A recenzió írásakor kissé meghasonlott bennem a tanár és a hivatásos olvasó, avagy gyerekirodalmár. A szerző más interjúkban is olvasott céljaival, gondolataival nagy mértékben egyetértek, a könyv olvastán megfogalmazódott kételyeimre pedig rákérdeztem. Szerencsére Vidra Gabriella személyében okos, céltudatos és empatikus beszélgetőpartnerre találtam. Olvassátok!

Eszter: Hogyan fogadta a célközönség a könyvet? Milyenek a visszajelzések?

Gabi: A célközönség, azaz a gyerekek, jól fogadták a könyvet, lelkesen megkeresnek, amikor egy-egy kötet végére jutnak, és nyaggatnak a folytatásért. Május 31-én voltam Nagykőrösön a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában, ahol rendhagyó irodalomórát tartottam 5-8.-osoknak. Az „óra” annyira sikeres volt, hogy másnap – az ott lévő kb. 60 gyerekből – vagy tizenöten megkerestek a Facebookomon, írtak, mennyire jól érezték magukat, három-négy nap múlva már olyan levelet is kaptam, amelyben a kislány arról számolt be: már el is olvasta az első kötetet, és nagyon várja a folytatást. Sok ilyet tudnék mesélni. Most legutóbb agy 15 éves lány létrehozta A Tudás könyvei – rajongói klubot a Facebookon, ahogy ő mondta, azért, mert akkora hatást tett rá a könyv. Egy apuka most a Könyvhéten azzal vette meg a második kötetet: „Végre olvas a gyerek, nagyon bejött neki az első kötet.”

A szülők visszajelzései is pozitívak, egy részük szerint az az érték a regényben, hogy rengeteg tudást, információt közöl a világról, ami a gyerekek fejébe „csepeg”, miközben észre sem veszik, hogy tanulnak, mert a könyv legalább annyira szórakoztató is, mint amennyire tanító. Másoknak éppen az tetszik, hogy a szereplők nem erőszakosak, jellemükkel minták lehetnek a gyerekeknek. Megint más részük azért nagyon hálás, mert a gyermekük nem szeretetett olvasni, viszont A Tudás könyveit hamar felfalta. Még egy 19 éves fiú anyja is megkeresett emiatt, mert addig a fia egy könyvet sem volt hajlandó a kezébe venni (de nem egy ilyen eset volt, hanem sok). Sokan arról számolnak be, hogy este úgy kell kivenni a könyvet a gyerekük kezéből, mert már muszáj lefektetni. Szerintem ezek elég meggyőző visszajelzések.
Nem célközönség, de sok 20-70 éves olvasóm is van, akik azt nyilatkozták, hogy a könyv rendkívül olvasmányos, szórakoztató, és még ők is kaptak belőle új ismereteket. Negatív visszajelzést eddig csak egyet kaptam, egy kritikustól. Ő nem elemzett, adott egy bő, hat-hét bekezdéses, kimerítő tartalomleírást, aztán két bekezdésben elmondta, hogy gyenge a könyv a didaktikussága miatt.

Számomra is, ahogy írtam is a recenzióban sokszor kiszámíthatóan peregtek tovább az események. Néha nagyon emlékeztetett a levont konklúzió Fekete István berek történeteire, de bár Tutajos és Bütyök is szeretett kint lenni Matula bácsinál, és mindent meg is TETTEK annak érdekében, hogy visszamehessenek, de nem igazán gondolkodtak azon, hogy ez a világ mennyivel jobb, nemesebb, értékesebb a civilizációnál, amiben élünk. A Tudás könyveiben sokszor átütött a tanítani akarás a sorok között.

Gabi: Talán mert Fekete István nem azt akarta elmondani, velem ellentétben. És amikor ő irta a Tüskevárt, egészen más volt a társadalom, az értékrend, egyáltalán: volt egy stabil, kialakult értékrend, az emberek nem taposták egymást, hogy előrébb jussanak, a szülők foglalkoztak a gyerekeikkel, jellemzően nem a szenny, az önzés áradt… Nem volt ilyen gyors a városi élet, az emberek nem tették tönkre a Földet, nem sorolom…. Ráadásul a mai gyerekek sokkal céltudatosabbak, mint 20–30 éve, az iskolában tanulnak a környezettudatos életről, a Föld védelméről, nem sorolom. Meglepődnél, milyen megfontolt véleményük van.

