Kata eredeti bejegyzése. Jelen bejegyzés másodközlés.
Már akkor elhatároztam, hogy nagyon gyorsan megírom az ajánlómat Maurice Sendak: Where the wild things are (Ahol a vadak várnak) című gyerekkönyvéről, amikor – az egyébként nagyon friss szemléletű, jól összeszedett, tartalmas –Gyerekszemle blogon megjelent egy bejegyzés az eredeti képeskönyv filmadaptációjából készült ifjúsági regényről. (kép forrása: www.firstshowing.net)
Tehát, a Gyerekszemle első cikke a magyarul a Park Könyvkiadó gondozásában tavaly megjelent könyvről szólt, amit Dave Eggers írt, Lukács Laura fordított.
Örökös gondolkodni való témám a gyermekben rejlő erőszak, annak levezetése, elterelése, és a határ keresése, hogy hol kelt egy irodalmi alkotás félelmet, céltalan rettegést és borzongást a gyermekben, – amelyet nem tartok jónak – és hol találja el az erőszaknak azt a fokát, ami még segítséget nyújt a gyereknek a benne születő nem feltétlenül pozitív érzések, élmények levezetésében, feldolgozásában.
Gyerekeknek szóló alkotásokban (szándékosan nem ifjúsági regényt írok) eddig két olyannal találkoztam, ami kifejezetten nem tetszett, és nem is fogom a gyermekem kezébe adni addig, amíg én adom neki a könyveket. Az egyik az eredeti Nanny McPhee regény ( Nanny McPhee a varázsdada, Christianna Brand, Móra Kiadó,  2006) volt, a másik pedig – a másoktól egyébként nagyon felemelő kritikát kapott – Sári, Samu és a titkok (Adrus Kivirhak, Cerkabella könyvkiadó, 2008.) című könyv volt. Mindkettő olvasható 8-10 éves kortól, de – elismerve, hogy helyenként humorosak, sőt, a Sárisamu néhol briliáns megoldásokat hoz, több síkon értelmezhető, konkrétan leszűrhető üzenete van az álmokról, az álmodozásról, annak építő és romboló hatásairól, nos, mindezek mellett nagyon sok  a céltalan, indokolatlan és feloldatlan agresszió mindkét könyvben. A céltalan, indokolatlan és feloldatlan jelzők konjunktívan értendők. Ezeket a könyveket most nem részletezném, viszont szeretnék írni, és szeretném AJÁNLANI az eredeti Maurice Sendak gyerekkönyvet nektek.
Közlök még egy linket, szintén a Gyerekszemléről, ami nagyon friss, és egy interjút hivatkozik meg illetve közöl részleteiben Maurice Sendacról, és véleményéről, szerepfelfogásáról a gyermekirodalomban. Röviden: a gyermekkönyvekben, mesekönyvekben való agresszióról, és arról, hogy vajon tündérvilágot, biztonságos, konfliktusoktól mentes mesevilágot kell-e teremteni a gyermekeknek, vagy igenis szembesíteni kell őket azzal, hogy a világ néha borzasztó, szörnyű, félelmetes hely, mi több, hogy az emberek, vagy mi magunk is néha rossz dolgokat teszünk. Tehát, itt a vitaindító link:
Most pedig a könyvről, az eredeti könyvről, amit egy barátnőmtől kaptam, akinek két példány volt belőle. Két példánya, merthogy családjának egy része az Egyesült Államokban él, és bizony a – feltételezem – több millió darabot számláló könyvpiacról ketten is ezt a könyvet küldték kisfiának ajándékba. Ez bizonyára nem véletlen, mert – ahogy Varga Betti is írja – ez Amerikában kultkönyv. 1964-ben elnyerte a Caldecott-medált,  az amerikai gyerekirodalom legrangosabb elismerésének számító díjat is.
És hogy miért pont ezt a könyvet kaptuk barátnémtől, azon túl, hogy neki két példánya volt? Mert szóba keveredett egyszer a gyermekekben rejlő erőszak, és a mesekönyvekben rejlő erőszak is, annak szükségessége, de az is, hogy mennyire borotvaélen kell táncolnia a szerzőnek,  hogy helyénvaló legyen ez a szövegben. Ekkor barátnőm felkiáltott – én láttam a kis villanykörtét is villogni a feje felett – és azt mondta, na, várj csak, mutatok én neked olyan könyvet, amiben ez teljesen rendben van. És mutatot.  Ezt a könyvet mutatta, és most én mutatom meg nektek:
kép forrása: www.tvtropes.org
A felolvasás soran az elején voltak kisebb nehézségeim, lévén nem vagyok műfordító, nyers szöveggel felolvasni egy mesekönyvet pedig talán nem is érdemes. Az eredeti szöveg is bájos, vicces, találó, de nekem nem volt könnyű ehhez bájos, vicces és találó fordítást kreálnom, küzdöttem, de – véleményem szerint – jó lett a végeredmény. Átjött a gyermeknek az „úgy szeretlek majd megeszlek” kettős jelentése, és bejött az is, hogy a wild things-t nem vadaknak, hanem vadorzóknak fordítottam, azóta is így mondjuk, és amikor ő – a gyermek – “hülyül meg” és kezdi az őrjöngést otthon, már csak így emlegeti: átmegyek vadorzóba.
