Szomorú apropóból méltatjuk Kisvakondot.

Ruki, Nóri és Kata más-más hagulatú írásait olvashatjátok Kisvakondról, és Zdeněk Milerről.

 

 

A kép forrása: kisvakondbaratai.gportal.hu

Ruki:

Zdenek Miler halála életművének összegzésére indított el. A közismert Kisvakond figura megszületését egy vakondtúrásban való megbotlás indította el. Azóta bejárta több kontinens és több generáció otthonát. Maradandó élményt és követendő példát nyújt. Több meséjét újralapozva és -nézve úgy vélem, olyan világképet kapunk meséiből, amelyben rend van: a természetes élet körforgásának lehetünk  érző és értő tanúi. Az együttélés, a családi és közösségi élet, a párkapcsolat alapjait mutatja meg nekünk Kisvakond. Értékrendjében fontos helyet foglal el a téri és időbeli koordinátáktól független barátság. Kisvakond és a Hóember következő télen ugyanott folytatja a játékot, ahol tavasszal abbahagyta. Fontos az együttélés, az egymásrafigyelés, egymás segítése (A Kisvakond és az árvíz, A Kisvakond és a sas), a jó szomszédság, az együtt étkezés. Szinte meg vagyok győződve, hogy Miler tudta, hogy a közös étkezés ideje alatt nő a boldogságunkért felelős szeretethormon, az Oxytocin. Kisvakond jellegzetes figurái összhangban élnek a természettel, fontos a környezetvédelem, a hulladékok újrahasznosítása (Kisvakond és az autó), az évszakok harmóniája. Ebben a rendben helye van a betegségnek is.

Most Milerre emlékezve tisztelettel mégis az élet kezdetét, a születést emelném ki. A szülés  a gyermekirodalomban, mese- és rajzfilmekben nem kedvelt téma. Pedig a szexualitás, a szülés-születés tematikája kapcsán szükséges valódi, hiteles, természetes (!) képet láttatni, mutatni a kisgyerek számára. Az élet természetes körforgásának része a születés és a halál. Mindkettő kezdet is egyben, átmenet egy más-létbe. Zdenek Miler A Kisvakond és a születés című meséjében a szerelemben való lebegést, az anyává válást, a nőiség legcsodálatosabb, legszebb értelmét, az anyaságot ábrázolja természetes realisztikussággal. Ha igaz, hogy a felelősségteljes felnőtté válás alapjait már egészen korán érdemes, (sőt kell) elkezdeni, akkor határozottan fontosnak érzem ebben a medikalizált világban, hogy hiteles képet kapjon a gyermek a születés csodálatos természetéről. Miler hitelesen ábrázolja a születés misztériumát, és a témához tisztelettel, alázattal közeledeik. Ebben rejlik értéke.

Nóri:

Amikor szüleim lapáttal kezükben vakondvadászatra indultak a szó legnaturalistább és egyben legbrutálisabb értelmében, akkor nem csak a kertészkedést utáltam meg minden porcikámmal. Akkor egy világ dőlt össze bennem. Hogy lehet, hogy az én szüleimnek ellenségei a vakondok? Nem értettem, hogy barátaira hogy emelhet ilyen természetességgel kezet az ember. Az az ember, aki nem csak úgy akárki, hanem édesszülém. Emlékszem, kényelmetlen volt számukra a vinnyogásom, de szándékukban megrendíteni nem tudtam őket. Úgy képzeltem, kis fitos, gömbölyű, kék nadrágos áldozatokkal lesz tele a kert. Alapvetően nem láttam különbséget a cickányalakú kisemlős és a Kisvakond között. Bár kisvakondos könyvem gyerekként nem volt egy sem, és a kisvakondos filmeket sem tudtam minden este többször megnézni, mint ahogy ezt mostanság gyerekeimmel együtt megteszem, sőt, hogy egészen pontos legyek, csak a Kisvakond a városban című nagyobb lélegzetvételű filmre emlékszem (mozi-élmény), no meg a vele kapcsolatos kerti rettenetre, szóval bár az élmény kvantitatív szempontból nem mondható éppen dominánsnak, a Kisvakonddal kötött barátság annál inkább, mint ahogy ezt szomorúan, de tisztán a vadászat-ügy is bizonyítja.

Kisfiam első leporellója kisvandos lett, kétévesen boldogan masírozott a városban kisvakondos hátizsákjával, elolvastuk vagy hétszázharminchatszor a könyvet, melyben a Kisvakond az egész világot beutazza, hogy Kisegérnek kamillavirágot hozzon a gyógyuláshoz… és aztán egyszer csak beleuntam. Kisfiam nem, de én nagyon. Mert Csehországban még a vízcsapból is Kisvakond folyik. Ha könyv, akkor Kisvakond, ha játék, akkor Kisvakond, ha bögre, ha tányér, ha póló, ha sapka, ha esernyő, ha fityegő, akkor Kisvakond, Kisvakond, Kisvakond. Még az űrben is Kisvakond. És bántani kezdett, hogy monopolizálódni látszik miatta egy stílus és kifejezőerő, ami bár kedves, de mégiscsak egy lehetséges módozata annak, ahogy a gyerekekhez szólni lehet.

