetében a borítón, a cím felett a fordító nevét kellene feltüntetni, és csak alatta, kisebb betűvel a szerzőét, a fordítás bizonyos értelemben valóban a fordító alkotása. A különbség csak annyi az írással szemben, hogy a mondatokat, amikkel dolgozni kell, mintegy félkészen előre megkapja az ember, eredendően nem neki kell megalkotnia őket. Olyan ez, mintha egy házat lebontanának, és a téglákból újra fel kellene építeni az egészet, de más kötőanyag használatával.

Az Ágrólszakadt Tóbiásért elnyerte a fordítói elismerést. Belenéztem a német fordításba is, megint csak örülök, hogy magyarul olvashattam, szerintem jobb. Mesélne erről a munkáról kicsit? Hogy viszonyult a könyvhöz, mi volt például a legjobb és a legnehezebb a fordítás során?

A könyvvel szemben olvasóként voltak fenntartásaim (ahogy egyébként a Móra Kiadó is sokáig vacillált, hogy megjelentesse-e egyáltalán, egyik-másik lektornak ugyanis kimondottan lesújtó véleménye volt róla). Én magam helyenként túl érzelgősnek éreztem az eredeti, francia szöveget, maga a történet pedig elsőre didaktikusabbnak tűnt, mint amilyen valójában.
Fordítás közben azonban félretettem az ellenérzéseimet – olyankor már csak a szöveg létezik számomra, mondatok, amelyeket magyarra kell fordítanom. A fordítás nehézségét az első kötet esetében az eredeti szöveg játékosságán és nyelvi leleményein túl részben az okozta, hogy ki kellett találnom, hogyan nevezzem el magyarul a regény helyszínének, a fának az egyes tájékait és különféle lakóit úgy, hogy a magyar olvasó számára kellően érzékletes, plasztikus világot teremtsek. Eleinte még úgy dolgoztam, hogy meghagytam az eredeti, angolos neveket, de hamar beláttam, nem úszhatom meg, hogy magyarítsam őket. A nevek kitalálása sok időt elvitt, bár élvezetes játék volt, ahogy a szójátékok megoldása is. Emellett sokat vacakoltam azokkal a fentebb már említett mondatokkal is, amelyek fülsértően érzelgősek voltak.
Az egész fordítás nehézsége azonban nem is annyira ezeknek a problémáknak volt betudható, mint inkább egy külső körülménynek: még javában dolgoztam a könyvön, amikor nem sokkal azelőtt született ikergyermekeim hazakerültek a kórházból. Attól fogva akkor tudtam csak dolgozni, ha éppen aludtak. Ez általában másfél órákat jelentett éjjel-nappal, de a munka mellett ezt az időt kellett kihasználnom arra is, hogy egy kicsit pihenjek, és segítsek tápot készíteni, cumis üveget sterilizálni stb. Jobbára azt csináltam, hogy elmentem egyet sétálni, egyrészt azért, hogy ne aludjak el, másrészt pedig hogy séta közben fejben megoldjam az aktuális szövegrész nehezebb pontjait, és hazaérve már sebesen le tudjam fordítani és be tudjam írni a gépbe az adott mondatokat. Az igazság az, hogy ez egészen hatékony módszernek bizonyult, és kár, hogy nincs mindig időm így, döntően fejben dolgozni. Akkor azonban ritka türelmes volt velem a kiadó, amiért azóta is hálás vagyok.

Az új Fombelle-kötetet, a Vangót is Ön fordítja. Mennyiben más fordítói szemmel a két kötet?

