2012. április 14-15-én is megrendezésre kerül a Holnemvolt Mesemondó Fesztivál immáron másodszor Magyarországon. A kettes szám többféleképpen is meghatározza a fesztivált, (2012, 2. fesztivál, két nyelven mesélés, Grimm 200. évforduló) Ennek jegyében mi pedig a kétnyelvű magyar-horvát mesemondót, Kovács Mariannát kérdeztük.

Mariann, tavaly Csenge és Szende, idén pedig Berecz Andrással ti képviselitek a magyar mesemondókat. Milyen érzés? Izgulsz?

Tavaly betegség miatt nem tudtam jelen lenni a fesztiválon, így sóvárogva vártam a híreket és együtt örültem a szervezőkkel a nagy sikernek. Az idén Csenge még valamikor a tél közepén keresett meg. Természetesen gondolkodás nélkül igent mondtam. Mióta megindult a rendezvény reklámja napi szinten követem a híreket, kíváncsian várom a résztvevők bemutatkozását. Bizony eléggé meggyötör a tény, hogy Berecz Andrással említenek. Tévedés ne essék, András iránti rajongásomat mindenki ismeri, ráadásul jó barátok vagyunk, sok közös élményben volt már részünk, de ez most más. Hogy izgulok-e? Inkább töprengek, próbálom kitalálni miben vagyok nagyon másabb Andrásnál és mindenkinél.

Milyen mesékkel készülsz?

Mindenféleképpen magyar és horvát mesékkel is, olyat is készülök mesélni ami egy tőről fakad, de másképpen variálódik a magyar mesében, másfelé terelődik a hangsúly a horvát környezetben. Mostanában érdekelnek az eredetmondák, szemezgetek belőlük, a két nemzet jellegzetes dolgait vettem célba. Mindenképpen kell egy hosszabb tündérmese, mert ott a magyar mesei nyelvvel el lehet játszadozni a hallgatósággal.
Viszek kicsit szomorúbb meséket is, mert az idén a kaposvári népmese-konferencián a cigány népmese van középpontban, így most fülig süppedtem bele, gyönyörű, ugyanakkor fájdalmas történésű mesékre leltem.

A honlaphoz tartozó blogon a saját életedbe is bepillantást adsz azzal, hogy megadod a saját és a meséid személyes hátterét. Mariann, mennyiben tudatos ez? Arra gondolok, hogy azért régen a falusi mesemondók ritkán voltak “messziről gyütt emberek”, ahogy a szólás is mondja.

Az embert meghatározza a múltja, az hogy honnan jött és mik történtek az ő és családja életében, a mesemondóval is így van ez. Azt szoktam mondani: A mesém én vagyok. A hagyományos népi kultúrában az emberek mikor bemutatkoztak, a nevük mellé kötelezően hozzátették hová valósiak. Ez nem véletlen. Ezzel az információval rengeteg mindent társítunk magunkhoz. A hátterem rányomja a bélyeget a meséimre. Amikor azt mondom, hogy sűrű erdő, akkor én a drávasztárai erdőt látom, így tudom lépésről lépésre elmesélni az utat a tisztás közepéig, mert számtalanszor jártam ott. Ha öreganyóka van a mesében, én őt ismerem. De miután megírtam a szöveget magamról, átolvasva jöttem rá, hogy minden mondatáról egy-egy mese, történet jut eszembe.  Van pl. egy horvát mese, aminek a címe: „Az ember, aki soha nem született”.

Azért (is) szeretem a ti mesemondó közösségeteket, mert mindenki fel akarja vállalni önmagát… Ezekre a mondataidra gondolok:

“Édesapám, ki a tréfát fegyverként hordozta. Anyai nagyapám, ki elmesélte életem madarát.
És Cifra Miska nagyapám, kinek élete végéig meggyült a baja a magyar szóval
Leánykám, kit születése előtt elvesztettem, szeme, mint az égő parázs, haja, mint a korom, nyelve, mint a pergő rokka, és mikor mesélek, ott ül az ölemben kacagva.”

