Brian Selznick könyvének a borítóját ahogy megláttam azonnal tudtam, megszerzem. Mellém pártolt a szerencse, hiszen a nyomdafriss könyvet az orrom előtt tették le a könyvesbolti pultra. Remegő kézzel fizettem, és bevettem magam egy kávéházi sarokba. Egy órával később kissé kótyagos fejjel álltam tovább, pedig csak kávét ittam.

A könyv.

Eleinte nem értettem miért feketék a lapszélek. Fokozatosan tárta fel magát a könyv, pontosan úgy, ahogy a képeken egyre beljebb haladunk a párizsi pályaudvar épületébe, be egészen a falak mögött megbújó kisfiúig. Képekkel indít, aztán sokára jön némi szöveg, majd megint rengeteg kép. Mégsem picture book, nem képregény, nem stroyboard, de nem is regény. Összemossa ezt a négy nagyon különböző műfajt, egyedi alkotást teremtve.

A szövegből hiányzik a leírás és az akció, ezeket a képek jelenítik meg, a képekből hiányoznak a gondolatok, és az összetett érzelmek, ezeket mondja el a szöveg. Miközben az egész erősen emlékeztet egy fekete-fehér némafilm kockáiból újravágott filmre, ahol az egyes kockákon megjelenő magyarázó szöveg könyvlapokra hasonlít. Trükkös, mondhatnánk, vagy inkább leleményes.

Egy darabig azt sem értettem miért a leleményes szó lett Hugó jelzője. Pedig egyszerű, és zseniális. Az eredeti angol cím The Invention of Hugo Cabret, Hugo Cabret találmányaként fordítható az első jelentés alapján, németre – talán épp ezért – az Entdeckung (találmány, felfedezés, nyomozás) szóval fordították. Ha a címlapot megnézzük, hamar rájövünk, hogy a fordító Dunajcsik Mátyásnak olyan megoldást kellett találnia, ami visszaadja az eredeti angol szerkezetet – igen ám, de a magyarban a birtok és birtokos viszonya épp az angol fordítottja -, ezért gondolom, a ’have the bump for invention’, azaz leleményes kifejezésből indult ki, amikor megalkotta a címet. Valószínűleg persze sokkalegyszerűbb a megoldás, ha megnézzük az Idegen szavak kéziszótárát. Az invenció szót a magyarban is használjuk, elfelejtve, hogy a jelentései között ott a lelemény, ami a ritka, kiveszőfélben lévő szavaink közé tartozik.

A cím azért (is) tetszik, mert a leleményesben egyszerre van benne a lel ige, maga a cselekvés, a lelemény  főnév, a cselekvés eredménye, és a leleményes melléknév, a cselekvő tulajdonsága. És mindez egyszerre igaz a Hugóra és a történetre is. Persze nem csupán Hugóra, hanem a történet két másik főszereplőjére Isabelle-re és George papára is.

Mindenki keres, és mindenki talál valamit a történet folyamán. Átutazóban vannak életük fontos állomásai között hosszabb-rövidebb időre, és ez meg is magyarázhatja a helyszínt, a pályaudvart. Hugo az apja és a nagybátyja halála közti időszakot tölti ott, a fémemberrel, vagy mechanikus emberrel, aminek a megjavítását olyan életbevágónak érzi, az állomás tehát a kapocs az édesapa és a leendő nevelőapa között. A fiút az a feltételezés, hit élteti, hogy az óraműves apának talán sikerült a halála előtt megjavítania a furcsa masinát, és üzenetet hagyni neki. Ezért ragaszkodik a noteszéhez is, ami a játékboltos George papa kezébe kerül, akitől az alkatrészeket lopja a javításhoz.

A notesz visszaszerzésére tett erőfeszítések közben ismerkedik meg Isabellel, aki szintén árva és magányos, és megszállottan olvas. Számára a vasútállomás a tudás gyűjtőhelye, kapocs a fantázia és valóság között, ahol bebizonyosodik számára, hogy a valóság is lehet éppoly regényes, és fantáziadús, mint a fikció, ha nem jobban.

George papa számára pedig kapocs és átjáró a múlt ás a jövő között. George Méliès az ünnepelt filmrendező, a játék kiskereskedő, és a filmtörténeti legenda között.

A könyvben és a filmben is hangsúlyos helyet kap az óra, az órás mesterség. Utóbbi, mint családi örökség, tradíció. Hugó apja órás és óra restaurátor, a nagybátyja pedig az állomás órásmestere. Kicsit, amolyan deus ex machina érkezik a tűz után, s amolyan félresikerült Kronoszként kiragadja Hugót az időből. Az állomás élete az órákhoz igazodik. Jönnek-mennek az emberek, a késés vagy a sietség, esetleg a várakozás befolyásolja az életük későbbi menetét. Azoknak az élete azonban, akik az állomáson dolgoznak, a kiszolgáló személyzeté, másképp igazodik az állomás óráihoz. A tizenkét cikkelyre osztott számlap a napi rutincselekedeteiket határozza meg, miközben minden nap egyforma a fűtött csarnokban. Az idő mértékegysége 12 cikkely egy kerek számlapon.

