Vártam már ezt a könyvet, mióta Szalma Edit mesélt róla a debreceni Vojtina Bábszínhát Pinokkió bábjainak készítése közben. Az illusztrációban nem is csalódtam. Igazából a könyvben sem, s bár maradéktalanul jókat írni sajnos nem tudok, mégse riasszon ez el senkit, mert a könyv jó. A gyerekek élvezik, szeretik, és olyan kíváncsiságot ültet beléjük minden rajzzal kapcsolatos dolog iránt, amire egyetlen más a piacon jelenleg futó könyv sem képes valószínűleg. Köszönet érte az Egmont Kiadónak.

Egész egyszerűen zseniálisnak tartom – és minél jobban belemerülök a Miklya házaspár írásaiba, annál inkább, – azt a fantáziadús, egyszerűen nagyszerű világot, amit megteremteni képesek. Mindig van mondanivalója a könyveiknek, ami hol jobban, hol kevésbé didaktikusan tűnik elő, de sohasem túlzottan az. Cerka Tinka kötetében is hamar rálel a felnőtt olvasó, s talán a gyerek is a tanulságra, s közben játszva tanulhatja meg a különböző festészeti technikák neveit, alapvető jellemzőit. Mindezt beszélő nevekkel, és nomen est omen alakokkal.

Sajnos pontosan ez lesz aztán, ami a kötet gyengéje is egyúttal. Egyrészt az első oldal néhány olvasót vélhetően azonnal elriaszt a Kolorító-völgy, Don Aquarell és Donna Pastella nevekkel. Ha már magyarítódik a ‘color’ szó, akkor az ‘akvarell’ és a ‘pasztell’ miért nem? Nem beszélve arról, hogy a Pastella név, inkább egy olaszt tésztafélére asszociáltat első körben és nem a pasztell festékre vagy éppen krétára. Emellé Cerka Tinkát és Cerkavárat odailleszteni 12 sornyi szövegben valóban kicsit sok. Tovább olvasva a családon belül a spanyol megszólítások mellé megérkezik Lord Grafith – igen ‘h’ van a végén! -, ami ugye angol megszólítás, de van itt még Signora Tempera és Monsieur Chamois, azaz olasz és francia megszólítás, de ezeknek legalább van funkciójuk. Ez már nem is “patchwork family”, de “pecsvörk-völgy”.

S hogy teljesebb legyen a kavarodás  Cerka Tinka (ami inkább a dinkára, mint a tintára rímel, és ami a Nini néni című antológiában még Terka volt, (szerk. Lackfi János, kiadta Egmont Kiadó)) legjobb barátja Aranyszőrű Ártány, aki egyébként repülő malac, és ez az első igazi mesei elem a történetben, a bébiszitterük (magyarul gyerekfelvigyázó – persze ez se jobb szó) pedig Vilonka, a nyugdíjas lápi lidérc.

Képek a könyvbemutatóról.

Eltekintve a teljes szereplőgárda felsorolásától, és túljutva a nevek okozta káoszon, bűbájos történettel találjuk szemközt magunkat. Cerkavár idilli életével megismerkedve az olvasó Tinka nyomában, gyanakvással a szívében figyeli a furcsa grafitszürke por megjelenését. A sejtelmes, félelmetes előkészítés után színre is lép, (szó szerint) Lord Grafith, az Árnyúr, avagy a Szürke Lord. Eleinte Tinka és a barátai eredményesen küzdenek ellene, de a Lord erősebbnek bizonyul, lassan beszürkíti a völgylakók életét, és a kislány szülei se igen tehetnek semmit, hiszen ők a megtűrt, szegény rokonok, – kicsit később kiderül Don Aquarell Lord Grafith öccse. Mikor minden veszni látszik, megjelentik Printer, és innentől Cerka Tinkától a felnőttek veszik át a főhősi szerepet, majd szövevényes szálakon bonyolódik tovább, az addig egyszerű, kedves, szerethető történet.

Azt hiszem kicsit túl sok lett a “kiPrintelt” ötlet, és túl erős a “Tempera”. A végére persze minden bog kioldódik, mindenki megtalálja a maga párját, s Tinka és Ártány is visszakerülnek a történetbe, és még az is kiderül, hogy képzőművészet ide vagy oda, egyetlen gyerekrajz is képes megváltoztatni a világot, de legalábbis az ember napját, akármennyire előkelő vagy Lord is az illető.

A fejezetek, különösen az elsők, kedves önálló mesék, látszik, hogy ezekből nőtte ki magát a kötetnyi történet. A könyv nagyalakú, keménytáblás, a betűk nagyok, de a tipográfia, a könyv alakja nincs összhangban a történettel és az illusztrációkkal.

Valahogy nem elég “szalmaedites” a könyv, gondolok itt arra, hogy ebben a könyvben is tökéletesen helyén lett volna mindaz, amit Edit a Trappban és a zoknimanós könyvekben művelt, a szó legnemesebb értelmében. Vagyis a különböző betűtípusok váltogatása, kiemelések, színes mondatok és egyéb megoldások. Ehelyett a fejezetcímeket kapjuk csak így, igaz, azok kárpótolnak kicsit.

Az illusztrációnál maradva, a papírmasé figurák bájosak, szerethetőek, és olyan aprólékos műgonddal kidolgozott kollázsokat hoz létre, amit eddig Szegedi Katától szokhattunk meg, (tőle hamarosan jön, ahogy a kiadók híreiben láttam: a Királyfi születik, és egy antológiához is dolgozik a Cerkabella gondozásában) de most jött a Holnap Kiadótól ki egy Tersánszky-kötet Pásztohy Panka sokat ígérő illusztrációival, Panka blogján hasonló megoldásokat felvillantva.

Zavaró a könyvben az is, hogy a képek nem azok mellett az oldalak mellett vannak, ahova illenének, így felolvasáskor folyamatosan lapozgatni kell a kíváncsi gyerekek örömére. Az illusztrátor eleget tesz a nevekben rejlő karakterek adta követelményeknek, remekül hozza a figurákat papírmaséból is.

A fentebb írtaktól függetlenül mindenképpen ajánlom a könyvet olvasásra, a lassan szürkébe forduló októberi, novemberi időben igazi üde színfoltot varázsol az estéinkbe.

Hamarosan megszemlézzünk az Egmont és a Miklya házaspár többi könyvét is.

Advertisements