Van úgy, hogy a hagyomány és maga a múlt a teljesség képében jelenik meg az emberi képzeletben, ilyenkor a változással szembeni abszolút ellenálló képességnek címkéje fityeg rajta. És van úgy is, hogy a hagyomány (és/vagy a múlt) a szakítani akarás gesztusát, az új kezdetek meghirdetésének igényét szüli meg (akarva-akaratlanul), ilyenkor feleslegessége és kiüresedett mivoltja kerül hangsúlyozásra. Ez a két álláspont, bár kulturális és társadalmi szinten nyomon követhető (azaz látható, hallható, észlelhető), a végletekbe torkollik.

A múlt nagy narratívái nem kell, hogy a hódolat megközelíthetetlen tárgyaivá váljanak ahhoz, hogy aktuális mondanivalót tudjunk kiolvasni belőlük. Ha a ricoeuri hermeneutika szövegkörnyezetéből indulunk ki, kimondható, hogy ha valamire, a hagyomány teremtő és kritikus újraolvasatára egyszerre van szükség.

Szegény Lackfi, ezt varrom most a nyakába. A Karácsonyi vándorok  c. regényében, mely pár héttel ezelőtt a Móránál látott napvilágot, annak az értelmezőnek hangján szólal meg, aki jól tudja, hogy a múlttal való meghatározottságunkat a hagyomány és jövőkép egymásba feszülő ellentétének kontextusában újra és újra interpretálni kell. A történet főhősei Jézus születésmítoszának jól ismert alakjai, a Háromkirályok, akiket a keresztény tradíció Gáspár, Menyhért és Boldizsár néven őrzött meg. Lackfi elmesélésében a királyok új identitást nyernek, emberinek, a hagyományos reprezentációkhoz viszonyítva talán túlságosan is emberinek látszanak. Gondjaik, gyarlóságuk, lelkes naivitásuk akár mai is lehetne.

A regénybeli Háromkirályokat az útnak indulás és úton levés klasszikus narratíváján keresztül ismerjük meg, s áttételesen velük együtt a karácsonyi történet jézusi magját. Lackfi a re-interpretatív történetmondás számára remekül választotta meg hőseit. Az újszövetségi evangéliumok közül ugyanis csak Máté tesz említést a napkeleti bölcsekről, de ő is nagyon tömören, mibenlétüket, számukat, nevüket nem fedi fel. Így alakult, hogy a Jézus születését követő évszázadok értelmező találgatások, feltételezések, mítoszszövések ideje lett, melyeknek célja nem pusztán az evangéliumi híradás megőrzése volt, hanem annak a többé-kevésbé rejtélyes kérdésnek is a megválaszolása, hogy kik is valójában ezek a magasztos látogatók? Mágusok, bölcsek, papok, csillagászok? Honnan jöttek? Milyen múlt áll(hat) mögöttük? S hová, kinek vitték az örömhírt tovább?

A Karácsonyi vándorok ezekre a kérdésekre válaszol narratív formában. Gáspár, Menyhért és Boldizsár élettörténetét azon a ponton kezdi gombolyítani, hogy a három jóbarát király megpróbál anyagi gazdagságától megszabadulni. Bármilyen furfangosak és találékonyak, próbálkozásaikat nem koronázza siker. Mint ahogy később sem az erőfitogtatásban, sem az olvasási lázban nem lelik meg örömüket. Mintha az anyagi, testi és szellemi boldogság mögött lenne még valami, ami felfedezésre vár. Hát elindulnak. A kalandvágy és versengési láz fűti őket. Talán véletlen, talán égi jel, hogy úticélt keresve épp Betlehemre esik a választásuk.

Hogy e hatalmas írói lélegzetvétel után mennyire sikerült a Háromkirályokat textuális értelemben végigkísérni útjukon, olvasói elvárás kérdése. A nagy történetmondásra hegyezett fülek szerintem sokallani fogják a vágásokat, rövidítéseket (főleg a regény vége felé), hiányolják majd a jellemábrázolás kiforrottságát, és főleg a három vándor lélekben megjárt útjának megértését közvetítő passzusokat. (A szöveg legalábbis ad okot arra, hogy ezt a másik utat, mely a térben zajló kimerítő úttal párhuzamos, nyomon követni vágyunk. Ezt az okot például abban a történetbe ültetett, több keleti vallás által ismert és értelmezett történetben vélem felfedezni, mely arról mesél, hogy a vakok hogyan látták teljesen más állatnak az elefántot attól függően, hogy annak melyik részét volt szerencséjük tapintani. “Hát így vagyunk az Istennel is, ezért látjuk annyifélének, ahányan vagyunk”, szól a tanulság.) Szerintem jó, ha a gyerekeknek úgy mesélünk a leghatalmasabb Királyról, hogy az focilabdaként pörgeti a Földet, de az már nem annyira, ha nem derül ki, mi közünk van (kellene legyen) hozzá azontúl, hogy akrobata mutatványát látva elismerően füttyentünk egy nagyot.

Kár, de támadt olykor olyan érzésem, hogy a szerző jegyzeteit olvasom, amiből az irodalmi alkotásnak még majd megszületni kellene. Kár, mert a regényben vannak olyan erőteljes momentumok, hogy az olvasó már szinte látja (mintha mozivásznon) a leírottakat. Például a következőt olvasva: “Aznap, az éjszaka kellős közepén két fénylő pont közeledett egymáshoz az országút vaksötétjében. Amikor találkoztak, aranybuborék hízott köréjük, és mindkét lovas futár megpillantotta a másik arcát. Egy-egy fél könyvet nyújtottak át egymásnak, és miután a csere megtörtént, izzadt lovukat hajszolva hazafelé indultak. Persze nem a Harry Potter volt az, és nem is a Hetvenhét magyar népmese, hanem az Igazság könyve, a Biblia…” (33. o) Kár, hogy ez a mesélve láttatás nem vonul végig az egész szövegen.

A regénybe viszont felejthetetlen varázst vonnak bele Makhult Gabriella illusztrációi. Ha a szövegben inkább csak jelzésekként, a képekben teljes erővel megjelenik a csoda. Olyan képek ezek, melyek a vizuális narrativitás lényegi lehetőségeit kihasználva a szó szoros értelmében mesélni tudnak. Színes árnyékszínházat kínálnak az olvasónak, hogy szelíden mosolyogva legyen mibe belefeledkezni. Ennél nagyobb karácsonyi könyvajándékot kívánni aligha lehet.

Advertisements