Ez az a könyv, ami miatt rendesen unni kezdtem a felolvasást. Most azt hihetnétek, hogy azért, mert egy eseménytelen és egyhangú vacakról van szó. Pedig nem. De nem ám! Ettől a könyvtől lázba jöttem, ennek a könyvnek köszönhetően gyerek lettem megint, ebbe a könyvbe bele akartam mászni minden porcikámmal, s ezzel a hirtelen jött bizsergéssel nem tudtam mit kezdeni.

A felolvasást élvezni szoktam, csak hát a felolvasás eleve lassúbb mint az olvasás, a felolvasásnak szükségszerűen más a ritmusa is, más helyeken lassít és várakozik, máshol ismétel, pláne abban a helyzetben, amikor szimultán kell csehből magyarra fordítani. Ha profi szinkrontolmács lettem volna, az se segített volna rajtam. Türelmetlenül vártam az estét. Amikor a gyerekek elaludtak, visszalopóztam a könyvért, majd egyfekvő helyemben felfaltam. Azóta meg lapozgatom, simogatom kellemes vászonborítását, gondolkodok a részletein, s egyszerűen örülök annak, hogy ez a könyv a világon van.

A kék tigris c. gyerekkönyvet Tereza Horváthová írta, az illusztrációkat férje, Juraj Horváth  készítette. 2004-ben jelent meg a Baobab kiadó  gondozásában. A könyv elnyerte a csehországi Aranyszalag-díjat 2005-ben. És mégis. Mediális eseménnyé csak annak köszönhetően kezd válni, hogy a könyv alapján forgatókönyv készült, és Petr Oukropec rendezésében idén februárban mozivászonra kerül. Az én fantáziámat azonban továbbra is a könyv mozgatja.

“Rejtély! –  mondta a nagy kereszteződés sarkán nézelődő néni, aki elsőként látta meg az utcán a tigrist. Üldögélt mint mindig az ablakban, merthogy onnan szokta kémleli az embereket, állatokat, szomszédokat, kukásokat, postásokat, így aztán tud minden pisszenésről. Múlik is az ideje szépen. Szerinte a tigris tegnap még nem volt ott! Cyril azt mondta, hogy látta a tigrist a cirkuszból elszaladni, amikor sétálni voltak és azt bámulták, hogyan hokiznak görkorcsolyákon a fiúk, de Amálkának úgy tűnt, hogy a tigrist valaki autóból dobta ki a város előtt az autópályán, és látta aztán, ahogy ide-oda rohangált a “Központ”-ba mutató tábla alatt. Jöhetett bárhonnan: délről és északról is, keletről és nyugatról is, az égből és a pokolból is. Bárhogy is áll a dolog, a rejtély másik fele ennél sokkal különösebb. Mert mi az, hogy kék? Hallott már tán valaki kék tigrisekről? Hiszen a tigrisek sárgák, legfeljebb naracssárgák, erősek és kegyetlenek, szörnyű metszőfogaik vannak, szemükben gonosz tűz lángol. Néha embert esznek. Ez a tigris viszont egészen kicsi, csendes és kék, vagyis kékeslila, mint nyári esteledéskor az ég. Ott áll a város közepén a nagy kereszteződésben a dudáló autók és csörömpölő villamosok között, és nem tudja, merre induljon.” (Gyorsfordítás, Hamar Nóra, 5.p.)

Ezzel a bekezdéssel kezdődik a regény. Ennyi az alaphelyzet. A városban egyre nagyobb az izgalom, a találgatás, a pánik. Elkezdődik a tigris utáni hajsza, és vele együtt két kilencéves gyerek, Johanka és Mátyás hét világra szóló kalandja is. A két jó barát a város központjában, a már-már elfelejtett, öreg botanikus kert tőszomszédságában lakik. Nem véletlenül. A botanikus kertben ugyanis Mátyás papája (Virág úr) a kertész, Johanka mamája (Gerzsonné) a takarítónő és afféle mindenes. A helyszín vadregényessége és a lüktető modern nagyvárossal szemben identifikálható eltűntvilág-hangulata miatt kiváló rejtekhelynek bizonyul a kék tigris számára. Egy ideig. A veszély ugyanis tömegesen omlik a botanikus kert lakóira. A polgármester bontani akarja a botanikus kertet, hogy a helyére egy modern betonkomplexumot építessen bevásárlóközpont gyanánt, a tigrist raritások becstelen műgyűjtője próbálja elrabolni nagy meggazdagodás reményében, s hogy mindez ne legyen kevés, jön a víz, az árvíz, az egész városközpont legnagyobb rémületére.

