“Látjátok, ő Pálcika, aki pálcika.” Pálcikát, a könyvbéli szereplőt és a könyvből világba induló lényt, Darvasi László hívta életre. Olyan valaki ő, aki fajtájának megnevezését hordja személynevében, s pálcikaságának mibenlétét az élettel, annak rejtett és kevésbé rejtett dolgaival való ismerkedésében fedezi fel az olvasó. Egy sajátságos pálcika-világ textuális fölépítése köti össze a könyvbe rendezett szövegtöredékeket, melyekben nem is annyira történések, inkább helyzetek, helyszínek, s ezekbe ágyazott érzések és értékek jelennek meg pálcika perspektívában.

Darvasi már számos szövegében megmutatta, pontosan tudja, mit kell a nyelvben és a történetben mesteri módon összehangolni ahhoz, hogy az olvasót testestül-lelkestül bevonja (mit bevonja? berántsa, beszippantsa) az elbeszéltekbe, de úgy ám, hogy az onnan jó ideig ne csak szabadulni ne tudjon, de eszébe se jusson, hogy a szabadulásra már csak teljesen praktikus okok miatt is egyszer azért szüksége lesz. Pálcikát nem tudom hová tenni, nem tudom gondolkodás nélkül e szövegek listájára felírni. Darvasi legújabb, gyerekeknek írt könyvében vagy elfelejtette, hol vannak saját alkotó erejének határai (akár a csillagos ég, stb.), vagy ezt valamiféle rejtett szerzői szándék kiteljesedéseként olyan jól palástolja, hogy a véleményező (én) ezt nem veszi észre.

Nem arról van szó, hogy Pálcika szövegtöredékeiből nem lehetne analitikus értelemben véve kipreparálni a jót. Azt sem gondolom, hogy csak az érdekfeszítő narratíva zuhatag cselekményessége és sokrétű, előre kiszámíthatatlan bonyodalma kell ahhoz, hogy az olvasó érezze: megszólították. A fragmentarizált szöveg bár terjedelménél fogva rövidebb időegységeket tölt ki, önmagában még nem zárja ki, hogy az olvasót magával ragadja. Kisgyerekeknek például villamosban olvasó felnőttek biztosan értik, mire gondolok. Akkor meg hol a gond? Kényelmetlen ezt leírnom, de most először érzem nagyon intenzíven, hogy a spontán olvasó és az analízis racionalitásaira támaszkodó “kritikus” ketté válik bennem. Az egészt részeiben is élvezni tudó szövegörömködés helyett analitikus boncoló tollamat (billentyűimet) kapom elő, hogy bemutathatóvá tegyem a könyvet. Ami nem feltétlenül baj, csak hát telhetetlen néha az ember, és a kecske mellé kívánja a káposztát is…

Pálcika olvasatomban a másság fenomenológiájába vezeti be a gyerekeket. Pálcika pálcikázik, vagyis ismerkedik a többi pálcikával, pálcikarokonnal, pálcikafélével, hasonlóságokat és különbözőségeket vesz észre, megéli és értelmezi azokat, megpróbál viszonyulni hozzájuk – s mindezzel a másság megtapasztalásának lényegi elemeit körvonalazza. Pálcika egyfolytában tanul. Például azt, hogy a másság rejtelmes (mert van, ami látszólag egyforma, mégis nagyon különbözik), hogy a másság nem mentes a konfliktushelyzetektől (hisz gyakran csúfolódás tárgyává válik), hogy a másság elfogadása érték (megment az ugyanolyanság unalmától és uniformitásától). S ami, mindezt alátámasztja, az Pálcika perspektivizmusa. A világ szerinte nem ilyen vagy olyan, nem fehér vagy fekete, nem nehéz vagy könnyű, hanem olyan, hogy mindig mutatkozik valamilyennek: a sokféle szemszög permanens mutatkozását ismeri meg Pálcika világot feltáró útja során. Mondhatnánk szemszögváltási gyakorlatokat végez: van olyan, hogy a mások helyzetébe bele tudjuk képzelni magunkat (ceruza), de van olyan is, akiébe nem, vagy nem feltétlenül (Fűrész úr).

Pálcika világa viszonylagos. Pálcika üzenete pedig ennek a viszonylagosságnak megértő elfogadása. Pálcika-nyelven mindez így hangzik:

“A kupac nagyobb, mint Pálcika.
A rakás is nagyobb, mint Pálcika.
A halom is nagyobb, mint Pálcika.
A domb, hát persze hogy nagyobb, mint Pálcika.
A hegy, nahát, az nemcsak Pálcikánál, de mindennél nagyobb.
De amikor Pálcika fölmászik a hegycsúcsra, már ő is a legnagyobb. Igaz, onnan, arról a legnagyobbról le is kell jönni.”

Darvasi László, Pálcika. Budapest: Magvető: 2012.
Ill. Koncz Tímea

Advertisements