Hallottatok már a Keddről? Hogy az milyen?

A Kedd olyan, hogy már kora reggel gyönyörűbe öltözik, rózsaszínűre festi az eget, és ahogy folyik, teldegél, állandóan azt lesi, minden rendben van-e ebben a varázslatos, boldog keddi időben. A parkban egy padon üldögélő öreg nénit vesz észre. De mit lát? Hisz ez a néni szomorú. Na, ezt már nem! Nem engedhetem! A Kedd teketóriázás nélkül, határozottan, mégis szelíden közbelép.

A néni már olyan öreg, hogy nem emlékszik semmi másra, csak a gyerekkorára. Arra viszont nagyon. A Kedd pont erről kezd beszélgetni vele. Amolyan platóni dialógus ez, amelyben a Kedd átveszi az aktív mesélő szerepét, a néni pedig bólogat, kommentál, a végén mosolygó szemmel ámuldozik. A néninek volt egy babája, mamája varrta neki, de hamar elveszítette, sosem akadt a nyomára. A Kedd viszont tudja, mi lett vele, mert ott volt akkor is, azon a kedden, amelyiken a kis rongybaba elveszett, pontosabban útra kelt. A Kedd a néni fülébe súgja, hogy mi történt vele. Együtt követik végig, hogy a kék ruhás Krumplikisasszony, merre járt a világban, milyen cselekménysorozat részese lett, mi mindent okozott, inspirált, teremtett meg a világban. A kisfiú, aki a még kislány néni kosarából kiemelte titokban a babát, megbánja, amit tett, de nem tudja visszalopni, mert véletlenül egy másik kerítésen, egy idegen kertbe dobja be. Ott egy beteg kislány ölébe hull a baba, egy kislány ölébe, aki éppen azt gondolja, ha most valami különleges történik, megtanul zongorázni. És az elhatározásból koncert lett, a koncertből egy levél, a levélből egy fáramászás, abból egy röpke találkozás, majd egy festmény, mely galériába került, ahol évekig lógott a falon, míg egy kisfiú bele nem szeretett a festményen ábrázolt fába. A kauzális láncolatba szedett történet a jelenbe vezeti a nénit: nézi megnyugodva a kisfiút, aki a park ösvényén közeledik, egy kicsi fát visz a kezében, hogy elültesse.

“- Látja, néni, hogy milyen boldog azzal a kis fával?
– Látom – mondja a néni. – És Krumplikisasszony nélkül nem is lehetne ilyen boldog, ugye?
– Krumplikisasszony nélkül nem vinné a kezében fát. (…)
– Ahogy így nézem… olyan mintha Krumplikisasszony állandóan a világot járná…
– Járja bizony és járni is fogja – mondta a Kedd. – Minden egyfolytában járja a világot, épp erről van szó…” (Daisy Mrázková, Nádherné Úterý, Praha, Albatros, 1977)

Én ennek a könyvnek segítségével mesélek gyerekeimnek az élet titokzatos és kifürkészhetetlen dolgairól: Daisy Mrázková írta és illusztrálta, Nádherné úterý čili slečna Brambůrková chodí po světě/ Gyönyörű kedd, avagy Krumplikisasszony a világot járja a címe. Az 1977-ben megjelent képeskönyvvel az ölünkben mi ma arról mesélünk, hogy minden apró kis tárgy, minden elejtett félszó egy történet része, mely értelmet ad a tárgynak vagy félszónak akkor is, ha az mi előttünk rejtve marad. Néha viszont, ha szerecsénk van, ha nyitottak vagyunk a történet megtalálására, felsejlenek a láthatatlan összefüggések. Akkor talán pici részleteiben  hétköznapi csodaként megmutatkozik nekünk, hogy hogyan élünk tovább mások terveiben, tetteiben, érzéseiben, hogy fintorunk vagy mosolyunk, segítő vagy épp ártó gesztusunk, elveszett kedvencünk vagy reményünk mivé lesz mások kalandjaiban, szerelmeiben, a tinta színében, a hegedű fájó hangjában, az ajtókerítésben, a fákban. Hogy sokkal több helyen ott vagyunk, mint azt gondolnánk. Ami öröm és nehéz felelősség egyszerre.

Daisy Mrázková (1923) képzőművész, gyerekkönyszerző és illusztrátor könyveire jellemző az a fajta poetizmus, ami a mindennapok apró részleteire fókuszál, hogy a közönséges dolgokon keresztül az élet mélyebb rétegeire utaljon. Leheletfinom illusztrációit lassú  folyású narratívához társítja, így beszél a gyerekekhez arról, ami békét és békességet tud hozni önmaguk és a világ viszonyába. Vagy ha máshová nem, legalább a varázslatosra festett keddekbe.

Advertisements