Édesapámtól a tréfát kaptam, egyszer láttam rám haragudni, igaz akkor a kanál meghajolt a kezében. Anyai nagyapámtól a mesemondás tudományát, az ő elmesélt madaráról azt hittem ilyen csak a mesében létezik, de azóta  már útmutatásként többször találkoztam vele. Cifra Miska nagyapámtól a horvátságom kincsét, már rég hazaköltöztem Magyarországra, de bármikor találkoztunk ő élete végig megkérdezte tőlem mi újság van Zágrábban?
Mikor első gyermekemet vártam született egy megállapodás: ha leányom születik, akkor horvát nevet adok neki, ha fiú születik, akkor magyar nevet kap. Mikor leányomat vártam és a bajt megéreztem, Istenhez fohászkodva még a nevet is feláldoztam, de az élet sokszor azzal tanít, hogy mást ad, mint amire számítottál.

Kisebb holtág - Uploaded by Szilera on panoramio.com

Na igen, a tavalyi fesztiválon időnként tapintható volt a közönség soraiból áradó  közlési vágy. Hogy ne csak mi ismerjük meg a mesélőt, hanem ő is minket. Te hogyan fordultál a mesemondás és a népmesék felé? Milyen út vezetett oda, hogy ma már te is megkerülhetetlen személye vagy a népmeséknek (Népmese Napja)?

Mindig is bennem és velem voltak a mesék. Nem jártam óvodába, mert nem volt a faluban (ma sincs) de volt két nagynéném kik együtt laktak, sokszor vigyáztak rám.
Miközben dolgoztak a ház körül, engem szóval tartottak maguk mellett. Tanulmányaim során mindig különösen vonzott a népköltészet, néprajz. Mivel a már fent említett szóbeliségben nőttem fel, nyilvánvalóan sose voltam szótlan fajta. Érdekes viszont, hogy kötött szöveget soha nem tudtam fejben tartani. Bár szeretem a verseket, elmondásukba belebuktam. A népmese az más. Mielőtt „hivatalosan” is elkezdtem volna mesemondással foglakozni, azt hittem fura bajom van, egy-egy népmesébe a mai napig beleborzongok. Ma már tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, s amikor mesélek és látom az emberek szemében az érzéseiket, ehhez nincs hasonlatos.
A megkerülhetetlen jelzőn mosolygok. Valóban az lehetek, még pedig úgy, hogy ha mesei történésekről hallok, akkor elkezdek tapogatózni, és nem hagyom addig, míg azt én ismerősnek nem mondhatom. Így ismertem meg Csengét is. Mikor először szerveztem az országos népmese-konferenciát rábukkantam a neten Csenge nevére, aztán naponta olvastam a blogját. Végül fogtam magam és megírtam neki, hogy nagyon szeretném, ha eljönne mesélni. Én lepődtem meg a legjobban mikor szinte azonnal kaptam egy kedves levelet és szeptemberben találkozhattunk.

Mondhatjuk, hogy a hagyományos(abb) mesemondást képviseled a storyteller-ekhez képest? Miben látod a különbséget, van egyáltalán különbség?

