A magyarországi gyermekkönyvek világában szokatlan tipográfiájával azonnal megragadja a figyelmünket Tóth-Vásárhelyi Réka A csodálatos fababa meséje címet viselő kötete. A belső borítót fedő, valamint az egyes lapszéleken váltakozó, az orientálisnak, sőt, tipikusan japánnak mondható minták a keleti motívumkincset jól ismerő illusztrátorról tanúskodnak.

A színválasztás már jobban tükrözi az európai ízlésvilágot, a keleten gyakran[1] alkalmazott harsány, kontrasztos, néha hivalkodó aranyos-ezüstös, fémes színek helyett a krémszín, a halvány bézs és összességében is visszafogottság jellemzi a könyvet. A színpaletta könnyed, légies érzetet kelt, ezzel is erősítve a gondosan megválasztott lapok puhaságát, természetes hatását. Ösztönösen finoman, óvatosan bánik az ember ezzel a könyvvel. A jól eltalált színvilág, a gondosan megválasztott jó minőségű papír és a változatos, de ornamentikájában egy tőről eredő mintakészlet pillanatok alatt behúzza az olvasót a távol-keleti világba, a leheletnyi finomságú esztétikába, amit a keletről származó képek, textilek, tárgyak önmagukban való szépségéből, finom kidolgozottságából és alázatos precíziójából – talán mindannyian – ismerünk.

A képi világ erőteljes meghatározója a könyvnek, pedig a kép és szöveg aránya közel azonos. A baloldalon helyezkedik el a szöveg magyarul, illetve japánul is – ez a japánul tanulóknak kifejezetten jó gyakorlási, tanulási felület – jobb oldalon pedig az egész oldalas, tablószerű, akvarell technikával készült képek. Ezek nem feltétlenül a mese történéseit mutatják, de mindenképpen kapcsolódnak – ha néhol kicsit tág asszociációval is – a szöveghez. Inkább a japán kultúrkör egyes jellegzetes elemeit ábrázolják. A borító felépítése, szerkesztése is tetszetős, a fababa (japánul: kokesi) bár a legkisebb méretű, mégis a középpontban van. A harmadánál srégen tagolt kép, az erősen kontrasztos krémszínű-bordó háttér és a kör alak kellőképpen keleties, letisztultsága miatt pedig kifejezetten a japán világ hangulatát képes kelteni az olvasóban.
A borító bal oldalán a japán nyelven szedett cím a kiadvány képzőművészeti jellegét erősíti, és  a bal alsó sarokban elhelyezett, a szerző nevének japán olvasatát tartalmazó, aláírásként használt pecsét, azaz hankó is, melynek olvasata – nem meglepő módon a szerző és alkotó neve, Réka. Ötletes, hogy a kiadó logója közvetlenül alatta szerepel. Egy kicsit mégis fájlalom, hogy a borítón a kokesi babát tartó kimonós alak kéztartása merev, életszerűtlen. A borítón a cseresznyevirág szirmai épp lehullnak, ami első ránézésre akár hóhullásnak is tűnhet. Ezt a képzetünket erősíti a főalak kimonójának szín és mintaválasztása is (kék-hideg-tél). A japán képi ábrázolásban (animék, mangák szimbólumai között) a szakura (cseresznyevirág) szirmának hullása általában valamely szereplő halálát jelzi. Feltételezve azonban, hogy a szerző egyértelműen a magyar olvasóközönség ismereteivel kalkulálva alkotott, ez nem róható fel zavaró hibaként. A japán környezet amúgy kiváló terepet nyújt kulturális ismeretek átadására, az egyik kedvencem a daruma köré szőtt rituálé és hagyomány elmesélése.

A szennycímlapon egy idézet, és egy ajánlás lett elhelyezve, kár, hogy nem tudjuk, hogy az idézet kié, vagy ha a szerző saját gondolata, mi indokolta az idézőjelbe tételt.