Eszter: Az a helyzet, hogy Fekete Istvánnal nem tudok objektív lenni, túlságosan is szeretem.  De azt is gondolom, és számomra azért is fontos a Tüskevár és Téli berek, mert Fekete István épp a mostanivá alakuló világ kezdetén írta meg ezt a két művét. Egy olyan világ kezdetén, amikor Tutajost egy pótmama neveli (kvázi bébiszitter), akinek nincs döntési jogköre a gyerekkel szemben, a szülők soha nincsenek otthon, ha mégis akkor szentenciaszerűen kinyilatkoztatnak (lásd a rádióval kapcsolatos apai állásfoglalás), vagy látványosan szenvednek (lásd anyai betegség), a gyereket a külső tényezők alapján ítélik meg (iskolai előmenetel), és ezen kívül nem érdekli őket igazán semmi, még az az anyai sejtelem sem, hogy Tutajos szerelmes lehet.
Bütyök pedig szegény környezetből, félárvaként indul, de lehet épp az elvált szülőt is ráérteni, hiszen van valahol egy nagybácsi, akiből képeket látnak, pénzt meg nem.
És kikerülnek a természetbe, ahol minden adja magát. Ha nem húzol gumicsizmát véres lesz a lábad. Ha nem figyelsz a környezetedre elver a jég. Matula nem magyaráz és monologizál, példát mutat. István bácsi magyaráz és monologizál – nem is veszik mindig komolyan.
Egyetlen helyen van belső monológ, amikor a Téli berek végén a korcsolyázó gyerek belefullad a lékbe. Azt a monológot készíti elő tulajdonképpen az egész regény, hogy indokolt legyen, helyén legyen. Hogy tudjuk megtanulta Tutajos a leckét s vele együtt az olvasó is. Látta a példát, s látta vele az olvasó is.
Olyan ez, mint amikor Atrejú úgy viszi el Barnabást Fantáziába, (Michael Ende: A végtelen történet) hogy át kell élnie vele együtt a kalandokat. Teljesen mindegy mennyit monologizál a szerző közben, a kaland lesz, ami megmarad, a cselekvés, a választás. Hogy a kedvenc hősöm adott körülmények közt hogyan cselekszik, mit választ. A karakter a példakép, a tulajdonságai, a döntései, és nem feltétlenül a gondolatai.

Azt is gondolom, hogy teret kell hagyni az olvasónak a saját véleményalkotásra. Arra, hogy miután elolvasta a könyvet, gondolkodhasson rajta, végigmehessen rajta gondolatban, és akkor, vagy akár közben is, egyéni felismerésként jusson el ugyanoda, ami A Tudás könyveiben sok helyen kimondva áll. Maradva a belső monológoknál, nagyon jó volt a kalandok, tennivalók, a tanultak és a környezet leírása, be lett mutatva egy másik életforma, értékrendszer. Én ráhagytam volna az olvasóra annak a megítélését, hogy melyik tetszik neki, melyiket tarja értékesebbnek. A magam részéről azt is gondolom, és tapasztalom, hogy az egyéni felismerések sokkal jobban, és mélyebben rögződnek, mint amit tanítani próbálunk. De természetesen ez csak egy vélemény a sok közül.

Gabi: Mindenből tanulok. A Fekete István-os részt fenntartom: én mást szeretnék mondani, mint ő, és a mai skacok igenis lamentálnak ilyeneken.

Eszter:  Nyilván minden olvasat más és más, én néhány helyen beleolvastam Matulát, innentől adta magát az összevetés. De azt is be kell látnom, hogy nem számítok hétköznapi olvasónak, s a könyv szigorúan vett célközönségébe sem tartozom bele. Hogy értékelik, szeretik-e, tudnak-e azonosulni a könyv főhőseivel az olvasók?

Gabi: A gyerekek mindenképpen, de sok felnőtt olvasóm is ezt mondja; szeretik a szereplőket, izgulnak értük/velük, újraélik az ifjúkorukat, ahogy fogalmaztak. Egy tanítványom azt mondta, ez a könyv róluk szól, nekik szól. Egy másik iskolába járó lány így mondta nekem egyszer: „Gabi néni, ez a könyv olyan, mintha a mi iskolánkban játszódna.”
Ha már szereplők: megkaptam, hogy a gyerekeim túl jók, mi több „mintamókusok”. Hogy jók, nem vitatom, az is volt a célom, hogy ilyen mintát állítsak a gyerekek, az olvasók elé (amit egyébként a szülők kifejezetten üdvözölnek).

Megfoghattam volna a kérdést a fonákjáról is; éppen elég tapasztalatom van nehezen kezelhető, aszociális vagy éppen antiszociális gyerekekkel is, tanítottam mindenfélét, nem sorolom. Megformázhattam volna ilyen szereplőket is, DE NEM EZ VOLT A CÉLOM. Tudatos író vagyok, pontosam tudtam (tudom), mit szeretnék A Tudás könyveivel közvetíteni a gyerekek, felnőttek felé. Talán manapság nem trendi a JÓT megmutatni, sokkal inkább a fonákot, ráadásul más sem csorog a médiából, mint az erőszak, a durvaság, az igénytelenség, a silányság, hát ezt nem szerettem volna. Plusz tapasztalom, mennyire nem szeretnek, tudnak tanulni a gyerekek, summa tehát: nem véletlenül vett tanító irányt is a regény.

