Elképzeltünk tehát egy nyári teraszt, jegeskávét, teát, limonádét, napernyőt, libbenő szoknyás, rövidnadrágos sétálókat, szökőkút mellett ugrándozó vagy fagyizó gyerekeket és beszélgetünk. Beszélgetésünkben felidőződnek a régi mesemondás alkalmai. A nyári diófa alatt ülő, pipázó férfiemberek, a fejkendős asszonyok szoknyája mögül hallgatózó gyermekek.  Ha a mesebeszéd újraéled, a teraszon ott terjeng a diófa jellegzetes illata.

Üljetek ti is az asztalunkhoz!

„Szia, zavarhatok fél pillanatot?” A képzelt kávéházi teraszunkra ezúttal Gregus László mesemondót, a Gárembucka egyik tagját ültettük. A másik fele, Kriván Andrea Gyopárka később érkezvén a végén kapcsolódott a beszélgetésbe.

Laci, szöget ütött a fejembe a vezetékneved. Van valamiféle családi kötődés Greguss Ágosthoz, bár ő ugye hosszú s-sel írta, de néztem van fizikus, matematikus is ilyen névvel…

Sajnos én szinte semmit nem tudok a családról, az őseimről, úgyhogy azt sem tudom, fűz-e valamilyen kapcsolat Greguss Ágosthoz…  valószínűleg nincs családi kapcsolat. Bár már eljátszottam a gondolattal többször, hogy mi lenne, ha a nevemet megváltoztatnám, és két ‘s’-el írnám ezentúl.  Főleg, mivel valamiért mindig lezoliznak, gondolom Greguss Zoltán után.


Czeizel készített hihetetlen érdekes könyveket híres magyarok életrajzának alapján, mondjuk ő a tehetség örökölhetőségét vizsgálta egészen elképesztő adatokat talált és publikált. (pl. Költők, gének, titkok) De ha már kutatás: Mesekutatóként mit kutatsz pontosan, melyik területet?

Mint mesekutató?  Így még sosem gondoltam magamra.
De ha úgy nézem, akkor annyiban kutatom a meséket, hogy ha valami újat szeretnék mesélni, akkor át kell kutatni a gyűjteményeket itthon.
Egyébként a Mosoly alapítványnál volt egy “játékunk”, A hét meséje. Mivel a terapeuták, akik a kórházban dolgoznak a gyerekekkel, nagyon megkedvelték a Boldizsár Ildikó féle meseterápiát, de nem nagyon ismerték a mesék hátterét, szimbolikáját, ezért időnként egy-egy mesét alaposan körbejártunk, hogy miről is szólhat, milyen rejtett szimbolikája lehet. És én, mint asztrológus, eléggé benne voltam a szimbólumok világában, úgyhogy időnként hozzászóltam én is a mesékhez. Ma láttam az e-mail-jeim között, hogy újra szeretnék indítani a csoportot, aminek örülök, mert nagyon hosszú volt a hallgatás.

Bár az is igaz, hogy amióta inkább “csak” mesélem a meséket, azóta a szimbolikus háttér nem fog meg annyira. De azért bennem van még a terapeuta szellem, és időnként elgondolkodom azon, hogy miért is így, vagy úgy meséltek egy-egy mesét.
Ennyit a mesekutató oldalamról.

Asztrológiával foglalkozol még?

Megmondom őszintén, hogy a mesélés most mindent háttérbe szorított.  Elég régóta foglalkozom asztrológiával, és akik eddig jártak hozzám, bátorítottak, hogy folytassam. De pillanatnyilag nem áll rá az agyam, most csak a mesék vannak. Nem felejtettem el, nem is akarom elfelejteni, de nem is reklámozom fennhangon, hogy asztrológus vagyok. Ha valaki kérdez, szívesen válaszolok bármikor, senkit nem kergetek el, de nem is megyek utána tudatosan. Ahogy az élet hozza.

Hogy jött az életedbe a mesélés? Mert óhatatlanul hozza az ember gyerekkorból, de ahogy én látom mindig kiváltja valami, az „akkor én most mesélek”-et.

Integrált Kifejezés- és Táncterápiás képzésre jártam, és ez idő alatt hallottam egyszer Boldizsár Ildikót előadni a meseterápiáról. Hú, ez az, amit nekem találtak ki, gondoltam. Még amikor az asztrológiát tanultam, a mesterem beszélt egyszer-kétszer a mesékben rejlő szimbólumokról, és akkor elkezdtem ezeknek kicsit utánamenni. És akkor ott volt valaki, aki ezt terápiás módszerként használta! Teljesen felvillanyozódtam!
Úgy éreztem, hogy három dolog kapcsolódik össze, az asztrológia, a táncterápia, és a mesék, amelyeket gyerekkorom óta nagyon szerettem. Aztán sikerült eljutnom Ildikóhoz tanfolyamra, kétszer is, és ő mondta mindig, hogy a mesemondó személyétől nagyon függött régen a mese, fontos volt, hogy hogyan mesélik el a történetet, és nem lehetett bárkiből mesemondó. Engem pedig elkezdett érdekelni, hogy hogyan is mondhattak régen mesét az emberek?