A történet elején – azonnal a lovak közé csapva – ott van Max (nem, nem ismerjük meg, egyszerűen csak látjuk, in medias res), aki történetesen éppen – és vélhetően nem először – rosszalkodik, bosszantja a környezetét, mi több, gonoszkodik.  Anyukája pedig – aki nem jelenik meg, csak háttérszereplő –  szépen bezavarja a szobájába, és közli, ma nincs vacsi.
Max tehát már egyfajta kifordult állapotban van a történet kezdetén, amikor is kezelhetetlen, dacos, undok, és szinte kiprovokálja a büntetést. Hányszor volt hasonló az én gyermekem is, te jó ég! A második oldalon magára is ismert a könyvben.
A szoba azonban, ahogy Max magára csukja az ajtót, hirtelen elkezd átalakulni, erdő lesz, külön világ, gyönyörű, ahogyan a gyermek belső változásait a szoba külsőségekben megnyilvánuló változásaival szemlélteti Sendak. Ősi lesz, erdős, természet közeli, majd az óceánon át időtlen időkig hajózva távoli is lesz. Egy mesebeli, de még inkább mélyen rejlő, felszína alatti, a józan tudatához képest pedig távoli világba utazik Max, ahogyan a saját lelkének is egy mélyen rejtett, ősi, nyers énjéhez talál vissza. Oda, ahol a Vadorzók laknak. Akik félelmetesek, gurgulázik a szemük, óriás karmuk van és szörcsögnek. De Max egy cseppet sem ijed meg. Rájuk kiált: elég legyen! És ő lesz a vadorzók királya. Megszelídíti őket. Ahogyan csak ő, és csakis ő képes kordában tartani, kontrollálni a saját vad, dühös, frusztráló érzelmeit, kilengéseit. És ahogy megszelídültek, kontroll alá kerültek… meg fogtok lepődni, kedves olvasóim, hogy mi következik! Tombolni kezdenek! Let the wild rumpus start! Mert ez már energia-levezető, ellenőrzöttt, és ha önfeledt is, mindenképpen ésszel végzett tombolás. Tűnjön el, aminek el kell tűnnie, itt mindenki vadorzó, itt mindenki tombol, ez nem félelmetes, ez jó!
Ettől megkönnyebbül Max, ez egy rituális tánc, amiben mindannyian elfáradnak. Elalszanak. Maxnek pedig hiányozni kezd a hely, ahol nem ő a király, de mégis ő legfontosabb: ahol valaki szereti, csak őt szereti. És bár a vadorzók marasztalnák, hiszen szeretjük mi is azokat a felfokozott, adrenalinnal teli pillanatokat, amikor kedvünkre tombolhatunk, a sokszor hívogató és szenvedélyes állapotot, mégsem maradunk benne örökké. Visszatérünk a valóságba. Felszínre emelkedünk a mélyből, a zsigeri, ösztönös világból a megnyugtató, valóságos, biztonságos, és korlátok közé szorított világba.
Max is leveszi a jelmeze fejrészét,amivel gyönyörűen jelzi, hogy a feje búbjáig már nincs elveszve a vadulásban. De azért a jelmez még rajta van, hiszen nem olyan egyszerű azt azonnal, gyorsan levetkezni. Visszatér tehát oda, ahová mindannyian vágyunk, ahol a gondoskodó, elfogadó szeretet vár ránk. Az anya pedig, aki vacsora nélkül küldte  Maxet ágyba, észrevétlenül süteményt, tejet csempészett az asztalára. A háttérből, cselekvő szeretettel szereti.
Most pedig az élményről, amit a könyv adott. A vetületéről, amit láttam Tordán.
Magára talált benne. Nem a mindenkori önmagára, hanem az énjének egy szélsőséges megnyilvánulására, egy olyan részére, amely tagadhatatlanul létezik, ő is érzékeli, és néha előtör. Talán még számára is ijesztő. Talán nem tudott mit kezdeni vele. Nem értette, hogy ha ez is ő, ezt a magatartásformát miért nem tolerálja a környezete. De a mesét olvasva, a képeket látva, és a mondanivalót átérezve közelebb került önmaga megértéséhez és elfogadásához, akár egy terápiában, ahol újraélve, újraértelmezve félelmeit, szélsőséges érzéseit, fel is dolgozza azokat. Talán még azt is megtanulta, hogy ha tombolni támad kedve, ne fojtsa vissza, de tegye azt elkülönülve, de legalábbis mások számára is elfogadható, értelmezhető módon. Ráismert Maxben önmagának azon darabjára, aki szinte egy másik világba csöppen, amikor dühe, haragja, félelmei kitörnek, és tombolásba kezd, de ebben a másik világban szabadon megélheti ezeket az érzéseket. Megélheti, és megtanulhatja kezelni és elfogadni. Aztán visszatérhet a hétköznapi valóságba, megnyugvásra lelhet. Hazatalál, és mindig ott találja az anyát, aki őt akkor is, ha néha tombol, ha néha rosszaságokat tesz, vagy néha kezelhetetlenül és mások számára elfogadhatatlanul viselkedik, akkor is visszavonhatatlanul szereti.
Végezetül – mert az illusztrációkat azon kívül, hogy egyedi, művészi, különleges atmoszférájú, tartalmas, intuitív, magával ragadó,  nem tiszetem elemezni csatolok két videót. A mese magáért beszél, a szerző pedig magáról, és a meséről.

Advertisements