Mulatságos és ötletes “tankönyv” Annie Groovie két könyve (Leon és a környezetvédelem, Leon és az illemszabályok), melyek Lackfi János fordításában a Csimota kiadónál jelentek meg 2010-ben. Tankönyvnek persze csak akkor nevezhetők, ha olyan gyerekeknek írt könyveket értünk rajtuk, melyek bizonyos, szülők, felnőttek, pedagógusok által fontosnak tartott értékre hívják fel a gyerekek figyelmét, értetik meg velük lényegi összefüggéseit, tanítják meg őket ezen érték világunkban betöltött helyére és szerepére. Ez a jellemzés nem definiálja kizárólagosan a tankönyveket, hiszen az ifjúsági könyvek, mesekönyvek és képeskönyvek is betölthetik ezt a funkciót: rejtve, a sorok között, mintha mellékesen. A Leon-könyvek ezzel szemben premierplánba állítják a szórakoztatva tanítás sajátos feladatát. Megérteni, és közben nagyokat röhögni? Naná!

Az én olvasatomban a két, magyarul megjelent Leon könyv küldetése az, hogy elriasztás és unalomkeltés nélkül tanítson. Hallottunk már eleget arról, milyen kontraproduktív hatással bírhatnak az iskolák, hogyan formálnak a tanulni vágyó kisgyerekekből léhűtő iskolagyűlölőket és iskolakerülőket a rosszul megválasztott pedagógiai stratégiák és kommunikációs eszközök.

Talán ezekből az adatokból is kiindulva próbál meg Annie Groovie olyan szórakoztató olvasmányt és látványt adni a kisiskolások kezébe, mely a választott témát (gondolatot, életstílust, magatartási formát) a gyerekolvasó feltételezhetően preferált befogadási mintájába önti. Szóval nem fekete tábla és fehér kréta, munkafüzet és dolgozat, nem a (jobb esetben csak a) szigorúan feltartott mutatóujj, hanem Leon jópofa figurája, vicces ötletei, poénos helyzetei hordozzák és szórják termékeny talajra az üzenetet.

A Leon-könyvekben a képregények ábrázolási technikája teremti meg azt a képi világot, mely minimális szöveghasználattal közvetíti a fő témát (környezetvédelem, ill. illemszabályok), és 30 altémára lebontva gondolja tovább, értelmezi gyerekperspektívából, vagy kópésan úgy ferdíti el az írott üzenetet, hogy poén csattanjon a végén, mégis legitim és elfogadható maradjon a felvezetett érték.

Hogy mire is tanít Leon?

A környezetvédelmet illetően például arra, hogy

  • javítsuk meg a csapot, és ne folyassuk el gondtalanul az ivóvizet (Leon rács mögé zárja a csapot),
  • megunt dolgainkat adjuk tovább a rászorulóknak, és ne dobjunk ki minden “feleslegest” a kukába (Leon hatalmas zsáknyi cuccot visz el a Mikulásnak),
  • a veszélyes hulladékot vigyük a megfelelő gyűjtőhelyekre (a csatorna odadob egy köszi-t a meghökkent Leonnak, amikor az a fáradt olajat nem belé önti ki),
  • szigeteld jól a házadat (Leon sapkát köt a háztetőnek), használjunk újratölthető elemeket (Leon biciklit tekerve fejleszt áramot), ne használjunk állandóan új nejlonzacskókat (Leon egy zsebből kirántható kenguruval megy bevásárolni, megtömi az állat zsebét, s hátára pattanva ugrál tova a boltból),
  • spóroljunk az ivóvízzel (Leon esőtáncot jár érdekében), stb.

 

 

Az illemszabályokat illetően pedig például arra, hogy

  • használjuk a köszönöm és légy szíves szavakat,
  • adjuk át helyünket buszon vagy villamoson utazva,
  • legyünk előzékenyek,
  • ne köpködjünk köztereken,
  • ne nevessünk mások baján, ne piszkáljuk a fülünket az asztalnál,
  • ne ragasszunk rágógumit a szék aljára,
  • kérjünk elnézést, ha társaságban gázosabbak vagyunk a kelleténél, stb.

Ezt a kötetet a remekül dramatizálható fejezetcímek teszik még élenkebbé, játékosabbá. Így hangzanak: Köpködni? Na ne!  vagy Kinyitni valakinek az ajtót? Naná! Itt említem meg, hogy a fordítás Lackfi-féle nyelvezete friss, lendületes, és kiválóan egészíti ki az egyszerű vonalvezetésű, modern ceruza(tus?)rajzokat.

Persze felmerülhet a kérdés: mi szükség van szórakoztató “tankönyvekre” e két témában? Nem elég szülőként/felnőttként példát mutatni? Nem ér többet, ha saját életvitelünkkel mutatjuk meg mennyire fontos a másik tisztelete, ill. a természet megóvása?
Kérdeztem én is: szükségem van-e Leon segítségére ahhoz, hogy megtanítsam gyerekeimet szemetet szortírozni és előreengedni a leszállókat a villamoson? Ezen rágódtam, mikor eszembe jutott egy hasonló kérdésfeltevés Heller Ágnes tollából. Ő azt kérdezte, hogy szükség van-e filozófiára.

“Annak, akinek szüksége van rá, annak van szüksége rá. A filozófusnak, a filozófia befodadóinak szükségük van rá.” -hangzik a filozófus válasza.

Aztán amikor ötéves fiam rámszólt a piacon, hogy ne kérjek nejlonzacskót a barackra, kezdett szertefoszlani bennem a kétely. Heller Ágnes megoldása a Leon könyvekre is alkalmazható. Mert igen, legyek őszinte, Leon előtt például én sem csomagoltam következetes szigorsággal zacsikat és vászonszatyrokat piacra készülődés során. Nagy segítség volt, és örülök annak, hogy a maga módján, Leon inspirációját elfogadva kisfiam is figyelni kezdte szokásainkat, rutinszerű cselekedeteinket.

Vagyis annak, akinek fontos a környezetvédelem és a másik tiszteletben tartása, annak szüksége lehet a Leon-könyvekre. És azoknak is, akik szívesen veszik az önzetlenül felajánlott segítséget. Mert hát minek harcoljuk végig egyedül mindazt, amit másokkal (itt Leonnal) megosztva sokkal könnyebb és élvezetesebb? Leon természetes autoritásának köszönhetően talán eredményesebb is.

Mi itthon nem a tökéletes és mindentudó szülőt választottuk magunkban, hanem inkább a Leon könyveket magunknak. De azért, kedves szülők, készüljetek fel rá, hogy kisfiatok, ha eddig még nem kukucskált lányok szoknyája alá, akkor Leon felszólítása után (Benézni a lányok szoknyája alá? Na ne!), szinte biztos vagyok benne, hogy megteszi.

Reklámok