Minden embernek – kiváltképp a gyermeknek – elemi igénye van arra, hogy az őt ért történéseket feldolgozza. A kisgyermek életében a szülővel való együttolvasás
hangsúlyozottan fontos területe a szintetizálásnak. A szépirodalom, a gyermekirodalom később képessé teszi a gyermeket a szépirodalmi igényű szövegek befogadására, de szükséges a valóságalapú, realista, direkt fogalmazás- és ábrázolásmód megismerése is.
Ha ügyesen kínálgattuk kisdedünket különféle, változatos, ámde egy bizonyos igényességi szintet sosem alulmúló könyvekkel, négyévesen már kifejezett vágya lesz az olvasás, annak mind a „szépirodalmi”, mind pedig a „hétköznapi” vetülete. E – jó értelemben vett – hétköznapi együttolvasásra, beszélgetést megalapozó olvasmányélményre, kikapcsolódásra és élményfeldolgozásra kínál minden igényt kielégítő megoldást a Manó Könyvek Barátnőm, Bori című sorozata.

A kiadvány mérete, formája a klasszikus gyerekkönyveket idézi, a sorozat darabjai mégis inkább nevezhetők – a mindennapi kézbevételt elősegítve – füzeteknek. Vastag borítójuk miatt persze jól bírják az utazások és séták viszontagságait, a táskából való ki- és bepakolást, a hátsó ülést, továbbá ha a gyermek kettőt is magával vinne, mert nem tud választani (ez előfordul!), anyja válla is kíméletet nyer. A gyermeket persze nem a praktikusság ösztönzi arra, hogy e könyvecskét magával hordja, hanem a belbecs, éspedig:
Attól függően, hogy Lianne Schneider sorozatának melyik darabját választjuk – vigyázat, a számozás kicsit következetlen, ezért félrevezető, egyes részeken nincs is sorszám! –, különféle hétköznapi helyzetekben találkozunk Borival, aki egy három-négy év közötti kislány (a sorozat vége felé már iskolaérett, hat éves), s legfőbb „foglalatossága”, hogy épp megtapasztalja a három-négyévesek világát: oviba készül, cicát kap, fodrászhoz megy vagy épp kórházba kerül. Teljesen hétköznapi, mindennapos (oviba menetel), és néha rendkívüli, de mégsem rendhagyó (kórházba kerülés) helyzetek váltják egymást a sorozat részeiben, mégis mindegyik élethelyzetről van mit mesélnie a szerzőnek. Nem pusztán leírásokkal, egyszerű vonalvezetésű sztorikkal találkozunk, hanem magával az élettel úgy, ahogyan azt egy szerető családban élő átlagos négyéves megéli: a támogató, szelíd anyával, aki azért néha mérges is, a munkába járó apával, akinek van saját kapcsolata a gyermekével, nagyszülőkkel, barátokkal, ovistársakkal, továbbá megvalósuló vágyakkal, és éppen annyi drámával, amennyi egy négyéves világában dráma lehet. (Ilyesfélékre számítson az olvasó, mint például hogy a talált, nagyon vágyott kiscicáért eljön a gazdája, hogy hazavigye, de persze minden jóra fordul, és Bori tényleg cicát kap, vagy amikor Bori a játék hevében eltöri a lábát, és kórházba kerül). Nem hiányzik a didaxis sem a lapokról, de egészen jól eltalált arányban, és nem szájbarágósan. A gyermek így nem tanul, mégis ismereteket szerez. Az új cicatulajdonos Bori – és így az olvasó is – megtudja, hogy egy kiscicának milyen tárgyakra van szüksége, hogy orvoshoz kell vinni és foglalkozni kell vele. A lapokon kibontakozó helyzetek életszerűek, és a maguk természetességében mutatják meg a kislány életének egyes pillanatait. Néhol azonban megmutatkozik, hogy eltérés van Bori eredeti országa (Bori igazából Conni, ugyanis német) és a magyar szokások között: az oviban például mindenki a saját uzsonnáját eszi.


