Ezt a könyvet a könyvtárban találtuk, válogatás közben, és elsősorban azért került a kölcsönzöttek közé, mert nagyon megtetszett a finom színvilága. Ahogy otthon nézegettük a kölcsönzött könyveket, egészen addig nem tudtuk eldönteni, hogy melyikkel kezdjük az olvasást, amíg meg nem láttam, hogy ezt a könyvet Larsson Mária fordította magyarra, aki szintén könyvmutatványos. Pedig írt Marika a blogján a magyar kiadás létrejöttéről, mégsem emlékeztem rá. Kezdem tehát a történettel és a magyar szöveggel.

Egyszerű történet, a cím rövid tartalom is egyben, így nem is fenyeget az a veszély, hogy leleplezem a történet csattanóját. Azt gondolom, hogy beharangozónak kevés annyit írni: az óvodakezdésről szól. Az egyik legjobb olyan gyerekkönyvnek tartom, amely az óvodai beszoktatás témáját dolgozza fel, mert nincs meg benne az a jószándékú becsapás, ami általában jellemező a hasonló témájú, állatszereplős könyvekre, ahol az állatok igazából gyerekoviba járnak. Kifli kutya ugyanis ismeretlen helyre érkezik, de erre a helyre nem a gyerekóvodák környezete a jellemző. Új közösségbe érkezik, de nem olyan helyzetben kell helytállnia, ami gyerekközösségekre jellemző. Azaz: nagyon hiteles az a beavatási rítus, amely során Kiflit befogadja a többi kutya. És minden gyereknek át kell esnie a beavatáson. Kiflinek a kutyák számára elkülönített helyen egy, a testméretéhez képest magas akadályt kell átugrania. Sikerül. „Kifli csak repüüüüül” Annyira jó a grafikai megoldás, hogy ezt csak emelkedő dallammal vagyok képes olvasni.

Amennyire egyszerű a történet, épp annyira követhető, tiszta, levegős a magyar szöveg. Ez az egyszerűség nem süllyed gagyi szintig, aminek nagyon örülök, mert a gagyiság az én legfőbb kifogásom a képes, történetet elmesélő könyvek ellen.

Árnyalt, és hogy hogyan bővül a gyerek szókincse a jó szövegek révén, azt a négy éves lányom esetével illusztrálom, büszkeségtől áradozva. Csak úgy, hétköznapi szituációban azt kérdezi a lányom, hogy mit jelent az, hogy „félelmetes ebek kandikálnak kifelé”.  Tényleg nem említettük, hogy a kutyát másképp ebnek nevezik, a kandikálnak helyett mi a kukucskált használjuk, a félelmetes jelzőt ismerhette volna, de azért elmondtam, hogy ijesztő, szóval: ”ijesztő kutyák kukucskálnak ki”. Még három-négy alkalommal kérdezte ugyanezt, olvasás közben is, mindig a teljes mondatrészt, soha nem csak szavakra kérdezett rá. A másik kedvenc mondata, amit ő „olvas”: „a füle boldogan lobog a szélben.” De van két olyan rész, ahol nem érti a négy éves, hogy kiről van szó, tehát a nevet ismételni kellett volna, még ha a felnőtt olvasónak redundáns is. Éjjel Kifli nem tud aludni és arra gondol, hogy talán a többi kutya mérges lesz. „És a világon senki nem tudja megvédeni tőlük…” Kit? – kérdi a lányom minden egyes alkalommal. A másik szituáció: Betti egy férfinek adja át Kiflit, akit Eriknek hívtak. „Itt minden nap izgalmas lesz!- biztatta Kiflit.”  Ki? – kérdi a lányom. Ettől függetlenül szép fordítás! A gyerekem interakciója az illusztrációkkal szintén élményforrást jelent számomra. A szövegtörzsön kívül is több írott elemmel találkozunk, például a kutyák névtábláival: Dáriusz, Mimi, Bendő, Lizi, Tappancs, Füge, amiket szintén a lányom „olvas”. De van kutyusos naptár a falon, több óra is, különösen fontos, hogy ezeken a mutatók a reggeli óvodakezdés és a program végét jelzik. Kifli és Dáriusz nyakában ott lóg a nevük kezdőbetűje, ezeket már memorizáljuk is. Betti előtt a jegyzetlapon látható a kutyaóvoda telefonszáma és a munkakezdés időpontja. Ezeket sem hagyjuk ki, mert lehetőséget nyújtanak a beszélgetésre, olyan kiegészítésre, amit a mesében nem olvasunk.

Marika szabadkozott, hogy a svéd gyerekkönyvekre hétköznapi történetek, szituációk megjelenítése jellemző, ez pedig a magyar olvasók számára szokatlan. Szerintem pont ez az egyik erőssége ennek a könyvnek: sül a konyhában a kakaós csiga, etetik a tónál a kacsákat, és Erik felszedi a kutyakakit a földről és beteszi egy fekete műanyag zacskóba. Büszke vagyok arra is, hogy a kisvárosban ahol élünk, kutyaürülék számára külön kukákat állítottak, zacskóval ellátva. Ez nagy újdonság, és nem jellemző általánosan az erdélyi városokra, sajnos ez az újítás még nem tart ott, hogy rendeltetésszerűen és általánosan használják a kutyagazdik. Szerintem sokkal több hasonló hétköznapi történetet kellene olvasni, a mesei köntösbe bújtatott nevelő célú történetek helyett, mert ez hatékonyabban nevel, és hosszabb távra.

Még egy személyes csattanója is van a képes mesekönyvnek. Marika blogjáról kiderül, hogy Svédországban valóban léteznek kutyaovik. Elújságoltam ezt a lányomnak, akinek Linda nevű kutyáját falun tartjuk, a nagyszülőknél. Válasz: „Vigyük el Lindát Svédországba, hogy járjon kutyaoviba”.

Van olyan aspektusa a könyvnek, amit még nem érintettünk, nevezetesen a kutyafajták azonosítása. Van egy erős indítás erre Mimi, a chihuahua kutyaszereplő révén, én viszont még készületlen vagyok ehhez. De ami késik, nem múlik!

Ez az a könyv, ami a könyvvásárlási várólista élére került és azonnal megrendeltem.  Kis kutyagazdiknak, kutyabarátoknak vagy az első ovis napra készülőknek mindenképp ajánlom. Azt nem állíthatom, hogy a kutyáktól félő kisgyerekeknek (mert vannak ilyen gyerekek is) kedvencévé válhat, de én mindenképpen megpróbálnám: hátha a félelmet is oldani tudja ennek a kedves Kifli kutyának szívmelengető meséje. A Manó Könyvek Kiadó jóvoltából játszhattok érte!

Kifli kutyaoviba megy.
Szöveg: Kajsa Gordan
Illusztráció: Mia Maria Güettler
Manó Könyvek, 2011

Ui: Svédül megjelent a második rész!

Advertisements