Nemrégiben olvashattátok Beate Teresa Hanika Soha senkinek című, nem éppen könnyű témájú kötetének recenzióját. Mivel abban a rendkívül szerencsés helyzetben vagyok, hogy mind a szerkesztővel, mind a fordítóval beszélgethettem a munkáról, mi több, mind a ketten szerkesztők és fordítók is, így A műfordítás rejtelmei sorozatunk apropóján megkérdeztem őket erről.

Győri Hanna – a kötet fordítója, a Pagony szerkesztője
Dóka Péter – a kötet (és a Móra) szerkesztője, író, fordító


Hogy zajlik egy ilyen munka?

Péter: Hanna fordítását először papíron, ceruzával szerkesztettem meg, és mire a szöveg végére értem, már tudtam, hogy a szerkesztői javítások felét önként el fogom vetni, mert hiába tenné  látszólag korrektebbé a szöveget, bizonyos helyeken eltűnnének Hanna érdekes – és következetesen használt – nyelvi megoldásai, a fordítás nem lenne többé originális és kellően hatásos. Szóval nekem általában nem a fordítóval nehéz együtt dolgoznom, hanem saját magammal.

Hanna: Ez szerkesztőtől és fordítótól is függ, gondolom. Péterrel nagyon jó volt együtt dolgozni, mert miközben nagyon határozott elképzelése van arról, hogy milyen stílusú és minőségű szöveget akar, mégis meghagyja a döntéseket a fordítónak, tehát nem sérül a fordító autonómiája, de nincs magára hagyva sem.

Mindketten szerkesztők is vagytok, fordítók is, ez befolyásolta-e a közös munkát? Hogyan?

Hanna: Szerintem nem. Teljesen más agyat kíván a kettő. Annyiban hat egymásra a kettő, hogy amikor szerkesztek valamit, azt legalább annyira nem tartom végleges szövegnek, mint egy fordítást.

Péter: Részemről nem befolyásolta. Az persze hasznos, ha a szerkesztő időnként maga is ír vagy fordít, mert egy jó szerkesztő – ezt nagy öregektől hallottam – a szerző és a fordító logikáját követve szerkeszti meg a szöveget. Ebben az esetben leginkább az befolyásolta – pozitívan – a közös munkát, hogy Hannával mindketten nagyon motiváltak voltunk. Ő kérés nélkül is küldött próbafordítást, nekem tetszett a szöveg, innentől már nem volt más hátra: ő dolgozott, én vártam az eredményt.

Mennyire más fordítói és szerkesztői szemmel nézni egy könyvet?

Péter: A fordító szerintem legyen bátor, kreatív és viszonylag gátlástalan. A szerkesztés az egy furcsa egyensúlyozás. A jó, izgalmas szöveg sokszor a korrektség határán van, és ezt a határt nehéz megtalálni. Szóval én szeretem a bátor fordításokat, szerkesztőként általában kicsit finomítok rajtuk, de azért igyekszem, hogy a szöveg zamata, érdekessége ne vesszen el.

Melyek azok a kérdések, amik az elején tisztázódnak, és mik azok, amik majd minden műfordításnál előkerülnek, de menet közben?

Hanna: Ebben az esetben volt egy összecsapott próbafordítás, amit elég alaposan megbeszéltünk Péterrel, ezért kiderült elég sok minden: hogy mit gondolunk a könyvről, hogyan értelmezzük a szöveget, milyennek tartjuk a stílusát, és azt hogyan szeretnénk magyarul visszaadni: hogyan legyen nyomasztó, de poétikus, és egyszerre kamaszosan félszeg, rövidek, vagy hosszúak legyenek a mondatok, milyen legyen a szóválasztás. Menet közben nem nagyon volt idő egyeztetni, mert rövid volt a határidő. A végén még voltak változtatások.

A Hanika-könyv nehéz témáról szól, hogy tudtátok megemészteni?

Péter: Hát erre én most egy idézettel felelnék: „Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?” (szerk. Babits) Egy könyv akkor jó, ha nehéz „megemészteni”, mindegy, hogy a téma egy villamosút vagy a második világháború. Vagy éppen az incesztus, mint ebben az esetben. Hanika kitűzött maga elé egy elég nehéz írói feladatot: el akarta mesélni, amit nem lehet elmesélni – annyira nem, hogy a főszereplő maga is hallgat róla. És Hanika megtalálta a számára ideális módszert, nem esett abba a csapdába, amelybe oly sokan: nem akart egy súlyos témáról súlyos mondatokban, hatásvadász módon mesélni.

Hanna: Szerintem mindketten szoktunk elég nehéz könyveket olvasni. Nincs nehéz téma, ha nincs jó megformálás, mert mindent meg lehet írni, de ahhoz, hogy nehéz legyen, jól kell megírni. Egy levegőre olvastam el a könyvet, de ez inkább a felépítésének köszönhető, ahogyan adagolja az információkat és fenntartja a feszültséget.

Mik a további tervek a Tabu sorozatban?

