Találós kérdés: vajon egy fárasztó, fizikai és szellemi értelemben egyaránt nehéz nap után milyen könyvet vesz legszívesebben a kezébe a kimerült  olvasó ember? Gyaníthatóan nem valami filozófiai, társadalomelméleti vagy szépirodalmi munkát, kikapcsolódási céllal semmi esetre sem. Kis segítség: vajon melyik az a műfaj, amelynek legkülönfélébb színvonalú darabjaival a leggyakrabban találkozunk? Úgy bizony, a krimi! Nincs is hát min csodálkozni, amikor az ifjúsági irodalomban is felbukkan, végtére is egy vállalkozó szellemű szerző megírta már az ifjú Sherlock Holmes kalandjait is. (Én azért inkább maradnék Doyle-nál, köszönöm.)


Nem meglepő tehát, hogy a Móra kiadótól is kaptunk A Tudor-ház krónikája című sorozatból egyet, a harmadik részt. Kellemes meglepetés volt a könyv. Az elején összefoglaló: ki-kicsoda a sorozatban, a végén személymutató a történelmi alakokról, tartalomjegyzék, még a Shakespeare-idézeteket is feltüntették benne, mi több, a fordítót is. Azt ugye mondani sem kell, nincs történelmi (ifjúsági) regény a 16-17. századi Angliából “Sekszpír Vilmos” nélkül.

A történet is jól felépített, semmi meglepetés, bár már olvasás közben gyanús volt, hogy esetleg csak én vagyok rutinos vén róka a krimik terén. Az mindenesetre világos, hogy a 10-12 éves olvasók ebből a könyvből kiválóan elsajátíthatják a klasszikus krimi építkezési stratégiáját, szerkesztési szabályait, miközben a jól elkülöníthető, másik szálon futó történelmi eseményekből még tanulnak is. A másik szál ugyanis a jól bevált történet a történetben szerkezeten alapul. A cselekmény a főszereplő Will édesanyjában, Lady Marion Marsdenben régóta elfojtott emlékeket idéz fel, ezeket meséli el Willnek és Megnek az ellopott ezüstkupa ügyének kiderítése közben.

Mellékszereplőként megjelenik Molly Firth, a híres, hírhedt zsebmetsző is, sőt Sir Walsinghamről kialakult képünk is árnyalódhat, illetve a vele első ízben találkozóké korántsem lesz annyira romantikus és eszményi, mint más könyvek olvastán.

A klasszikus krimik királynőjének nevezett Agatha Christhie-hez hasonlóan Deary is remekül alkalmazza a szabályokat. Az ellopott ezüstkupa esete szintén zárt közösségben játszódó, kevés szereplős, rövid idejű nyomozás. A tolvajlással vádolt Megnek ugyanis egy hete van a valódi bűnös előkerítésére, különben felakasztják. Az olvasó szép sorban megkapja az összes információt az eset kiderítéséhez, csak rajta áll, tud-e élni a lehetőséggel. Már a bevezetőben felvonul az összes szereplő, akik közül a tolvaj is kikerül. A nyomozásban a véletlenül kihallgatott beszélgetéseknek, és az emberi jellemnek éppoly jelentős szerepe van, mint Christie-nél.

Az is nagyon szimpatikus, hogy Will anyja úgy meséli el a saját és Stuart Mária történetét, hogy nem okoskodja túl azért, hogy az események politikai körülményeit megvilágíthassa. Lemond a tanításról az érthetőség, a hitelesség javára. Látszólag. Hiszen a kíváncsi olvasó úgysem éri be ennyivel, és utánanéz. (Volt még pár hasonló sorsa jutott intrikus hölgy az európai történelemben.) Érdekes, hogy pont ezt nem sikerült Bán Mórnak megvalósítani a Hunyadi-sorozatában, a száraz tényekhez való ragaszkodástól a könyv is szárazzá vált. Azért hozom példának, mert az alapszituáció hasonló: történelmi kalandregény írása ismeretterjesztő céllal, bár tény, hogy a korcsoport nem ugyanaz.

Terry Dearynek viszont még akár el is hiszem a pöfeszkedő bíró alakját, akinek eszén a saját fia jár túl egy zsivánnyal szövetkezve a jó ügyért, s a végén tényleg elmarad az akasztás. (Ez is klasszikus krimielem: a buta, korlátolt hivatalos közeg és a zseniális nyomozó szembenállása). De elhiszem azt is, hogy a kocsmában mindig a megfelelő beszélgetést hallgathatja ki az ember. Sőt még azt is, hogy a főszereplő Will, holott Marikának van igaza, amikor rámutat arra az egyébként nemzetközi jelenségre, hogy a hősök helyét hősnők vették át, és mindenféle hős deheroizálódásának vagyunk tanúi.


Azt nem értem sehogysem, bár a kiadó 10-14 éveseknek ajánlja a regényt, ami nagyjából rendben is van, miért rajzoltatta újra a borítót? Pláne úgy, hogy a látványosan véres nyakú Stuart Mária áll! egy ablak előtt, csukott szemmel, a Will anyja által leírt ruhában, amit a kivégzéséhez levetett! (Legalábbis a sztori szerint.) A borító alján meg a bogáncs, amiről csak a könyv legvégén derül ki, hogy Stuart Mária virága lenne. A könyv lektűr, amihez az angol kiadás címlapja alkalmazkodik is, jóval vonzóbbá, és a vásárló, olvasóközönség számára könnyebben besorolhatóvá téve a könyvet.

 

A szerző, Terry Deary 1946-ban született Angliában, dolgozott színházigazgatóként, drámatanárként. 1973 óta televíziózik, és 2010-ben debütált filmszereplőként a Risen-ben. A 35 évnyi írói pályafutása alatt egyaránt írt fictiont és populáris non-fictiont,  tévés, rádiós és egyéb jegyzeteket, forgatókönyveket.

Ő a szerzője a BBC Horrible Histories című, 2009-es, népszerű és fontos sorozatának, amely elnyert több Children’s BAFTA díjat (a brit Akadémia Film- és Televíziós díja), majd 2011 februárjában megkapta a legjobb Sketch-Show (British Comedy Award) címet, és ezzel az első gyerekműsor lett, amely vígjáték kategóriában díjat kapott. Ugyanebben a hónapban vált Terry Deary a 10. leggyakrabban kölcsönzött szerzővé az angol könyvtárak listáján.

Advertisements