Százhalombatta, Hamvas Béla Városi Könyvtár

 Próbálkoztam ilyen “fejtsünk mesei szimbólumokat” csoportokat szervezni, ahol amúgy is el kellett mondani a mesét először, és többen visszajeleztek, hogy jó hallgatni, ahogy mesélek. Akkor én még ezzel nem foglalkoztam, eszem ágában sem volt mesélőnek lenni.

De ott volt a Hagyományok Házában a mesemondó tanfolyam, és az az ajtó, amit az Agócs Gergely kinyitott előttem… még mindig nem tudom időnként felmérni, hogy mennyi mindenre nyitotta rá a szememet. (Amúgy aranyos volt az is, amikor bekocogtam a Házba, jelentkezni a tanfolyamra, és Agócs Gergely leült velem, hogy miért is akarok mesemondást tanulni. Július volt, szerintem én voltam az első jelentkező a szeptemberi tanfolyamra. Persze szabadságon volt mindenki, így csak hosszas telefonálgatások után tudtam kideríteni, hogy mikor lehet bemenni, leadni a jelentkezést. Agócs Gergelynek magasra futottak a szemei, amikor meghallotta, hogy táncterápia, Boldizsár Ildi, meg meseterápia.)

Szóval addig én azt gondoltam, hogy mesélni is úgy kell, mint verset mondani, be kell magolni szóról szóra a szöveget. Ő pedig rányitotta a szememet arra, hogy ez nem így van, a mese akkor él, ha folyamatosan gyúrjuk és magunkévá tesszük. Jaaaaaaaa, hogy ezt így is lehet?! Mindig is volt egy sztorizgatós, adomázós oldalam, és ennek nagyon megtetszett ez a fajta történetmesélés. Úgyhogy azóta mesélek, és szeretnék még többet mesélni.
Andival is így találkoztunk, tulajdonképpen egy hónappal az előtt, hogy elkezdtük volna a tanfolyamot, ő mondta, hogy jó lesz, menjünk csak nyugodtan (Majával). (A tanfolyam végül nem szeptemberben, hanem januárban indult el a kevés jelentkező miatt). Aztán találkoztunk még máskor is (ezek amolyan meseelemezgető csoportok voltak), és ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy ő is, és én is szívesen mesélnénk úgy gyerekeknek, hogy közben eljátsszuk a mesét.
Nyáron tudtunk leülni, és elkezdeni dolgozni, így született meg a Gárembucka – Napos- Holdas Mesemondók.

Százhalombatta, Hamvas Béla Városi Könyvtár

Miért Napos-Holdas?

Azért Napos- Holdas, mert szerettük volna, ha valami olyasmire utalunk a nevünkkel is, amiben benne van az a tudás, bölcsesség, ami a mesékből árad. Az asztrológiában a Nap és a Hold két fővilágosító. A Nap a tudatosságot, a Hold a tudattalant, az érzelmeket szimbolizálja. Emellett pedig a férfi és női princípiumok megtestesítői is. Meséléskor is fontos, hogy ketten vagyunk, nő és férfi, jobban lehet árnyalni, más oldalát megmutatni a meséknek, s ketten könnyebb is dolgozni a gyerekekkel.De ott vannak az égitest szabadító mesék, illetve a Napos-holdas paripa. Sok összetevőből alakult, de nagyjából így választottuk ezt a nevet a Gárembucka mellé.

Gyopárka, aki pont végszóra érkezett: A Napos-Holdas mesemondók címet akkor találtuk ki, amikor a névválasztáson törtük a fejünket. Azt hiszem mindkettőnknek, de legalábbis nekem mindenképpen sokat jelentenek az „Égitest szabadító” mesék. Ezekben a mesékben a világra sötétség borul, hiszen valamilyen gonosz hatalom (általában egy jól megtermett sárkány) ellopja a Napot, a Holdat és a csillagokat az égről, és egy bátor ifjú hozza vissza őket, miután legyőzte a félelmetes ellent. Az a célunk, hogy mi is fényt hozzunk az emberek életébe a népmesék által, ezért is bátorkodtunk ezt az elnevezést választani. Arról nem is beszélve, hogy a Nap és a Hold olyan egyetemes szimbólumok (amint az Laci is említette), amelyek minden ember életében kulcsfontosságú szerepet töltenek be tudatosan és tudattalanul egyaránt.

