Teljesen világos volt, ha medve és Agócs Írisz, akkor egyszercsak könyvtulajdonosok leszünk. Az viszont egyáltalán nem volt világos, hogy ettől kitör nálunk a mackóőrület, s karácsony kellős közepén a huszon-sokéves (igazából harminc-kevés), szóval ősöreg medvém kopott, foszladozó bundáját kell javítanom, mi több védőruhát kell fabrikálnom neki! Hát így kezdődött a mi történetünk Julijulival (meg Mackóval!).


Az igazat megvallva arra sem számítottam, hogy egy este végig kell olvasnom az összes történetet, arra meg aztán végképp nem, hogy a mesék hosszát leszámítva még élvezem is.
Azt azért valaki majd megmondhatná, hogy minek kellett Angliába cipelni a helyszínt. Ott mesélősebbek az emberek? Jobban értenek mackóul, vagy több a tündér és manó? Igaz lehet.
Bár nem a Paddingtonnal – nem az állomás, a medverokon – való találkozás lehetőségében, hanem a szerző és szöveg valós mesekeletkezési idejének földrajzi meghatározottságában látom inkább az okot. De ha már Anglia, akkor miért csak két mondat és egy emeletes busz? Ezen még apa is fennakadt, aki a karácsony és a gyermeki édes terror következtében kötelező jelleggel hallgatta a mesét. (Amúgy élvezte.)

Köszönöm szépen! Egyébként igen, azért Anglia, mert a mese születésekor éppen ott éltünk. És nem, eszembe se jutott Orwell. Ha pedig már a mackóknál tartunk: ha véletlenül mifelénk Pécsen jártok, akkor a belvárosban keressétek fel a Brummogdát! apró, zsúfolt, félhomályos kis bolt, igazi varázsos hely, kirakatban számtalan mackó, bent pedig megvarrják neked a te saját medvédet pont olyanra, amilyenre szeretnéd….annyiszor álltam már a kirakat előtt, de még nem mertem találkozni az én Mackómmal 🙂
Tasnádi Emese

A másik, aminek eleinte nem örültem, az a történetek hossza volt. Persze, mese a mesében, a történet távolítása, a hihetőség, mesemondói megbízhatóság, a mesélő szituáció megteremtése – végülis, ha az ember 5 éves, Julijulinak nevezi magát (ebbe többször beletörött a nyelvem) és tündér akar lenni, mi több meséket gyűjt – nem lehet a mesélő elég óvatos.

De az itt-ott kicsillanó természetes humor ráfért volna több helyen is a több ezer éves hagyományú meseszituációra. (közhelyesen Ezeregy éjszaka…) Hogy érthető legyek, a mesék keretesek, és mielőtt a begyűjtendő mesét megtalálja a kislány (meg a Mackó!) meg kell teremteni a feltételeket és a meseforrást. Érdekes különben ez a mesekutatás is. Julijuli az “Óperencián és innen a Konferencián túl” (copyright by Finy Petra, forrás: Lackfi János, Litera) ugyanis modern mesegyűjtő. Csak nem magnóval jár, hanem Mackóval, és nem ki a faluba, hanem be a városba, mondhatni világgá megy, a mesék nyomán. (Erről még ígérem lesz szó, a következő cikk linkjét be fogom szúrni.)

Mondom, eleinte zavart kissé a történetek hossza, aztán nem. Julijulinak ugyanis van egy remek tulajdonsága, annyira komplex, kifejtett, ráérős, hogy a gyerekek – legalábbis az enyémek – teljesen eltelnek vele, és megszűnik a “Még egy mesét! Nekem még nem is olvastál! De nekem csak…!” mondatok mese utáni panaszos, siránkozó áradata. Itt a vége, és snitt. NagyZsé megöleli a Manóját, (amit szintén pocaklakó korában kapott, mi több még mese is született róla!), kisZsé meg a kutyáját (akivel választották egymást) és alvás van. Még akkor is, ha előtte szétnevették magukat a vízimanón, vagy a cimboráin.

