Nehéz és egyben felemelő is megírni ezt a bevezetőt. Ha emlékeztek még a Pagonynak adott interjúra, ott jeleztük, hogy féléves szerkesztői váltásban dolgozunk. Eltelt  fél év, rengeteg kitűnő írással, és most egy erőssé kovácsolódott társaságot bízhatok rá Katára. A meglévő dolgokat, sorozatokat visszük tovább, a felelősök változatlanok, de mostantól tehát Kata ötleteit, elképzeléseit látjátok viszont. Fogadjátok őt nagy szeretettel!

Hogy ne csupán prózai, de szimbolikus is legyen az átadás: régóta forgatjuk Lackfi János Bögre család című kötetét a Csimota Kiadótól, kétkezes ajánlóként.

És egyúttal mintegy jelképesen átnyújtom a mi kis bögre családunkat Szabó-Tasi Katának. Kívánom neki, hogy legalább annyi szeretetet, sikerélményt, és örömet kapjon a következő fél év alatt, mint amit én kaptam tőletek, kedves olvasók, és amit ezúton hálás szívvel köszönök!

Következzék: Lackfi János Bögre család

Illusztráció: Pap Kata
Csimota, 2005

Egy sima Kata, egy fordított Eszter

A borító: telitalálat, ha azt a funkciót tekintjük elsődlegesnek, hogy ragadja meg a vásárló, a választó figyelmét. Hívogató, változatos, színes, izgalmas, és sokat sejtet. Csak sajnos nem azt, ami a könyvben aztán vár ránk, de ez persze majd csak később derül ki. A sok színes csészének, amelyek közül mindegyik önmagában is kedvesnek tűnik, (csésze mivoltukban azonban sugárzik róluk az egyéniség,) az az üzenete, hogy egy kedves, bájos, összetartó család hétköznapjaival fogunk megismerkedni. Mindenkiben más van – ahogyan minden bögrében is, egyikben tea, másikban málnaszörp, harmadikban ceruza, negyedikben nyuszika, nem sorolom – és mindenki szerethető a maga másságában. Egyikünk ilyen, másikunk olyan, mégis elfogadásban, harmóniában élünk együtt, “papamamagyerekek, csupaszívszeretet.” Ez a borító üzenete.

Ez az egyik olyan könyvünk, amit nem a borító vetetett meg velem, hanem a szerző. Gondoltam milyen kínos, hogy nincs is Lackfi-kötetünk, hát megvettem ezt. (Aztán úgy alakult, hogy a további Lackfi-kötetek amolyan apa-kötetekké avanzsálódtak, amikből nálunk csak apa mesélhet.) A borító unalmas, bögrék, amikről kis képzelőerővel is remekül el lehet dönteni kié. 

A belső fülszövegen egy álmodozó költőt látunk, ami szerintem teljesen vicces, közel emeli az alkotót a vásárló felnőtthöz, és talán a gyermekhez is. Fura, hogy egyes szám harmadik személyben írnak róla, és – egyébként igenis elismerést érdemlő – tevékenységeit, irodalmi díját, nívós egyetemi oktatói munkásságát sorolják fel, és utalnak nagycsaládos mivoltára. Ez mindenképpen a szülőnek szól, a gyermeket vélhetően nem érdekli annyira.
Pap Kata önmagát is megrajzolta, a hátsó belső fülön az ő arcképét látjuk. Itt meg az a furcsa, hogy egyes szám első személyben szól az olvasóhoz, kicsit „gyerekesre” véve a figurát, hogy mi akart lenni, mit szeretett volna az anyukája, hogy legyen – megjegyzem, egy mai gyermek vélhetően nem sokat ért abból, hogy téeszelnök-feleség –, és mi lett végül: rajzoló. Igazából önmagában egyik fülszöveg sem lenne „fura”, de így, hogy egyik ilyen, másik olyan, kicsit a meggondolatlanság látszatát keltik.

Vicces és ötletes viszont, hogy a költőt bemutatják, mint alkotót, az illusztrátor viszont bemutatkozik, hiszen az illusztrációk a gyermeki szemszögből, helyenként gyerekrajzot, vagy éppen gyermek által készített fényképet imitálva szerepelnek a könyvben.
És itt a kulcsszó. Szerep, ki milyen szerepet tölt be abban a bizonyos családban. Egyértelműen a gyerekek hétköznapjai állnak a fókuszban, ezért marad le a Simon által készített fényképről a szülők feje. Apa a krónikás, és gyakorló istenség (hiába, a hétköznapi családokban ez azért így működik), tehát valahol arctalan, kissé megfoghatatlan, néha távoli, és mindig nagy öröm, ha megérkezik. Olyan istenség, aki képes megváltani a híveit, például megszabadítani Dorottyát a hisztitől. Anya is meg-megjelenik utalásszerűen, ő a biztos, rendíthetetlen hátország, akit nem látunk, de ott van, beszédes a nem-jelenléte. Ő öltözteti meleg ruhába a gyerekeket, ő veszi meg a kockacukrot, törli le a légyvadászat nyomait. Övé a kékeszöld habos bögre, mert melyik anyukának nem maradt még a konyhapulton estig, szikkad habbal, a meg nem ivott kávéja, de komolyan?