A történet első sorai kissé nehézkesek, a körmondatok nem tiszták, túl sok információt tartalmaznak. Nem tudjuk meg, ki az a mesélő, akinek van egy csodálatos, csodatévő fababája, legfeljebb feltételezhetjük, hogy a szerző maga mesél. Tehát, az első oldalon úgy tűnik, ez nem is egy mese lesz, hanem egy reális történet. A szerző története még négy oldalon fut, sajnos, ez a négy oldal kissé döcögős, a nyelvezet, a mondatszerkesztés, a szórend néha sántikál. A mese a tizennegyedik oldalon kezdődik, amikor is – most már megtudtuk – a valóságban élő, valóságban Japánt megjárt szerző kokesi babája egyszer csak megszólal. Az ilyenkor megszokott történetvezetéssel ellentétben azonban nem közös kalandjaikat olvashatjuk, hanem a beszélő fababa átveszi a mesélő eddigi szerepét, és ő meséli el a saját történetét. Szakura, a kokesi baba születésének története mesei elemekkel átitatott. Szép párhuzam, ahogyan a mesét író szerző, és a kokesi babát kifaragó öregember – mindketten a művészetek képviselői – hallják, amit a kis fababa mond, míg a fafaragó feleségének, az egyszerű, hétköznapi asszonynak nincs füle a baba beszédére, egyszerűen nem hallja őt. Nem véletlen, hogy a fafaragó öregember, a kalandokra nyitott művész indul vándorútra a babával a zsebében szerencsét próbálni. A szerencse pedig tárt kapukkal várja őt a császári palotában, ahol az elkényeztetett császárleány vigasztalhatatlanul zokog egy eltörött kerámiababa miatt. Az öregnek nem is kell különösebben mást tennie, mint kifaragnia a babát, majd jókor lennie jó helyen – a csodálatos fababa puszta léte a megoldás a bajra.

Szakura megszületésének, az öreg vándorlásának, és a kis császárlányok bánatának elmesélése – a valódi mese – részletes, jól körülírt, azonban minden bonyodalmat nélkülöz. Ezért különösen sajnáltam, hogy a történet két szálának összecsatolása (ahogyan a szomorkodó császárkisasszony átveszi a fababát az öregtől) elnagyolt, szinte hiányzik. Jó lett volna az átadás és az átvétel örömében is osztozni a szereplőkkel. Ugyancsak hiányoltam a könyvből az öreg sikeres útjának szakrális lezárását jelentő mozzanatot, a daruma másik szemének kifestését is.

A befejezés azonban meglepően jó, sikerült szép keretbe foglalni a történéseket: az öreg, miután szerencsével járt a császári udvarban, nemcsak hazament, és örvendezett a jó sorsán, hanem új mesterségbe fogott: fababákat faragott, amelyeket a felesége festett színesre. A mese elején egymással csatázgató pár megtalálta az összhangot: a feleség egy kicsit a művészet térfelére lépett, hiszen ő festi színesre a babákat, a férj pedig már nemcsak elkeseredésében, vagy épp unalmában, esetleg szórakozásból farigcsál fababákat, hanem a megélhetésük miatt is, tudva persze, hogy a munkájuk gyümölcse, a sok szép színes kokesi sok más kisgyermeknek szerez majd örömet.

A kerettörténet is zárt, az alkotó szerző is befejezi megkezdett párbeszédét a beszélő, csodálatos fababával. Először is hozzájárulását kéri, hogy megírhassa ezt a történetet. És ígéretet tesz, hogy más, színes meséket is megrajzol-megír nekünk, amiket a fababától hall. Ha lesz folytatás, kíváncsian várjuk.

×××

Tóth-Vásárhelyi Réka
A csodálatos fababa meséje – Szakura, a kokesi baba
(a szerző Illusztrációival)
Napkút Kiadó, 2009.

1,lásd: a hátsó borítón található, a Japan-Danube Friendship Year 2009 élénkzöld, rózsa és ezüst színeket felvonultató logóját

Reklámok