A tehát mese működik: hiteles, hihető hétköznapi történetek. Különösen tetszett, hogy nincs szépelgés, kordivatnak, és anyukarétegeknek megfelelés (kicsit unom már a bio, öko és egyéb o-val végződő trendi mamiknak íródott meséket). Szóval Julijuli és a Nagytestvér(1) bizony tévét néz, míg a szülők ébredeznek, főznek. Bevásárlóközpontban vásárolnak, és a gyerekeket időnként szem elől tévesztik a múzeumban. Jó ez a hétköznapiságba ágyazottság, jó, hogy Julijuli bár cserfes, de azért nem bízik meg akárkiben, érteni kell hozzá mackóul; és jó az is, hogy nem csupán idősektől szerez meséket, hanem a jegyszedő fiútól is, mégha ez is a kötet legdidaktikusabb története.

Marika: Kellemes meglepetés a számomra Tasnádi Emese Julijuli és Mackó című könyve.
Julijuli ötéves kislány, aki tündér szeretne lenni, ha megnő. Szüleivel és Nagytestvérrel Londonban lakik. Mackó, akit még születése előtt kapott, mindenhová elkíséri, és vele mindent meg lehet beszélni. Julijuli meséket gyűjt olyan felnőttektől, akik értenek mackónyelven.
Egy idős bácsi az emeletes buszon Duplavéről, a Városi Vízimanóról mesél, aki a szökőkútban lakik, és lefröcsköli a járókelőket.
A takarító néni a bevásárlóközpontban elárulja, hogy a közeli régimódi órásboltban két csintalan manó, Bimban és Tiktak lakik, akik átállítják az időt, hogy a gyerekek ne érjenek oda időben a számukra kellemetlen helyekre, például a fogorvoshoz.
A múzeumban a teremőr az egyik képről mesél, amin tündérek táncolnak egy fa körül.
A moziban a jegyszedő fiú két huncut manóról, Popkornról és Tekercsről mond el egy mai mesét.
Jelen és múlt keveredik itt egybe a történeteken keresztül. Mégis nagyon mai ez a könyv, jól érzékeljük olvasás közben, hogyan él ma egy gyerekes család a nagyvárosban. (Apa még mindig nagyon sokat olvas újságot, ahelyett, hogy szívvel-lélekkel figyelne a gyerekeire.) Néha pedig olyan érzésem támad, mintha Julijuli anya szavait mondaná Mackónak.
A bájos illusztrációkat Agócs Írisz készítette.

Legyünk őszinték, a legjobb persze, hogy minden városban van szökőkút, legalább egy olyan ABC, aminek a közelében esélyes egy órás(mester), akit viszont én nem tudok Szabó Lőrinc óta másképp, mint óriásnak olvasni, ami alapból feltételezi a szakma varázslatosságát (az óra, órás pedig nagyon erős (gyerek)irodalmi toposz). Hasonlóan erős, s egyúttal hétköznapi a mozi is, mint helyszín. És a teremőr bácsi, mint festő és történetek tudója szintén nem egyszeri találmány, mégis azt hiszem pont ettől működik a könyv.

A kötet, mint könyvtárgy is gyönyörű, látszik a gondosság rajta. Az illusztráció az ugye Agócs Írisz, és részemről ezzel akár minden el is van mondva, mackót és kabalaállatot, manót és zsebtündért, mosolyfakasztó humorral ő rajzol a legszerethetőbben.
Egyébként van a könyvnek egy hihetetlenül nagy hibája: nincs folytatása! Tisztelettel kérjük tehát Tasnádi Emese doktornőt (tényleg orvos!), Agócs Írisz asszisztennőt és a Manó Könyvek rendelőt orvosolják a problémát.

Tasnádi Emese meséje a Mustrán.

Olvass bele!

1) Ebben én Rácz I. Péterrel kivételesen nem teljesen értek egyet, szerintem semmi orwelli nincs benne, tudatosan semmiképp, mivel a történet olyan mélyen determinált a keletkezési körülményektől, hogy a családoknál sokszor használatos gyereknyelvi formát látom csak benne, noha tagadhatatlanul vicces, hogy pont a nővére ért külön beszámoló nélkül is azonnal mindent.

2) A fentiek alapjául szolgáló bejegyzés.

Advertisements