Hadd mondjak erre egy történetet. Mint említettem gyerekkorom mesebeszédben telt, és nagyon gyorsan rájöttem arra, ha ezt társaimnak továbbadom, ez bizony nem kis népszerűséggel kecsegtet. Egyértelműen a félelmetes, boszorkányos történetek kerültek előtérbe. Volt a faluban egy idős asszony, ki egyedül lakott. Napjában egyszer tetőtől talpig fekete ruhában, lassú, bottal támasztott lépésekkel, kisétált a háza kapujába. Beszélni senkivel nem láttuk mi gyerekek és ránk különös szúrós tekintettel nézett. Féltünk tőle, nagyon!
Na, itt jöttem én, ki a mesék boszorkányát ráigazítottam. A nevét ki nem mondtam soha, de mindenki tudta kiről beszélek. Történeteket rittyentettem köréje, úgy hogy már magam is elhittem. De ekkor az egész pályafutásom, édesanyám fülébe jutott. Miután kellőképpen mondatokba foglalta miért és hogyan süljön le a képemről a bőr, arra kötelezett, hogy személyesen és egyedül menjek bocsánatot kérni tőle. Azt a rettenetet én elmondani nem tudom!
A házban sötét volt, mint megtudtam nem véletlenül a néni alig látott, így nem vette hasznát a fénynek. Beszélni is hiába beszélt, alig lehetett érteni. Bocsánatot kértem, töredelmesen bevallottam tettemet. No, mikor a nyökögésem végére értem, én még olyan önfeledt kacagást nem halottam!
Élve kijutottam a házból és alig vártam, hogy mindenkinek elmeséljem jártam a boszorkány házában, macska ült a vállán, koponya világított az asztalán…
Ő meg! Ha meglátott bennünket átalakult: kidüllesztette a szemeit, púposította a hátát, rázta a botját és szörnyű hangon morgott, a szemében őrült láng lobogott, boszorkány volt a javából!
Nem tudom meddig ijesztgette a falu gyermekeit, de a felnőttek szentül meg voltak róla győződve, valamitől megbolondult, csak én tudtam mi történt.
Mesét játszott velünk.
A mai napig, ha boszorkányról mesélek, róla mesélek.

Drávasztárai templom - Uploaded by Szilera on panoramio.com

Azt gondolom, a mesemondás közösségteremtő erő. Nemcsak megerősít, összeköt, de segíti a megismerést is. A világét önmagunkét, másokét. Egyre inkább reneszánszukat élik a mesemondó rendezvények. Miben látod ennek az okát?

Abban hogy megőrült a világ, olyan rohanásba kezdtünk, hogy elfelejtettük hova akarunk eljutni.

A mesehallgatás az meg leültet. Gondolkodásra, továbbgondolásra késztet. Egymás szemébe nézhetünk, kisegíthetjük egymást. A közös nyelv, az élmények összekovácsolnak. Ha nem csak versenyeken hallgatjuk, hanem saját örömre, együtt, minél gyakrabban, akkor előbb, utóbb közösséggé formálódhatunk.
A mesemondó versenyek reneszánsza azt jelenti, hogy a felnőttek valahogy szeretnék, ha ez a mesekincs nem veszne el. Erre ezt a formát találták meg. Ez jó, mert sok még a gyerekek számára ismeretlen mese kerül elő. Ugyanakkor én jobban szeretem a mesetáborokat, mesedélutánokat, amikor nincs versengés csak a mese szeretete.

A fesztiválok, táborok, mesélős délutánok népszerűsége mind egyre mutat: az emberek közösséggé szeretnének érni. Valahova tartozni szeretnénk, vágyódunk olyan érzésre hogy valaminek a részei vagyunk. De az a valami nagyon meghatározó. A meseközösségek kapcsán én a szóbeliség, a múlt, az emberi világ utáni vágyódást látom.

Propp A mese morfológiájában elemeire bontotta, Boldizsár Ildikó pedig pszichológiai szempontból is megvizsgálta a mesealakokat. Csengének a tricksterek (kópék) a kedvenc figurái. Mariann, neked?

Hú, most bajba kerültem, mert mit fog szólni Ildikó, ha én azt mondom, hogy a boszorkány a kedvenc mesei figurám? De hadd próbáljam megmagyarázni. Talán azért, mert a gyerekek is sokszor választják kedvencnek. Azért, mert azt olyan jól el lehet mesélni, hogy egy boszorkány milyen szörnyen csúf, ezt addig fokozzuk, míg nevetésbe fulladunk. Amikor a félelmetest ilyen alaposan körbemeséljük, akkor azt már ismerjük. Az ismerőssel lehet harcba szállni, az ismeretlennel nem.

Már csak egy kérdésem maradt: melyik mesébe mennél vendégségbe? S melyik meseszereplő lennél benne?

Az Égig érő almafába, én lennék a 300 éves anyóka ki utat mutat a Jancsikának, és a mese végén tündérré változik és elmegy szép Tündérországba a 100, 200 éves húgaival.

Sok sikert, s meseértő közönséget kívánunk!

Advertisements