Maradjunk egy kicsit még a vásárlónak szóló üzeneteknél, de most nézzük meg a hátoldalon Csukás István ajánlóját. Nagy elődhöz, Szabó Lőrinchez méri a verseket. A Lóci-versek említése már sejteti, hogy talán mégsem a szokványos, anyu-apu-gyerekek, bölcsi-ovi-isi-játszótér tengely mentén írott versekkel fogunk találkozni. Itt kérem, valami más rejtezik a lapok közt.

És valóban. Kinyitjuk a kötetet, és azonnal „Telibe kap minket” Simon, a fiúgyermek, mintha mi is a fotón lennénk, ami majd a második oldalon lesz látható. Persze, nem leszünk a képen, viszont rajta lesznek a főszereplők, akiknek az életéből látunk majd apró epizódokat, akiket megversel az apukájuk. Pap Kata, az illusztrátor ügyes, nagyon ügyes, és jól hozza a gyermeki látásmódot, hiszen a rajzolt „fotó” a családot úgy mutatja, ahogy az ifjú kezek exponálta képeken gyakran megesik: az apa és az anya  feje lemarad a képről. Őt az anyát elsősorban egyébként hiányoltam nagyon az egész kötetből, az egyetlen, szinte teljesen hanyagolt szereplője, helyesebben: nem-szereplője a könyvnek,az apa, aki a verseket írja, krónikás mivolta okán végig jelenlévő.  Megismerjük hát a gyerekeket, és belecsöppenünk a hétköznapjaikba.

Olyannyira a hétköznapjaikba, hogy egy teljesen valós világot kapunk, mindenféle költői pátosz, hímelés-hámolás, szépítés nélkül. Van itt fiúpisi, lánypisi, ami vicces szeretne lenni, de nem biztos, hogy vicces minden olvasónak, és van véres-légypiszkos légycsapkodás, és bogárszárny tépkedés. Kétségtelen, hogy ezek a témák benne vannak a legtöbb gyermek hétköznapjaiban, és még akár verset is lehet írni róluk, jó verset is, mégis, nem feltétlenül találhatja minden szülő gyerekversbe illőnek őket.

A Lackfi-versek nagy erőssége, és ez is teszi ezer közül is azonnal felismerhetővé, az általában nagyon pontos, igényes formákon, formagazdagságon túl, hogy hétköznapi témákat használ. Az a közhely, hogy “a téma az utcán hever” nála tényleg igaz. Meglátja a témákat, szerintem fel sem kell szednie őket, a témák maguktól ugranak a vállára, fejébe.  És ebben úttörő, hiszen Varró Dani mondókás versei későbbiek, és kimondottan babáknak szólnak, míg a légyvadászat, wc-téma, valós gyermeki élethelyzetek feldolgozása. A légyvadászatról, (Vadászösztön) gondolom nem annyira az alkotói invenciónak megfelelően, azonnal Csáth Gézára és Kosztolányira asszociáltam, erről meg a klasszikusok újraértelmezésének lehetőségére, és Lackfi egyik ezzel kapcsolatos Bárka blogbejegyzésére (POFÁTLAN KLASSZIKUSOK)… És ezzel kis időre el is vesztettem a kötetajánló fonalát, ami viszont arra emlékeztet, hogy a Lackfi-versekben azt is szeretem, hogy nem gügyög (hiába rímes, ritmusos) és számomra is van mondanivalója, nem csupán a gyereknek. 

Itt jegyzem meg csendesen, amolyan zárójeles megjegyzésként, hogy a jó (gyerek)vers egyik ismérve – ezúttal nem Lázár Ervint és Mikkamakkát idézve – hogy többrétegű, és ellenáll a könnyű, közhelyes rímkényszernek, ritmuskényszernek. Zárójel bezárva.

Nem véletlenül emlegetődik fel a hátlapon Szabó Lőrinc neve, s odaillik még a másik elődé Weöres Sándoré is, meg-megidéződnek egy rímpárban, témában, formai megoldásban. 

Én kicsi gyermekkel lapoztam végig a kötetet, aki a bogárszárny-tépkedős versnél teljesen kiborult, hogy a bogarak halottak, és nem talált feloldást a versben, hiába értettem én meg a szándékot, továbbá a fiúvécében pisilő kislány dilemmáját sem tudta átérezni, ezt persze vélhetően életkori sajátossága okán. Egy szó mint száz, ez a verseskötet az életet naturálisan, néha annak akár másokban megütközést keltő mivoltában mutatja, tárja elénk. Mindemellett valóban egy egymást elfogadó, minden egyénében értékes, szerető légkörű családdal ismerkedhetünk meg, akiket a borító sejtetett, legfeljebb csak nem olyan édes-habos világot rajzolva köréjük, amilyet a borító csészéi sejtettek. A kétkedéssel, esetenként némi undorral fogadott témák mellett természetesen vannak nagyon szerethető versek is a kötetben, egyik kedvencem, amelyikben a gyerekek videofelvétel készítését játsszák el, majd a visszajátszást, és a gyorsítást is. Igazi, valós, szerethető percek a könyvlapon.