A Vangóval mint regénnyel szemben nem voltak olyan fenntartásaim, mint a Tóbiással szemben, felnőtt szemmel is élvezetes, hibátlan dramaturgiával felépített olvasmánynak találtam. Nyelvi szempontból viszont letisztultabb stílusú, mint az Ágrólszakadt Tóbiás, csupaszabb, egyszerűbb mondatokból építkezik, szinte elvétve fordul csak elő bennük az a fajta játékosság, ami a Tóbiásban még olyan fontos volt. Így aztán a lefordítása nem jelentett különösebb kihívást. Csak a hangot kellett elkapnom, aztán már jött egyik mondat a másik után, és viszonylag hamar működni kezdett magyarul a szöveg, és a végső simítások elvégzése (pl. ritmusproblémák megszüntetése) sem került olyan sok időbe. Azért az ikrek gondoskodtak róla, hogy most se legyen olyan egyszerű az életem: ezúttal szalmonellásak lettek, nem mehettek bölcsődébe, és délelőtt és délután, amikor én voltam velük, munka közben fél szemmel mindig azt kellett figyelnem, hogy éppen min veszekednek, mit szeretnének, vagy mit döntöttek fel, mi törtek össze éppen. Kíváncsian várom, hogy milyen merényletet terveznek ellenem a 2. kötet fordításának idejére.

Hogy áll a második kötet fordítása?

A Gallimard Jeunesse eredetileg május végén tervezte megjelentetni. A megjelenés dátuma azonban utolsó információim szerint októberre csúszott, mert Timothée de Fombelle-nek közben meg kellett írnia a Tóbiásból tervezett film forgatókönyvét is. De ha az októberi dátum nem változik, akkor még idén megjelenik magyarul is a folytatás, akár már a francia megjelenéssel egy időben.

Technikailag mennyivel előbb kész a fordítás, mint a könyv?

Általában hónapokkal, de legalább két hónappal korábban. Át kell még fésülnie a szerkesztőnek is, aztán én is átnézem még egyszer, amikor már kissé eltávolodtam a szövegtől és könnyebben ki tudom szúrni a problémás mondatokat, aztán a nyomdai előkészítésre, a tördelésre és magára a nyomtatásra is időt kell szánni. Persze vannak kiadók, amelyek gyorsabb tempót diktálnak, de a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az ilyen kiadókat jobb elkerülni. Előfordult, hogy idő hiányában nem kaptam nyomdai levonatot, és már csak a kinyomtatott könyvben láttam, hogy milyen dőreség vagy magyartalanság került bele egyik-másik mondatba a kéziraton lóhalálában végigfutó szerkesztő jóvoltából. Az olvasónak meg gyaníthatóan meg sem fordul a fejében, hogy ezeket nem a fordító, hanem a szerkesztő követte el. Ezért ma már kizárólag olyan kiadókkal próbálok dolgozni, amelyeknél
a gyorsaság mellett a minőség is számít.

Ön már ismeri a történet végét. Elárulna nekünk egy apró kis titkot a 2. kötetből? Pl. van-e köze Vangónak a Romanov dinasztiához? (Valahol azt olvastam, nincs.)

Mivel nem kaptam még meg az eredeti kéziratot, sajnos én sem ismerem a történet végét. A második kötetről én is csak pár dolgot tudok, ezeket is csupán azért, mert az első kötet fordítása közben bizonyos dolgokat meg kellett kérdeznem a szerzőtől. Például Volkint, a bűnözőt a francia eredetiben Voloï-nak hívják (ejtsd: „Voloj”), ami kissé oroszosan hangzik, és mielőtt egy magyarul könnyebben olvasható-ejthető névre változtattam volna, tudni szerettem volna, hogy az illető orosz származású-e. Úgyhogy legfeljebb olyan apróságokkal tudnék szolgálni, mint hogy Volkin származására a 2. kötetben sem derül fény… Ami pedig Vangót illeti, gondolom és remélem, hogy nincs köze a Romanovokhoz, mert ez túl egyszerű megoldás volna.

Előzmények:

A műfordítás rejtelmei – Bába LauraGyőri Hanna, Dóka PéterHotya Hajni,  Kamper GergelyPacskovszky Zsolt, Rét ViktóriaRuppl Zsuzsanna, Wekerle Szabolcs,