Ionesco vitathatatlanul az abszurd egyik mestere. Ezt a megállapítást nem csupán drámái támasztják alá, hanem a Mesék 1, 2, 3, 4 című könyve is.  A kötet apa és lánya különleges, csodákkal és mesékkel telt, szürreális világát mutatja be.
A mesék 1969 és 1976 között íródtak, céljuk tükröt tartani, amiben nem csupán az akkori világ, de a mai világ abszurditását is megláthatjuk. Ugyanúgy, ahogy a legtöbb Ionesco-darab, a mesék is a mindennapi élet egy egyszerű, közhelyes alaphelyzetére épülnek, a reggel ágyban heverésző, a gyereket mesével lekötni próbáló szülőkére.

Az apa bámulatosabbnál bámulatosabb történetekkel kápráztatja el Josette-t, aki boldogan simul bele ebbe a minden határt és korlátot nélkülöző fantáziavilágba. Mesélnek a kislányról, akit Jacqueline-nek hívtak, és akinek a papáját, a mamáját, a nővéreit, az unokaöccseit, egyszóval körülötte mindenkit ugyanígy neveznek (kis kikacsintás A kopasz énekesnő Bobby Watsonjára). Közösen kiderítik a dolgok igazi nevét, vagy épp Josette tesz fantasztikus repülő-utazást a város felett, fel egészen a Holdig, mindezt úgy, hogy közben ki sem mozdulnak az ágyból. A papa remek játszótárs, igazi partner a 33 hónapos kislánynak, aki számára – mit bármelyik kortársa számára – a mese és a valóság tökéletes egységet alkot, szabadon jár-kel ide-oda a két világ között.


Az apa és lánya közt kialakult cinkosság és bensőséges összhang miatt akár irigyelhetnénk is Josette-t, ha nem kapnánk betekintést a család hétköznapjaiba. A varázslatos, idilli mesevilág mögött ugyanis felsejlik az esténként a hámból alaposan kirúgó szülők képe, akiknek a kora reggel csivitelő, élénk kislány csak nyűg a nyakukon, akit – akárcsak a nem kívánt reggelit – vissza lehet küldetni a szobalánnyal a konyhába.

A szülők házassága sem felhőtlen: a mama akkor gyönyörű, csupa rózsaszín és csupa virág, amikor elmegy otthonról, ki tudja hova, talán étterembe, talán színházba, talán vidékre a nagymamához, talán valahova máshova – amire Josette papája finoman céloz is.
Az apa a meséken keresztül a világnak épp ebből, a felnőtt gondokkal teli valóságából menekíti ki Josette-t -, és saját magát.

A négy különálló mesét nemcsak az alapszituáció (apa-lánya közös játékai) teszi egységessé, hanem a történetek látásmódja is. Ionesco világa felnőtt fejjel ugyan szokatlannak, szürreálisnak tűnik, ám talán épp ez a titka annak, hogy a gyerekközönség gond nélkül tud azonosulni vele. Vagy megfordítva a dolgot: a felnőttek egy része pont azért találja nehezen a helyét ebben a közegben, mert ezeknél a meséknél nem alkalmazhatók a bejáratott értelmezési stratégiáink, félre kell tenni a konvenciókat. Pont úgy, mint 33 hónapos korunkban. (A meséket nehezen értő felnőtteknek ad egy kis fricskát a szöveg harmadik meséjében felbukkanó anya, szobalány, vagy a szomszéd néni, akik az valóságos repülőút előtt álló kislánynak csak az aggodalmaskodásukat képesek útravalóul adni, a gyerek félelme helyére a magukét projektálni.)

Etienne Delessert illusztrációi remekül rímelnek Ionesco meséire. Nem hivalkodóak, színviláguk visszafogott, ám mégis a legtöbb kép képes meghökkenteni a könyvet lapozgatót.  Böngészésre, tovább gondolásra csábítanak, hatásukra muszáj, hogy lendületbe jöjjön a befogadó fantáziája. Számos vicces és bizarr részlet fedezhető fel bennük, nem beszélve olyan alapvető mesei szimbólumok megjelenítéséről, mint a piros kalapos fehér pettyes varázs-gomba (sic!), amiből egy teljes erdőnyit fedezhetünk fel a 98-99. oldalpáron.

A Mesék 1, 2, 3, 4 mind szövegét, mind képi világát tekintve igazi csemege, megkerülhetetlen könyv a gyerekek és mindazon felnőttek számára, akik szívesen élcelődnek az őket körülvevő világ kifordulásán, lehetetlen szituációin, amin már bosszankodni sem érdemes.
Búcsúzóul az illusztrátor animációi:

Delessert animációk

Reklámok