Ha már elméleti kérdésbe bonyolódtam, nem álltam meg, hogy kissé fel ne fejtsem a versek verstani jellemzőit is. Leggyakrabban félrímes, ütemhangsúlyos sorok, de például a Johanna és a fiúvécé páros rímű laza jambikus, anapesztikus, szimultán lejtésű kilences-nyolcas periódus. (Ez a 20. század gyakori sorfaja pl. József Attila: Mama, Anyám…)

Vagy a Dorottya rajza című vers, ami amellett, hogy harmadoló kilences, különleges lüktetését  a –  6//3-as osztás miatt –  kétütemű és együtemű anapesztikus verslábakat tartalmazó sorok váltakozása adja. (Tehát megint szimultán vers.)

Dorottya és a gyűjtögetés szintén félrímes, felező nyolcas, ez az egyik legelterjedtebb és legkedveltebb versformáink egyike.

A kötet talán leghíresebb verse a Dorottya legyőzi a hisztit. Tekintve, hogy zenésített változata is van, s arról Eszter értekezik, én csupán a vershez készült illusztrációt említeném egy gondolat erejéig: a látható, zöld, antropomorf alak a gyermek körül egy kicsi gyermeknek még nehezen feldolgozható, értelmezhető. Három és féléves gyermekem nem tudta értelmezni a képi megszemélyesítést. Egy öt-hatéves már talán tudná. Hasonlóképpen gondban volt a Vadászösztön című vershez készült illusztrációval is, mert azon a vadásznak csak az árnyéka látszik, és szüntelen keresgélte, hol van a vadász maga.

Ahogy Kata is írta, a szerző verseiből néhányat meg is zenésítettek, a legismertebb talán a Fiúk dala, s a Lányok dala, (pl. Halász Judit) az egyszerűség kedvéért a Friss tintát jelölném meg forrásul. Ott van aztán a kiváló Sajtkukacz zenekar, ami rengeteg  kortárs költő versét megzenésítette, így Lackfiét is.

Az illusztrációk első rátekintésre kissé bizarrnak tűnhetnek. Én bizony bevallottan előítélettel álltam hozzájuk, sajnos a varjúdombi mesék tv-változatának figuráira emlékeztettek, amiktől gyermekként rettegtem. A vöröses-narancsos tónus, a majdnem ijesztő arcok, a végtagok, amelyek úgy mozognak, mintha jancsiszeggel lennének felragasztva, mind-mind taszítottak. A gyermekem minden figuránál, ahol a térd ábrázolva van, megkérdezte, miért „bibis” a térde, s valóban, úgy tűnhet a térd, mint egy-egy nagy seb. Egy másik kislány, akivel együtt átlapoztam a könyvet, ugyanezt kérdezte Dorottya álláról.

Katával ellentétben nekem borzasztóan tetszenek az általa szokatlannak talált képi megoldások, noha a varjúdombi mesékért én sem kimondottan rajongtam, bár az én rettegős álmatlan éjszakáimért nem ezek a mesék voltak felelősek. A sebesnek látszó térdről a saját folyton leragtapaszozott, vagy varas térdem jut eszembe, s a kipirult orcákról pedig a különleges izgalmakkal, folytonos mozgással, elevenséggel teli gyerekkor, ami mint láthattuk az illusztrációnak alapul szolgáló versek sajátja.

Időnként az az érzésem volt, mintha a saját gyerekkori albumomban lapozgatnék, ami egyszerre a gyerekeimé is, és ettől a különleges, kissé bizarr érzéstől tudtam aztán biztosan, hogy a kötet elérte a célját: megszólított, interakcióba hívott… 

Remélhetőleg a mi kis bögre családunk hasonló fogadtatásra talál(t) nálatok is, továbbra is, Kata vezetésével is…

És mégis, ki kell jelentenem, hogy – bár nem tudom, Pap Kata foglalkozik-e tanítással – bizonyára nagyon élveztem volna, ha egy olyan rajztanárom lehetett volna gyermekkoromban, mint ő. Hihetetlen fantáziával közelíti meg a verseket, mindegyikből ki tud ragadni valami velőset, és a köré építi fel az illusztrációt. Munkája sokat megmutat a tudományából, a kollázs, montázstechnika, a sematikus mozgásábrázolások, a színválasztás, a fény, halványodás, tisztulás, majd az eredeti technikához visszatérés hihetetlenül kreatív alkotót sejtet. Talán az is a baj, és azért fogadható be elsőre egy cseppet nehezebben rajz is és szöveg is, mert az illusztráció túl sok, túl telített, túl mozgalmas, és legtöbbször nem szokványos. Mégis, minél többet lapozom, annál jobban tetszik. Lapozzátok ti is, szeressétek meg a Bögre családot, verseket, képeket egyaránt!

Mindemellett pedig szorítsatok nekem, hogy a mi kis bögre családunkat, amit most Esztertől nagy szeretetbe csomagolva átvettem, megőrizhessem, és még inkább önmagára találva, kibontakozva adhassam majd át az utánam következőnek fél év múlva.

Advertisements