Szeretek verset olvasni.

Szeretem, ha a versek “folyamatosan viszik-hozzák a nyelvet” (1) (nekem), ha felvillantják előttem, hogy a nyelvben mi minden benne van, és hogy a minden is képes kényelmesen beleférni.

Ezen itt és most valami olyasmit (is) értek, amit Jakobson a költészet grammatikájáról gondolkodva (2) nálam sokkal okosabban fejtett ki, vagyis hogy a költészet láttatja, érezhetővé és megfigyelhetővé teszi azt, ami a mindennapi nyelvhasználatban, és a nyelvben, pontosabban a történeti nyelvek mindegyikében eleve benne van. A költészetben, bár szerintem gyakran a prózában is, életre kelnek és előtérbe kerülnek olyan nyelvi formák és kifejezések, melyek a nyelv sajátjai, a vers viszont hangsúlyozza, mintha színpadra állítaná őket.

Mindez nekem nem azért fontos, mint Jakobsonnak (mint Jakobson szövege kánonolvasatának, ha van ilyen), hanem azért, mert ha a nyelvnek ilyenmód utat nyit a költészet, az automatizmusokon és elhasználtságon túl a nyelvben a nyelven keresztül az élet, a tapasztalat mutatkozik meg. Vagyis a minden. A versek így folyamatosan a világot viszik-hozzák (nekem), a földön innenit, és a földön túlit is. Például így:

Földön túl

Földön innen,
földön túl,
egy kiterített
kerek réten
angyal játszik
emberesdit,
felhős égen
barangol,
földön innen,
földön túl,
egy kiterített
kerek réten
valahol.

Kiss Ottó verse ez, a Móránál most megjelent Régi kincsek c. kötetéből. Szeretem a benne foglalt verseket olvasni és felolvasni. Szeretek beszélni és szeretek hallgatni róluk. Mert rímeikkel, ritmusaikkal, hajlékonyságukkal, a szavakból fakadó dallamosságukkal folyamatosan viszik és hozzák a nyelvet (“Van itt ez a dobozom,/ amott az a lemezem,/ a lemezem behozom,/kiviszem a dobozom.”), és vele együtt a világot, annak összes átérezni és elgondolni valójával, örömével és bánatával, viccelődésével és komolyságával.   Mert átérezhető benne a gyermek önmagától elszakadó, a másikra irányuló őszinte szeretete (pl. a Legjobban az anyut-ban), elgondolható a világ metafizikai véglete (pl. a Hintá-ban), mert lehet önfeledt örülni a nyárnak (pl. a Nyári medveségek-ben), szomorkodni, amikor valaki nagyon hiányzik (pl. a Leülök a nagy víz mentén-ben), mert jó az életet annak vicces oldaláról nézni (pl. a Jó kövér királyfi-ban), és jó annak komolyságán mélázni (pl. a Képmadár-ban).

A kötet alcíme (Dudorászós versikék) valószinűleg arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy Kiss Ottó szabad verseket tartalmazó kötetei után (Csillagszedő Márió, Emese almája, Nagypapa távcsöve) a költő most kötött formájú, többféle formában rímelős versekkel mutatkozik be. S bár a szövegformálás tekintetében tényleg új hangot üt meg a kötet, perspektívájában nagyon sok mindent megőriz a svéd típusú gyerekversekből. Elsősorban azt a gyermeki világlátást, amely felnőtt oldalról nézve akár badarnak és illogikusnak is tűnhet, de valójában a gyermeki beszéd- és gondolkodásmód sajátos racionalitását hozza, mutatja, állítja színpadra. Ahogy azt már a kissottói szabad vers formájú gyerekversekben megszokhattuk, ebből a látszólagos badarságból remek poénok keverednek ki, és csattannak nagyokat rímbe szedett társaikban is (Ráolvasó, Szép állatok). A poénokon túl pedig új erővel jelenik meg a felnőttek zavart/zavarodott, ill. kényesen kényelmetlen tapasztalatával szemben tanúsított gyermeki empátia és megértés. Érzékeny megmosolygás és szeretet tárgyáva válik például a terhességét tudatosító, a kezdetekben még sete-suta anyai érzés (Anya dadog), ill. az öregség marginalizálásának viszontagságait, az idős emberek tárgyként való áthelyezéséből származó ambivalens helyzetet látja meg a gyermeki tekintet.

Kiss Ottó régi-új gyerekversei (régiek, mert a költő blogjáról már ismerhetjük legtöbbjét, és újak, mert azzal, hogy Takács Mari színesre festett világot teremtett számukra, új értelmezési keretbe kerültek) úgy hozzák a magyar nyelvet, úgy teszik részleteiben újra-olvashatóvá, hogy abba könnyű beleszerelmesedni, és egyidejűleg, úgy hozzák a világot való megtapasztalást, hogy azon a tanítani akarás kényszerű gesztusának egy cseppje sincs, mégis okulhatunk belőlük, ha készek vagyunk a dudorászáson túl kreatív olvasatainkat is előhívogatni. A kötetben ott van minden, ami ehhez az élményhez kell.
————
1 Esterházy Péter, A szabadság nehéz mámora, Magvető, Budapest, 2003: 167.
2 Roman Jakobson, A költészet grammtikája, Gondolat, Budapest, 1982.

Advertisements