Andrea sem szokványos helyről érkezett meg a mesékhez. .. Gyopárka (tényleg, hogy szólíthatlak?) ha jól tudom, te édesanyádtól örökölted a természetszeretet?

Mindkét keresztnevemet használom és szeretem, de mesemondókörökben a többség Gyopárkának szólít, hiszen ez a név sokkal közelebb áll a mesevilághoz. A természetszeretet valóban családi örökség: édesanyámmal, édesapámmal és testvéreimmel gyermekkorom szinte minden hétvégéjét a természetben töltöttünk, kisebb-nagyobb túrákat téve a Budapest környéki hegységekben. Nyaralni is a természetbe jártunk: sok időt töltöttünk a Bükkben és a Börzsönyben hátizsákkal a hátunkon sétálva egyik hegytől a másikig.

Tíz éves korod óta foglalkozol keleti harcművészetekkel is, jól gondolom, hogy a te esetedben inkább mozgásművészetnek kellene fogalmazni, vagy még inkább mozgás-életfilozófiának?

Számomra az Aikidó és a Taichi nem egyszerűen harcművészet, hanem egy olyan komplex rendszer, ami túlmutat a mozgásformákon és technikákon. Olyan értékrendet közvetítetnek felénk ezek a harcművészetek, amelyekben a tudatosság növelése által, a gyakorláson keresztül nem csak magunk válhatunk boldogabbá, de a környezetünket is jobbá tehetjük egy harmonikusabb világot teremtve ezáltal.

Neked is a 2008-as Hagyományok Házában elvégzett mesemondó tanfolyam volt a fordulat, a szabad, kötetlen mesemondás felé…

A tanfolyamon bepillantást nyerhettünk a mesemondás hagyományaiba, ami ahhoz segített hozzá, hogy közelebb kerüljek a gyökereimhez. Megláthattam azt, hogy a mesének milyen fontos szerepe volt őseink életében, és megérthettem, hogy miért vonzódunk ma is a történetekhez. Mivel a népmesékbe kódoltan sokkal több érték bújik meg, mint a manapság internet szerte terjengő „sztorikban”, késznek éreztem magam, hogy én is beálljak azok sorába, akik ezt az ősi tudást közvetítik az emberek felé.

Hogy kerültetek kapcsolatba a Démétér-alapítvánnyal?

A Démétér Alapítvánnyal akkor kerültem kapcsolatba, amikor elhatároztam, hogy gyakorolni szeretném a mesemondást. Mi is lehetne erre alkalmasabb közeg, mint a kórház, ahol rengeteg beteg gyerek és felnőtt tölt napokat, heteket kicsi kórtermek magányába zárva. Eleinte arra gondoltam, hogy az Ágyszínház önkéntes csapatába állok be, ám végül nagybátyám ajánlására kötöttem ki a Szent László Kórház Gyermek Hematológiai Osztályán, ahol ő főorvosként dolgozik. Hamar a szívembe lopták magukat a kis betegek és az osztály dolgozói is, így eszembe sem jutott újabb helyszín után nézni. A Démétér Alapítvány egyébként az osztályon fekvő, csontvelőtranszplantációra váró gyerekeknek és szüleiknek nyújt szálláslehetőséget, lelki támaszt, és kínál segítséget még az adminisztrációs munkákban is.

Azt gondolom a mesemondás, csakúgy, mint a mesehallgatás, egyfajta másállapot, koncentrált figyelem, intenzív befogadás, emberpróbáló és csodálatos lehet, amikor mindezt beteg gyerekekkel éled meg. Amikor eljössz a Szent László Kórházból, a mesélésből van valami bevett szokásod, utad, rituáléd, amivel visszatalálsz a hétköznapi valóságba?

A Gyermek Hematológiai Osztályon mesélni különleges dolog, hiszen itt nem annyira egyszerű a helyzet, mint egy óvodai csoport esetében: „odasétálok, elmondom a mesét, majd búcsú után elsétálok”. Itt szigorú higiéniai szabályokat kell betartani, a mese kezdete előtt steril ruhába kell öltözni, és ha nemrég transzplantált gyerekhez megyek mesélni a steril boxba, akkor még ezen felül is plusz köpenyt, gumikesztyűt kell felvenni a bemosakodás után. A metódus kifelé is hasonló: lekerülnek a kórházi göncök, és visszabújok a hétköznapi utcai ruhámba. Ez az öltözékváltás éppen arra ad lehetőséget, hogy a mesevilágba beöltözzek, majd a mese végén abból kivetkőzzek és a megszokott mederben mehessen tovább a nap.

Laci, te sem éppen „szokványos” mesemondó vagy. Barlangban mesélni nem hétköznapi! Hogy kerültél éppen oda mesélni?