Péter: Hamarosan megjelenik a sorozat következő darabja, egy francia regény. A főhős egy rasszista – arabgyűlölő – fiú, aki egy utazás során eljut odáig, hogy felülvizsgálja a saját nézeteit.Izgalmas, szép könyv, Stéphane Servant írta, a magyar címe pedig Tűzkeresztség. Dian Viktória kolléganőm szerkeszti.

Mi alapján választódnak ki a fordítandó, kiadandó könyvek a kiadóknál?

Péter: Több módja is van: találkozhat a könyvvel a szerkesztő valamilyen fesztiválon, feltűnhet neki egy netes sikerlistán, mesélhet neki róla egy barátja vagy munkatársa, elküldheti a könyvet egy ügynökség. A Hanika-regény esetében az utóbbi történt: egy magyarországi ügynökség hívta fel a kiadó figyelmét a könyvre, és rögtön elküldte a szöveget pdf-változatban, és recenziókat, kritikákat is mellékelt. Ezek után három külsős lektornak is kiadtam a könyvet, mivel biztosra akartam menni: egy középkorú férfinak, egy fiatal férfinak és egy fiatal nőnek – ez utóbbi volt Győri Hanna. Mindhárman megjelenésre ajánlották a regényt.

Hanna: A Pagonynál leginkább kortárs magyar szerzőket adunk ki. A külföldiek kiválasztásáról lentebb lesz még szó. Rengeteg kéziratot kapunk, amelyek közül a saját szerzők szövegei előnyt élveznek, de abból sem valósul meg mind, és van, amikor már más formában meglévő műveket adunk ki újra. Nem meglepő módon általában akkor olyan színvonalú egy kézirat, hogy el lehet kezdeni gondolkodni róla, ha azt egy profi (hétpróbás?) író írta, és nem egy lelkes amatőr (bár persze vannak kivételek). Még a pár jó kézirat is olyan sok – szerencsére sok jó írónk ír gyerekszöveget -, hogy abból is csak néhány új fér bele minden évben, hiszen a Pagony nem olyan nagy kiadó. Idén Dávid Ádám, egy fiatal kortárs szerző debütál a Pagonynál, de minden évre jut
egy-egy olyan irodalmi csemege, mint például Zalán Tibor A rettentő görög vitéze. Jövőre sok-sok más finomság között Szabó Borbála, akit dramaturgiai munkáiról ismerhetünk, első prózakötete jelenik meg, és Tandori Dezső eddig kötetben nem látott gyerekverseit tehetjük oda a Medvék minden mennyiségben mellé.

Hogy választ a kiadó fordítót?

Péter: Hasonlóan, mint a rendező egy adott szerephez színészt. Sokféle fordító van, mindegyiknek kicsit más az erőssége. Vámpíros lányregényt nem biztos, hogy egy nyugdíjas fizikatanár fordít legjobban. De még az is lehet.

Kik olvassák, figyelik a külföldi megjelenéseket (Móra, Pagony)?

Péter: Mi a Móra Kiadónál elsősorban a német, az angol, a francia és az olasz piacot figyeljük, de dolgoztatunk olyan külsős lektorokkal is, akik – nyelvtudásuknak köszönhetően – a kisebb piacokat is (pl. finn, cseh stb.) szemmel tudják tartani. És az ügynökségek folyamatosan bombáznak minket ajánlatokkal.

Hanna: Kovács Eszter és Demény Eszter Bolognában kiválasztott jó pár könyvet, ami érdekli a kiadót. Ezenkívül persze mindenkinek megvannak a személyes kedvencei, általában arról a nyelvterületről, amin amúgyis olvas -szerencsére a Pagonynál jelen van az angol, olasz, német és héber nyelv is – amiket szeretne magyarul látni, de nyilván ezt sokszor felülírja a kiadói (anyagi) racionalitás. Aztán a kiválasztott könyvekből némelyik megvalósul, némelyik nem…
Végülis lesz egy pár szuper külföldi újdonság a Pagonynál jövőre – főleg képeskönyv kategóriában, a már meglévő szerzőktől, mint Lila Prap, Alona Frankel, Eric Carle és Julia Donaldson, de lesz újabb is valószínűleg. Máskor meg a tapogatózás végén elhal a kiadói projekt, mert nem sikerül beilleszteni a többi könyvünk közé a könyvet – hiába jó.

Ti hogy kerültetek kapcsolatba a német nyelvvel?

Péter: A szüleim olyan gimnáziumba írattak be, ahol emelt szinten lehetett németet tanulni, így – nem könnyen – idővel megtanultam elfogadható szinten németül. Az ELTE-n magyarból egyetemi, németből főiskolai diplomát szereztem. Több évig az egyetemi képzésre jártam németből is, de közben annyi minden mást csináltam mellette (amatőr filmeztem, a BTK lapját szerkesztettem, a Népszabadságnak írtam filmkritikákat), hogy a végén már alig jártam be órákra. Aztán egy nap átkértem magam esti tagozatra. Itt sajnos csak főiskolai diplomát lehetett szerezni, de akkor nekem már csak az volt fontos, hogy minél előbb befejezhessem az egyetemet.