Most, hogy Zdeněk Miler meghalt, vártam, hogy mondanak majd valami tartalmasat és elemzői-értelmezői szinten elgondolkodtatót Kisvakondról Csehországban. És bár sok a dicsérő szó, a méltató írás, rengeteg banalitást halmoznak fel a lapok. Hogy Hollywood is megirigyelné. Hogy mert mindig jó a vége a meséknek, azért olyan nagysikerűek. Hogy Miler hősei halhatatlanok. Hogy nincs olyan generáció, amelyik ne szeretné rajzolt figuráit. Ezentúl pedig már csak üzleti vonatkozásban írnak róla. Hogy Miler halála előtt győzött autorizálni egy új Kisvakond plüssjátékot (csak érintsd meg, és már táncol is és zenél vidáman), hogy ez lesz a tuti karácsonyi nagyágyú, hogy nagyon szigorúan figyelte az esetleges Kisvakond plagiátumokat, és tudatos stratégia alapján osztotta vagy nem-osztotta a szerzői jogokat, hogy hánymillió könyvét adták el, stb. Mintha a Kisvakondról az ekonómiai racionalitáson és a profitorientált biznisznen túl szólni nem is lehetne.

Aztán meg is ijedtem egy kicsit, mikor Milerről magáról olvastam tovább. Hogy talán maga a szerző tehet minderről, mert kreációjának fanatikus imádójává vált? Egy vele készített interjúban például arról mesél, hogy amikor a Kisvakond filmbéli hangjához saját kislányait játszotta fel, nem csak a nevetgélő, csodálkozó, tapsikoló és vidám vakondra volt szüksége, hanem a szomorú, síró kisállatra is, akkor bizony addig durváskodott verbálisan a lányaival, míg azok elsírtak magukat, és csak sírtak, sírtak, hogy az apjuk hősének kívánatos hanganyaga legyen.

Na, itt döntöttem el, hogy nem olvasok többet Milerről, sem a Kisvakondról. Csak figyelem itthon, mit művel ez a kis fekete jószág a gyerekeimmel – talán amúgy is ők tudnak róla a legtöbbet. Kisfiam a mese végén így motyog magának, “Hhhhhh, ez a Kisvakond nagyon rendes gyerek”. Kislányomat meg megkérdeztem, miért jó ez a Kisvakond. Ragyogó szemmel néz rám, “Hát, azéjt mejt én vagyok a Kisegéj, és ő a Kisvakond”, mutat testvérére.

Kata:

Pár héttel ezelőtt a gyermekeim olvasmányélményeiről hírt adó blogomon megemlékeztem két kisvakondos lapozóról és otthoni fogadtatásukról, az itteni felületen megszokottnál személyesebb hangnemben. Akit érdekel az egész bejegyzés,  itt megtekintheti.  A kevésbbé személyes sorokat pedig átemlem, íme:

Állíthatom, hogy Kisvakond egy valódi  hős, igazi mitologikus alak, a keleteurópai harmincasok-negyvenesek, és gyermekeik képzetében mindenképpen. Egyszer azt olvastam valahol, hogy Európa ezen részén 3 éves kor alatt és 30 éves kor felett Kisvakondot mindenki szereti, és ezt az állítást eddigi tapasztalataim alapján csak alátámasztani tudtam (egészen addig, míg Nóri gondolatait nem olvastam).

Két kisvakondos lapozónk van otthon, a Kisvakond és a kisnyuszi, valamint a Kisvakond és az árvíz címűek, amiket tényleg nagyon szeretek, elsősorban azért, mert a gyermekkoromba repítenek, de látom, hogy a gyerekeket is magával ragadja mindkettő. A színviláguk egyike a hozzám legközelebb állókhoz, a természet valódi színeit hozzák, és csupa öröm a telkünkről, kertünkből ismert növényeket az illusztrációkon a maguk valódi színében és alakjában viszontlátni, felismerni. A figurák kedvesek, bájosaj, szerethetők, és annak ellenére, hogy világhírűek, idehaza talán mégsem nyomják le őket a torkunkon, mint például Hello Kittyt vagy Villám McQueent.  (Na jó, van egy vakondos hűtőmágnesünk és egy plüssvakndunk.) A mesékben a gyermekeket mindig magával ragadja az  akció, a feladat, amit meg kell oldani, és  a sikerélmény, hogy vagy baráti összefogással, vagy egyvalaki önzetlen segítségével meg is oldják. A hivatkozott  két lapozó példája egyiknek, másiknak. A szöveg nem kitekert, de nem is művészkedő, szépen megfogalmazott, tiszta sorok, persze, az éppen mesét hallgató korára tekintettel lehet változtatni, elhagyni, hozzátenni.

Kisfiamat egy ideig zavarta, hogy – mivel előbb ismerte meg a történet mese változatát, min a lapozót – a kisnyuszis részben máshogy zajlanak az események a filmen, és máshogy a könyvben. “Anya, ez nem is így van”, mondogatta értetlenül, mert a filmen látottatt tartotta egyetlen, eredeti, VALÓSÁGOS történetnek. (Hozzáteszem, vélhetően nemcsak valóságosnak, hanem A valóságnak tartotta, hiszen két- háromévesen még nem érthette a különbséget a mozgókép és a való világ között). Idővel túljutottunk ezen, ő pedig már más mesék iránt érdeklődik, de néha még most is szívesen lapozgatja a régről ismert, szeretett vakondos lapozóját. Kisebbik gyermekemmel pedig, aki lassan-lassan belenő a könyvek világába, gyakran és boldogan keresgetjük a kisbékát, nyuszit, sünit, egérmamát és más kedves lényeket a kisvakondos lapozókon.
Advertisements