Volt egy időszak az életemben, amikor egy barlangász csapattal rendszeresen vittünk gyerekeket a Mátyás-hegyi barlangba. Nekik nagy kaland volt ebben az idegen közegben mozogni. Sokszor volt, hogy féltek lejönni velünk, de amikor ki kellett jönni, akkor inkább maradtak volna. Rájöttek, hogy egy hatalmas földalatti játszótérre kerültek, és nagyon élvezték a csúszás-mászást. Nekünk fontos volt, hogy ne csak a mozgás élménye maradjon meg, hanem a lelkük és a szellemük is kapjon valami pluszt. Meséltünk nekik a barlangok kialakulásáról, megtekintettük a barlang természetes világítását, így kipróbálhatták, milyen vaksötétben és néma csöndben lenni. Van egy hely a barlangban, a Színház terem, ahol pedig én mondtam el egy mesét nekik.

Amikor eljössz a mesélésből van valami bevett szokásod, utad, rituáléd, amivel visszatalálsz a hétköznapi valóságba?

Nincs ilyen rituálém. Lehet, hogy ki kellene találni egyet. Amikor mesélek, akkor nagyon sokszor azt érzem, mintha kiterjednék, sokkal figyelmesebb és tudatosabb vagyok, és ezt az állapotot inkább fenntartani szeretném. Inkább egy ilyen rituálét szeretnék létrehozni, ami megtart ebben a fókuszált, de mégis nyitott állapotban.

Mindketten komplex egészként kezelitek a mozgás, népi játékok és mesemondás művészetét… A gárembuckában (bukfenc) is mozdul, összegömbölyödik az ember fia, lánya, s újjászületve áll talpra. 

Ez fontos szempont is volt, amikor életre hívtuk a Gárembuckát. A táncterápiás képzésben megtanultuk, hogy hogyan ötvözzünk több módszert, és használjuk bátran a lehetőségeket, amelyek az önkifejezést erősíthetik. Nálam ez olyan alap, amire szívesen építek az élet minden területén. Nem terápiás céllal mesélek, de persze egy mesének lehet terápiás eredménye is. Itt most nem a meseterápiás irányzatokra gondolok, hanem a hagyományos mesemondásra, vagy amikor olyan gárembuckásan behívjuk a gyerekeket egy-egy mesejátékba.

Sokfelé meséltünk már. Mesterségek Ünnepén, játszóházban, óvodában, születésnapon, gyerektáborban, és Mariann hívott minket többször is Százhalombattára A Könyvtárba (így nagybetűkkel). Még állatmenhelyen is meséltünk már! Életre hívtuk a „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!” meseestünket, amit kifejezetten felnőtteknek szántunk, hogy ne csak a gyerekek részesülhessenek a mesék kincseiből. Nagy örömünkre jönnek is sokan, és reméljük, hogy szeptembertől még több csillogó felnőtt-szempárhoz lesz szerencsénk.

Már Mariannától is kérdeztem, tőletek is kérdezem, szerintetek mi az oka, hogy egyre növekszik az igény a mesemondásra, hallgatásra?

Szerintem ez egyszerűen azzal magyarázható, hogy a mese mindenkihez személy szerint szól, érthető nyelven, barátsággal, és a benne rejlő ősi tudás és komikum által gyógyírt jelent a modern társadalom emberének lelki sebeire.

Van egy korosztály, akik a nyolcvanas években a Magyar népmesék sorozaton nőttek fel. Ők nagyon erős nosztalgiával gondolnak vissza ezekre a rövid rajzfilmekre, és örülnek, amikor meghallgathatják a történeteket. Persze nem csak ez az oka. Egyre többen szeretnének valami többet kapni, mint a televízióból áradó filmek és történetek. Amikor meghallgatnak egy mesét, felismerik, hogy ez mennyivel többet ad nekik, mert így ők is részesei lehetnek a történetnek (főleg, ha a mesemondó őket is bevonja a történetbe, kikacsint rájuk). Sokan tagadni próbálják, de még felnőtt fejjel is szükségünk van a mesékre. Az emberi, élő hang pedig olyan varázslatot tud létrehozni, amit semmi sem pótolhat.

Végezetül melyik mesébe mennél vendégségbe? S melyik meseszereplő lennél benne?

Én szívesen beköltöznék több mesébe is, de most elsőként az Aranyszőrű bárány meséje jutott az eszembe, ahol a kis juhászfiúcska furulyájával és a báránykájához ragadt méltatlankodó embersereg táncával kacajra fakasztja a királykisasszonyt, aki a nevetés által gyógyul ki a nyavalyájából.

Nehéz kérdés, mert én is sok mesébe beköltöznék. Most mégis A sündisznó és a fekete kakas című mesét mondanám, mivel nagy kedvencem már egy ideje. Én a sün lennék ebből a meséből, de úgy ahogy én mesélem.

Köszönöm szépen! 

Meseterasz… Bumberák Maja

Advertisements