Hanna: Először persze a Balatonon, ahol a nagymamám lakott, és voltak velünk egykorú (nyugat)német vendéggyerekek, akikkel együtt társasoztunk a szuper Ravensburger játékokon (ma is megvan még pár, amit itt hagytak, nekünk ez óriási nagylelkű ajándéknak tűnt, azóta tudom, hogy valószínűleg nekik filléres dolog volt a nyolcvanas években), együtt bújócskáztunk a kertben, és nemigen volt szükségünk közös nyelvre, hogy megértsük egymást. Legközelebb az általános iskolában jött elő a német, amikor is másodikban (1988) a jól olvasó gyerekek orosz helyett németet tanulhattak – én is. Aztán nagyobb szünetekkel tanulgattam itt-ott, míg a gimnázium végén egy nem túl erős középfokú nyelvtudással a német irodalom szeretete miatt felvételiztem német szakra, és véletlenül felvettek.

Hogyan lett belőletek fordító, író, szerkesztő?

Hanna: Nem tudom, én még mindig úgy érzem magam, mint egy szerencsés outsider a profik között. Az egész valami csodálatos véletlen, hogy azt csinálom, amit szeretek, és nem munkanélküli vagyok. Persze nyilván próbálkozik az ember, olvas, csinál ezt-azt az egyetemen, de ez se garancia arra, hogy utána ne légüres térbe érkezzen.
Abszolút Kovács Eszter bizalmának köszönhetem, hogy a Pagonynál vagyok, teljesen ismeretlenül kerestem meg, és lettem cikkíró a Pagonynál (előtte a Velvet baba-mama blogjánál voltam posztoló), majd innen jutottam „beljebb”. Egy csomót tanulok tőle folyamatosan, hiszen csak egy fél éve csinálom ezt, és vele nagyon jó együtt dolgozni.

Fordítani nagyon szerettem volna a kezdet kezdetétől, elvégeztem az ELTE-n a Műfordítás Programot Györffy Miklósnál, és a JAK Műfordító szemináriumra jártam Nádori Lídiához. Nekik is nagyon sokat köszönhetek. A JAK Világirodalmi sorozatba fordítottam, ami a L’Harmattan kiadónál jelenik meg, illetve a Györffy szerkesztette Német elbeszélők kötetbe. De ebben is abszolút tapasztalatlan vagyok, és nagyon örülök minden munkának, mert minddel egy csomót tanulok – Péter (és a L’Harmattannál Tiszóczi Tamás) ilyen szempontból ideális szerkesztő: sok javaslata volt, felhívta a figyelmemet a hibákra. Én nagyon szeretem, ha rendesen beleírnak a szövegembe, mert kívülről mindig jobban látni: hiába olvasom át ötször és olvasom fel dünnyögve hangosan, hogy érezzem, halljam a ritmust, a szavakat, mégis annyira benne vagyok a szövegben, hogy az idétlenségek is sokszor természetesnek hangoznak. Persze van, amit elvetek, de nagyrészt a külső szem jobban lát. Péterben abszolút megbízom, mind az ízlésében, érzékenységében, mind az alaposságában. Ha ő szerkeszti a szöveget, akkor biztos, hogy jó minőségű végeredmény lesz, és nem maradnak benne vállalhatatlan pontok.

Péter: Egyetemista koromban több diáklapnak is szerkesztője és kulturális rovatvezetője voltam, ekkor tanultam meg a szerkesztés alapjait. Huszonnégy éves koromban megjelent a Mozgó Világ című folyóiratban egy novellám, azóta tartom magam írónak. Fordítónak egyáltalán nem nevezném magam, csupán egy regény fordítottam, Mirjam Pressler Malka Mai című könyvét, amely egy zsidó kislányról szól, aki a holokauszt idején bujkál. De ezt sem fordítói feladatnak fogtam fel. Úgy éreztem, ezzel a munkával tartozom a nagymamámnak és azoknak a rokonaimnak – és nem rokonaimnak –, akiknek az életét tönkretette a zsidóüldözés.

Min dolgoztok mostanában? Mikor vehetjük kézbe ezeket a munkákat?

Péter: Nemrég fejeztem be egy hangjátékot, amelyet Az ellopott zsiráf című regényemből írtam a Magyar Rádió számára. Dolgozom egy hosszabb ifjúsági regényen, valamint egy Kék hajú lány című kisregényen. Hamarosan elkészülök Arthur Schnitzler Körtánc című darabjának átiratával, amelyet – ha minden jól megy – Tóth András rendezésében a Roham Színház mutat be ősszel Budapesten.

Hanna: Én nem írok, és nem is áll szándékomban. Most éppen a JAK Világirodalmi sorozat legújabb kötetének (Thomas Stangl: Az egyetlen hely) utolsó simításait végezzük a L’Harmattan kiadóval.  Augusztus végén jelenik meg, Szigligeten lesz a bemutatója.

Köszönöm, s mindkettőtöknek sok sikert kívánok!

Előzmények:

A műfordítás rejtelmei – Bába Laura, Győri Hanna, Dóka Péter, Hotya Hajni,  Kamper Gergely, Pacskovszky Zsolt, Rét Viktória, Ruppl Zsuzsanna, Wekerle Szabolcs,

Hírdetés