Az idő ura az óra. Nem véletlen, hogy Hugó az állomásfőnök elől menekültében lemásolja az apjával utoljára látott film egyik jelenetét. (Harold Lloyd, Felhőkarcoló szerelem, 1923)

A könyv teljes vetületében óhatatlanul Hamlet jut eszembe:

Kizökkent az idő; – ó, kárhozat!
Hogy én születtem helyre tolni azt.
(Arany János fordítása)

The time is out of joint; O cursed spite,
That ever I was born to set it right!
(Hamlet, I.5.)

Mintha a falak mögött bujkáló fiú, azzal, hogy (az állomásfelügyelő elő menekültében) kilép az óra számlapja elé, s belekapaszkodik a mutatójába, (a filmben kapaszkodik, a könyvben csak kint kuporog) helyre zökkentené az időt, s mintegy varázs(óra)ütésre felszabadítaná az állomást az átoktól. A nagybácsi, akinek a munkáját eddig végezte halott, Hugó, mintegy Zeuszként előlép. Kiszabadítja az állomás “gyomrából” a többieket is. Georges papa ismét Georges Méliès lesz, Isabelle barátra s testvérre talál. A 12 cikkelyre  osztott óra hirtelen jelentőségét veszti, az időt mostantól az események és a történések változatossága méri.

Az órásmester inasából órásmester lesz, az idő “új ura”. A gépember megjavítása megfeleltethető akár a régen remeknek nevezett mesterdarabnak. (Aki a vizsgadarabot elkészítette, az inasból felszabadult céhmester lehetett.) De legalábbis a saját sorsának alakítója és nem elszenvedője mindenképp.

Sokszorosan összetett mű Hugó Cabret története, remekbe szabott jellemekkel, filmszerű, álom és valóság határán egyensúlyozó vizualitással. Ehhez kapcsolódik még egy erősen szimbolikus, és az idővel szorosan összefüggő jelenet. Hugó éjszaka javítja a gépembert, és a bezárt, megfeszített munkájú napjai miatt rémálmok gyötrik. A szerkezet megjavításával, azonban képes lesz felnyitni a képzeletbeli és a valós álmok, emlékek dobozát, s a kiszabadult (a tudatosított) emlékek, és (valóra vált) vágyak nem gyötrik tovább.

Mindeközben a könyv bővelkedik a jó krimire jellemző késleltetéssel, nyomozással, izgalmakkal. Az olvasó izgatottan lapoz, vagy hosszan álmélkodik a képek pontos kidolgozottságán, aprólékosságán. Voltak részletek, amelyeket Selznick nagyító segítségével rajzolt. De a könyv annyira sok témát, sablont mozgat, alkalmaz zseniálisan, mind szöveg, mind képi szinten, hogy lehetetlen az ajánló keretein belül felsorolni.

Azt hiszem méltán mondhatjuk, hogy az év legszebb könyve A leleményes Hugo Cabret.

A film.

Szerencsém volt. Leginkább azért, mert elhatároztam mindenki mond, ír amit akar, vélemények  ide vagy oda, egy életem, egy halálom, én ezt a filmet megnézem, és jól fogok szórakozni, és igenis el fogok varázsolódni. És lőn. (Hogy ehhez mennyiben járult hozzá az az alapvető „a szabadság könnyű mámora” érzés, ami minden anyukát elfog, ha ritkán, de kiszabadul este otthonról, nem tudom.) A filmet 3D-ben néztük, ami a látványelemek miatt érdekes, nem véletlenül kapott rá Oscart. Ahogy persze az sem véletlen, hogy végül csak technikai kategóriákban kapott.

Egy merész hasonlattal élve a végső benyomásom megegyezett Az angol beteg című film-könyv páros megismerése utáni benyomásaimmal. Hiába ugyanaz az alap, azért alapvetően mégiscsak két különböző történetet mesél a könyv és a film. Az angol beteg esetében a film Almássy visszaemlékezéseire helyezi a hangsúlyt, az ápolónő – beteg – tűzszerész – családi barát drámája csak a könyvben bontakozik ki, ahol Almássy visszaemlékezései melléktörténetté válnak.

Ugyanígy a Hugó Cabret, a filmben a vizualitáson van hangsúly, a történet leegyszerűsödik Hugó árvaságára, barát-, és otthontalálására. A könyvről pedig már esett szó.

Családi filmként 6-8 éves kortól kiváló, de a könyv kihagyhatatlan. És már 4-5 éves kortól értik a gyerekek! Még akkor is, ha egyébként teljességgel elképzelhetetlen számukra az a korszak, amikor filmet csak a moziban lehetett látni, családi ünnepként.

Advertisements