Hogy jók a gyerekeim, igaz; hogy mintamókusok, nem. Krisztián az elején rosszul tanul, néha túl sokat lamentál dolgokon, pedig nem kéne. Barna sokszor meggondolatlan, és előbb jár a szája, mint kellene, emiatt többször kerül konfliktusba a társaival. Büszke és sértődékeny. Orsi éppen azzal megy időnként a többiek agyára, hogy „tanárnénis”, persze azért szeretik is emiatt, hiszen nagyon sokat olvas és tud. Zsófi tele van bizonytalansággal, az önbizalma kevés, támaszra van szüksége (Orsira). Erik egyenesen önző, erőszakos, piszkálódós. Ezek egyáltalán nem tökéletes gyerekek, hozzáteszem, nekem gyerekek esetében nincs is értelme ennek a szónak, mert minden gyereket úgy fogadok el, ahogy van.

És még valami: én hiszem, sőt tudom, mert 25 év alatt megtapasztaltam, hogy a gyerekek JÓK, sokszor magasabb erkölcsi mércével bírnak és mérnek, mint mi, felnőttek, az igazságérzetük, az őszinteségük, a nyitottságuk elképesztő! Eddigi pályafutásom alatt egyetlenegy irgalmatlanul lusta, és rossznak tartott gyerekre sem tudtam azt mondani, hogy rossz, még akkor sem, ha azt írta a nyelvtankönyvébe, mert aktuálisan egyest kapott: „A Gabi néni kurva annyát!” Csak megbeszéltük, hogy az „anyját” nyj-vel írjuk, és ilyet nem írunk le, még ha gondoljuk is. Soha többet nem volt vele gondom, és még tanult is így-úgy. Mert a gyerekek JÓK, és formálhatók.

Eszter: Hát ebben nagyon egyet tudok érteni! Bár lényegesen kevesebb tapasztalattal rendelkezem, de hasonló sztorijaim nekem is vannak. Megtudhatunk-e arról valamit merre alakul a szereplők sorsa a következő kötetekben?

Gabi: A szereplőim jelleme fejlődni fog, kapcsolatrendszerük átalakul, egyikük-másikuk erősen megváltozik, és olyan dolgok is kiderülnek róluk, amik az első kötetben nem. Mivel nőnek is, a szerelmi szál kissé erőteljesebb lesz a második, és különösen a harmadik kötetben. Belépnek új szereplők, illetve a második kötettől Erik főszereplővé avanzsál.

Eszter: Egy interjúban olvastam, hogy szándékosan nem a mai diákszlenget használod a párbeszédeknél. Nem tartottál attól, hogy életszerűtlenné válik a szöveg?

Gabi: Nem tartottam, mert a gyerekek nem csak szlenget használnak, én legalábbis sokszor hallom őket beszélgetni másképpen is. (Pl. érdemes megnézni a könyv trailerét) Az meg úgy nem teljesen igaz, hogy sehol sem használom a diákszlenget. Alkalmazom, de csak a szolidabb változatát, fent említett okokból (pedig van egy tizenhat éves fiam, úgyhogy itthon edzésben vagyok, ha máshol nem). Úgy gondolom, ha csak azt használnám, semmi pluszt nem adnék ezen a téren, pedig az is célom volt, hogy bővüljön a szókincsük. Teljesen tudatosan alkalmazom az igényes köznyelvet, mert ezzel is mintát szeretnék adni.

Egyébiránt, erre sem érkezett még panasz, sok 16-22 éves olvasóm is van, akiket nem zavart a nyelvezet, pedig ezt a korosztályt már nem lehet „megetetni” didaktikus történetekkel; és itt válaszolnék arra a kérdésre is, hogy mit szólnak a pedagóguskollégák.

Eszter: A felnőttek számára – különösen, ha maguk is pedagógusok – sok helyen átüt a tanító szándék. Milyen visszajelzéseket kap a közvetlen kollégáktól, illetve más tanároktól? (Ez volt a kérdés.)

Gabi: Nyilván nem ismerhetem minden pedagógus véleményét, de az tény, hogy itt, a XIX. kerületben több iskola megvásárolta a köteteket a könyvtára számára (és vidékiekről is tudok), és a kollégáktól erős biztatást kapok. Van közöttük óvónő, általános iskolai tanár és középiskolai tanár is több (pl. Szabó Antal Imre, recenziója fent van a honlapomon), akik pontosan azt tapasztalva, amit én (ti. hogy a gyerekek nem szeretnek sem olvasni, sem tanulni), éppen azt emelik ki, hogy úgy tanít a könyv, hogy közben élményszerű, kalandos, izgalmas, mellette a nyelvezete igényes. Lehet, ez sem trendi ma, de ez engem nem zavar. Furcsa is lenne, ha bármi a világon mindenkinek tetszene. Igazgatóként volt alkalmam megtanulni, hogy nem lehet – és ami ennél fontosabb – nem is kell mindenkinek megfelelni, mert akkor elveszítjük önmagunkat. Amíg azt látom, hogy a gyerekek az utcán gyaloglás közben is A Tudás könyveit olvassák, addig nagy baj nem lehet.

Eszter: Ebben egyetértünk! Köszönöm a beszélgetést, és további sok olvasót kívánok!

Reklámok