Kedvelem a papírszínházat. Nagy sikerrel „játsztam” már az ovis csoportban, a parókián babazsúron. Kárpáti Tibort a Csókolom, pókmajom (Csodaceruza) révén ismertük és kedveltük meg a kislányommal. Az volt az érzésem, hogy az a típusú könyv, amit rögtön mindenki megkedvel.
Aztán beszélgettünk róla egyik barátnőmmel, akinek a fiai szeretik, de ő maga nem tartotta rendkívülinek.
Amikor választani lehetett, hogy ki miről írna szívesen ajánlót, akkor rögtön lecsaptam a Valentinre. Meg is érkezett egy szignós példány, amit a szerzőnek és a Csimotának is hálásan köszönök.

 Azt tudtam, hogy felnőtteknek szól, de megijedtem, mert akkor derült ki számomra, hogy szöveg
nélküli. Tévedés ne essék: így teljes, ahogy van, a címlapon kívül azzal az egyetlen FIN szóval a végén. A Kárpáti Tiborra jellemző egyszerű, de elementáris erővel ható grafikai kifejezésmód nem szorul szöveges kiegészítőre, magyarázatra, talán a szöveg szűkítené is az értelmezési lehetőségeket.
Mivel a történeteket semmiképpen nem szeretném szövegesíteni, kezdem a végén. Nemcsak azt jelenti a FIN szó, hogy az alkotás ért véget, hanem azt is, hogy a szerelmes történet is – azt elárulhatom, hogy mindkettő csalódással – véget ért. Nagyot csattan ez a vég, de nem az a fajta poén ez, amin szétröhögjük magunkat. Inkább olyanféle humor, ami képes a csalódást nevetéssé szublimálni. A történetek az egymást követő képekből bontakoznak ki, olyan módon, hogy folyamatosan megpróbáljuk kitalálni, hogy mi következhet, aztán a következő képnél felülírjuk ezt.
Ez az oszcillálás rendkívül dinamikussá teszi a történetet. Nemcsak a végén nevetjük el magunkat, az egyes képek is pajzán mosolyt csalnak az arcunkra. Hihetetlen, hogy a gyerekkönyvekből is ismert Kárpáti-figurák arcvonásai milyen mértékben képesek kifejezni a szereplők érzelmeit, tükrözni azt a folyamatot, amivé a történet alakul. Nem gondoltam volna, hogy valaha is a szív-lufit nem giccsnek fogom látni, hanem egy olyan egyszerű hívóképnek, ami egyértelműen egy szerelmes történet közepébe szólítja a nézőt. Egyetlen képet szeretnék megmutatni:

Egyszerű, de talán a legdinamikusabb kép. Ezt is egy olyan hívóképnek gondolom, amit mindenki ért. Ezt az előfeltevésemet teszteltem. Egy idős kollégámnak mutattam meg, de semmit nem mondtam róla, azt sem, hogy valaminek a része, és megkérdeztem, hogy mi jut eszébe. Gondolkodott és azt válaszolta, hogy Attila nyila. Látta rajtam, hogy nem ezt a választ vártam, és mondtam is, hogy jó, még megkérdezek mást is. Akkor meg azt mondta, hogy hát elsőre az Ámor nyila jutott eszébe. És ez így nekem sokkal egyértelműbben bizonyította, hogy a képek hozzák a szimbólumokba kódolt alapjelentést, de ha már gondolkozni kezdünk, akkor további jelentésekhez jutunk. Az egyes szimbólumok történetté kerekedve hatványozottan érvényesülnek. Meglepően kevés színt használt Kárpáti Tibor. Az első történetben a fehéren és feketén kívül csak a szürke árnyalatait és a pirosat.

A második történetet kiszínesítik a zöld árnyalatai, a piros és a sárga. Itt sincs túl sok szín, viszont a szürke után sokkal színesebbnek hat. Sokféle olvasata lehetséges mindkét történetnek. Sőt, sokadik megnézésre a két történet egymás közötti kombinációja is felmerült bennem, például mi történik, ha Ámor nyila a szív-lufikkal találkozik? Az első például ovisoknak is bemutatható, akik a képeket a legkonkrétabban értelmezik. Akinek meg élénkebb (hogy ne azt írjam, hogy piszkos – rossz az, aki rosszra gondol, mondjuk, hogy pajkos, pajzán szerk. megj. N.E.) a fantáziája, olvashatja metaforikusan és rögtön kajánná válik a figura mosolya az első történetben.
Most már óvatosabb vagyok, és nem állítom, hogy mindenki első látásra megkedveli ezt az alkotást. Kell hozzá vájtfülűség, és ezt a kiadványra nézve rangjelzőként írtam. Akiknek kifejezetten ajánlom: az első vagy már a sokadik szerelmi csalódásukat átélt tizenéveseknek. Érzékeny lelküknek gyógyír lesz a két történet finom, bájos humora. És elképzelni sem tudok ennél a papírszínháznál remekebb esküvői ajándékot az új pár baráti társasága részéről. Fakerettel, megadva a módját a csomagolásnak.
Kis kitérő következik. Tervezem, hogy írok egyszer egy tanulmányt a poén-ajándékokról. Két példát említek: kisvasút-barát közalkalmazott a kollégáitól gőzmozdonyos nyakkendőt kapott. A második: várandós kismama párjának karácsonyra Micimackó-fejes pólót ajándékozott, saját maga által írt címkével: „Gyermekvigyázó poló. Használja minél gyakrabban”. Talán a második példa illusztrálja jobban, hogy poén-ajándéknak azt nevezem, amikor a tárgy a megajándékozottra vonatkozóan tartalmaz valamiféle utalást, aminek természetesen éle is lehet. De semmi esetre sem bántó.

A Valentint ilyen poén-ajándéknak tartom: van annak éle, ha a boldogságban úszó ifjú párnak csalódásról szóló szerelmes történeteket ajándékozunk (de ők sem falvédőről szálltak le). Szóval még sokszor elő lehet venni a Valentint, mosolyogva túllépni a házasélet kisebb-nagyobb
csalódásain, és emlékezve a papírszínház kapcsán arra, hogy a barátok figyelmeztettek…

Reklámok