Szerintem jobb lett volna, ha ezt is a magyar szokásokhoz igazítják (ha már mindenkinek magyarul hangzó neve van a könyvben), de azt is elképzelhetőnek tartom, hogy szándékos a kiadó tartalmi magyarosítástól való tartózkodása. Végül is ez is kitűnő alkalom arra, hogy a mesét hallgató gyerekben kérdések merüljenek fel, és a kérdésekre válaszok szülessenek.
A könyv végig a realitás talaján marad, sehol egy manó, tünde, varázslat, ami miatt még inkább alkalmas a mindennapok során a gyermeket ért élmények szintetizálására, vagy épp a valóságos problémák, esetleg frusztrációk (testvér születése, fogorvos) felvetésére, és a szülővel való párbeszéden keresztüli oldásra.
Még közelebb hozzák az olvasóhoz a történeteket Annette Steinhauer illusztrációi: a színes, könnyen értelmezhető, részletgazdag képek az adott szövegrészhez kitűnően illeszkedő pillanatfelvételként kísérik a meséket. A rajzoló nem riad meg az intim pillanatok ábrázolásától sem (egyik kedvenc képem, amikor Bori a vécén ülve mutatja meg újdonsült cicájának, mit is kell csinálnia a homokos ládikában). Mégis szemérmesebb, amikor a kórházi ágyon félmeztelenül fekvő Borit ábrázolja: maga az illusztráció is szinte együttérez az amúgy is kiszolgáltatott helyzetben lévő kislánnyal, s nem hozza még kiszolgáltatottabb helyzetbe meztelensége ábrázolásával. Az illusztrációk bár egy-egy kulcsfontosságú mozzanatra, jelentere koncentrálnak mindig, számos érdekes tárgyat is ábrázolnak kedves
színekkel, ezért egyrészt jó, pihentető rájuk nézni, másrészt hívogatják a gyermeket a képen szereplő tárgyak megszemlélésére is. Nagyon jó aránnyal eltalált a rajzok sűrűsége is, néha még én is azon kaptam magam, hogy Bori megrajzolt szobájából merítek ötleteket a gyerekszobánk vagy a játékaink kapcsán. Néhol kicsit bumfordira sikerül egy-egy szereplő arca, de ez ritka. Kétségtelen, hogy nem művészi illusztrációkkal állunk szemben, a rajzok harmóniában vannak a szöveg vállalásával: megmutatni a valóságot vidáman, viccesen vagy épp szomorúan, a maga természetességében. Az illusztráció itt nem gyönyörködtetni akar, s
nem is gyönyörködtet, viszont még megüti az esztétikumnak azt a szintjét, ami miatt bátran a gyermek kezébe adható, s nem ront a dédelgetve felépített vizuális nevelés eredményein.

Egy jó könyvből tanulnak is a gyermekek, mondanám, ha nagyon vaskalaposra kívánnám venni ezt az ajánlót. De egy igazán jó könyvből huncutságot is tanulnak a gyerekek (engem a Fognyűvő Manócska Nyalókás Gergője tanított meg arra, hogyan alakítsak ki rejtett édességes zugot a fiókomba, és emlékszem Hamar Nóri beszámolójára, mely szerint kisfiát, Samut azelőtt, hogy a Leon és az illemet olvasták volna, nem érdekelte a leányok szoknyája, s hogy mi lehet alattuk, ámde utána!). Bori is beállhat a tanítómesterek sorába: bizony, a kórházas rész olvasása óta nálunk is köztudomású, hogy a csúszda sokkal jobban csúszik, ha meglocsoljuk vízzel vagy homokkal, épp, ami kéznél van.

Összefoglalva: könnyed, szórakozást és kikapcsolódást nyújtó olvasmányélményt kínálnak Bori kalandjai, és elvezethetnek a könnyed, szórakozást és kikapcsolódást nyújtó olvasás megszeretéséhez. Ahhoz az élményhez, amikor az öröm kedvéért olvasunk, és reflektálunk magunkra, a világra, amikor megpróbáljuk elhelyezni magunkat benne, és ez sikerül. Fontos, hogy egy ovisnak is legyen erre lehetősége, és sikerüljön is. Borival pedig fog.
A könyvsorozat Németországban évek óta híres és töretlenül népszerű. Olyannyira, hogy külön Honlapja, Borinak rajongói klubja is van, továbbá már rajzfilmsorozat is készült belőle. Magyarul a rajzfilmet még nem láttam, és nem vagyok híve a klubosításnak, rajongásnak, üzletiesítésnek, így bocsánat, de örülök, hogy egyelőre csak a füzetek hozzáférhetőek.

A sorozatnak eddig 19 kötete jelent meg a Manó Könyvek kiadó gondozásában. Magam ötöt olvastam (fel), és az ötből négy nagyon tetszett mindannyiunknak. Egy kötet, melyben Bori balerina szeretne lenni, kevésbé ragadta meg kis családunk érdeklődését: fiamat untatta, kislányom nem tudott elszakadni a cicás résztől, s bevallom, engem sem hozott lázba: ebből a részből a szerző nem tudott sokat kihozni, a füzet egésze táncórákról, tüllruhákról, tütükről és megint csak ruhákról szólt. Kétségtelen azonban, hogy lesz olyan kislány, aki ezért fog rajongani.
Választási lehetőség van. Tessék választani!

Manó Könyvek, Barátnőm, Bori sorozat:

  1. Bori óvodába megy
  2. Bori cicát kap
  3. Bori és a kistestvér
  4. Bori orvoshoz megy
  5. Bori sütni tanul
  6. Bori karácsonya
  7. Bori a tanyán
  8. Bori és a piros bringa
  9. Bori úszni tanul
  10. Bori a strandon
  11. Bori lovagolni tanul
  12. Bori eltéved
  13. Bori, a balerina
  14. Bori a fogorvosnál
  15. Bori születésnapja
  16. Bori fodrászhoz megy
  17. Bori kórházba kerül
  18. Bori focizik
  19. Bori iskolába megy