A város lakóit meglepetésként éri a kék tigris feltűnése, de leginkább mégis Johanka szemei merednek ki, amikor az öreg törökfürdő ablakából kihajolva egy pillantra meglátja a tigrist, majd egy kis idővel később rálel a botanikus kert üvegházában. Merthogy a kék tigrist, azt hitte legalábbis, ő maga találta ki! És most képzelgésének eredménye ott fekszik előtte a pálmák alatt. A valós és képzelt világ ilyetén egybemosása Horváthová szövegének egyik alapmozzanata. A képzelet és álom nem a világ ellenpontjaként jelenik meg a történetben, nem alkotnak bináris párost, mely közé a kortárs gyerekirodalom általában hidat vagy átjárót von. Nem paralell világok tételeződnek azok szimpatikus meseszerűségével és mágikusságával, hanem inkább a fantázia és álom világteremtő erejének gondolata fejtődik ki a narratíva vezetésén keresztül. Ez a textualitás stratégia teszi teljesen szabaddá és anti-didaktikussá a történet végét is (egyszerűen nem tudom lelőni a lezárást mint poént, ami egyszerre poétikus és filozofikus, még akkor se, ha egy olyan cseh könyvről írok, melynek, ha jól tudom, egyelőre nem készül magyar fordítása, persze ami késik, nem múlik), mely ugyan leírja a bonyodalom megoldását, mégis kinyitja azt az olvasó előtt.

A képzelet és álom világbavonása mellett sok egyéb jellemvonása van a könyvnek, ami miatt a posztmodern gyerekirodalom egy sajátos példájának tekinthető. A könyvön átívelő narratíva mint egész különféle típusú szövegek patchworkjeként áll össze, a narrátor hangja mellett megjelenik Johanka hangja is, mesébe ágyazott mesék gazdagítják a fentebb vázolt történetet, a korpusz szöveget rövid hypertextek egészítik ki magyarázatok, szótárdefiníciók, naplórészletek, pontosítások, karakterjellemzések formájában. Ráadásul a regény helyzetábrázolásának köszönhetően mintha kilépne annak lehetőségéből, hogy a szöveg szociális és kulturális hátterét felfedjük. Sem időben, sem térben nem lehet száz százalékos bizonyossággal elhelyezni a történteket. Mert amíg például Pipogya esetében tudni véljük, hogy az események a mai Budapestre vezetnek bennünket, addig A kék tigris sokkal lazábban kapcsolódik az elmúlt cca harminc-negyven év Csehországjához, Csehszlovákiájához. A referenciális kontextus tehát lebeg. Egyszerre mai és tegnapi. Mai síkokra utal például az árvíz regénybeli megidézése, de az iskola mint intézmény ábrázolása viszont tegnapinak tűnik, visszavezet minket az elmúlt rendszer világába, ahol még simán elképzelhető volt, hogy az iskolagondnokné pofozkodik a késve és váltócipő nélkül érkező kisiskolásokkal, mint ahogy az is, hogy bólogató birkaként vezénylik le az egész diáksereget a tornaterembe, hogy előadást minden közbeszólás és kérdezés nélkül hallgassanak végig. (Nyugtassatok meg, légyszi, hogy ilyen iskolák már nincsenek, és ezt ne csak azért tegyétek, hogy ne kelljen átértékelnem argumentációmat! Köszönöm.)

S amíg formai síkon a posztmodern irodalom jegyeit vélem felfedezni a könyvben, értékorientációját tekintve határozottan modern, ha ezen az individualitás és autonómia tudatos megőrzését, a külső hatalmi erők elleni rezisztenciát, a mainstream kultúr-szociális    ideáinak megkérdőjelezését, és az egyén bizonyos fajta magára maradottságát értjük. A négy főhős (Johanka, Mátyás, Virág úr és Gerzsonné) sok szempontból szemben állnak koruk világával, életformájuk egy bizonyos fajta rezisztenciának tekinthető (az ütött-kopott, megtűrt botanikus kert szerelmeseinek lenni a poszt/szocialista világ kellős közepén eléggé nagy ellenállást jelent), s történetükben felvillan a civil társadalmi mozgalmak és egyéni kezdeményezések harca is a mindent elárasztó ekonómiai racionalitással szemben.

A modern mint kultúra egyik fő jellemvonása volt, bizony szempontból még ma is az, hogy ambivalenciáitól, a besorolhatatlan és bekategorizálhatatlan jelenségektől, egyénektől, dolgoktól, oda nem illő objektumoktól megszabaduljon. A modern rendet álmodó tudása és hatalma nem szereti a kék tigriseket: nem tud mit kezdeni velük. Ugyanakkor képzeljük csak el, mi lenne velünk kék tigrisek nélkül. Horváthová könyvéből azt vélem kiolvasni, kék tigrisek pedig vannak, ha tudjuk, mire is jók nekünk:

“Ott messze valahol
hajó ring velük
szelek és viharok
fölöttük s ellenük
s a tigris
a kék tigris
fejük felett repül”

(Gyorsfordítás, Hamar Nóra, 94.p.)

Belelapozó

Reklámok