Meseteraszunkra ezúttal Tóth Kriszta mesemondót, tanárt, fordítót invitáltam. Akadnak olyan, látszólag nyílt emberek, akikkel azonnal órákig tudunk beszélgetni, és mégis rengeteg dolog csak hosszú idő múltán derül ki róluk. Kriszta számomra pontosan ilyen.
Eredeti foglalkozásod neked is magyartanár, aztán meg négy évet töltöttél, hol is?
Észtországban, Tartuban éltem négy évet, az egyetemen én voltam a magyar lektor, észt diákoknak tanítottam magyar nyelvet, irodalmat, folklórt, nyelvészetet, művelődéstörténetet, fordítást, meg mindenfélét, most így hirtelen ezek jutottak eszembe.
Miért éppen az észt nyelv?
Szerelem volt első hallásra. Miskolcra jártam egyetemre, magyar szak lévén kötelező volt vagy finnt vagy észtet tanulni egy félévig. Finnórán ültek negyvenen, észtórán meg talán öten, nekem meg teljesen mindegy volt, melyik nyelvet nem fogom megtanulni egy szemeszter alatt. Úgyhogy észtórára mentem. Nagy Judit volt a „tanittónéni” (azóta is ez a megszólítás járja köztünk, neki meg én vagyok a „kisdiák”), talán előtte évben került ki az egyetemről, lelkes, okos tanárunk volt, az első órára egy magnóval érkezett. Bekapcsolta, és valami észt mese szólalt meg, a barátait kérte meg egy kis hangfelvételre. Volt benne erdő apó, meg nem tudom még, miféle lények, mindenesetre az első óra végére beleszerettem a nyelvbe. A szerelem azóta is tart, Miskolcon tanultam tovább a nyelvet, majd cserediákként egy kicsit Észtországban, aztán lektorként dolgoztam Tartuban. És azóta is vissza-visszajárunk minden évben, csavargunk egy kicsit, végiglátogatjuk a barátainkat. A nyelvet pedig sok olvasással, fordítással próbálom megtartani.
Toomas Tuul fotója
Hát, az úgy kezdődött, hogy egy szép őszi délután (szakadt az eső, szürke volt az ég, mondom, szép volt nagyon) pücskörésztem Tartuban az egyetemen a szobámban, nyilván próbáltam úrrá lenni a káoszon, amikor megcsörrent a telefonom. Piret Päär mesemondó hívott fel, aki már pár éve keresett valakit, aki képes és hajlandó észteknek magyar mesékről beszélni észtül, és végre valaki megadta neki a számomat. Jó, megbeszéltük, úgy általában a magyar népmeséről kellene tartani egy laza, beszélgetős előadást. Nem volt ismeretlen a téma, tanítottam folklórt az egyetemen, ott is volt szó népmesékről, mesekutatásról, ilyesmiről, szóval, nem mondanám, hogy egyáltalán nem voltam képben. Összeállítottam egy előadást, ahogy azt illik, beletettem egy dossziéba, és péntek délután fölültünk a buszra. Én és az előadás. Elrobogtunk egy kb. hetven km-re lévő városba, Viljandiba, onnan pedig autóval kivittek bennünket egy nagyon kedves tanyára, ahol Viljandi mese iránt érdeklődő pedagógusai, könyvtárosai gyülekeztek.
Piret egy Meseiskola nevű sorozatot csinált, ez azt jelentette, hogy havonta egyszer összegyűlt ez a társaság (más városokban, falvakban más napokon, más társaság), és Piret vezetésével, mesélésével, esetleg hozott vendégével beszélgettek egy adott témáról az este során. Ez a téma esetünkben a magyar népmese volt. Az est első felében megnéztük Berecz András nagyotmondó mesemondókról készült filmjét (Ez úgy igaz, ahogy hiszitek), amelyhez Piret olvasott fel egy hevenyészett észt fordítást (ezt később kevésbé hevenyészetté tettem). Aztán volt egy kis kávészünet, akkor Piret molyolt valamit a magnóval a földön. Odaültem mellé a földre egy bögre teával a kezembe, hogy molyolás közben is beszélgessünk. Róla kiderült, hogy személyesen ismeri Berecz Andrást, találkoztak régebben, és sokat tanult tőle a nyelvi akadályok ellenére is. Aztán valahogy azt vettem észre, hogy tulajdonképpen már erősen benne vagyunk az est második felében, és a magyar népmesékről beszélgetünk, a viljandi pedagógusok meg szépen visszaszivárogtak a helyükre és figyelnek, közbeszólnak, kérdeznek, benne vannak. Szóval, a szépen átgondolt előadásom a dossziéban maradt (hú, de megsértődött! szóba sem állt velem hetekig!), én pedig azon kaptam magam, hogy a földön ülve, lelkesen mesélek a meséről. Aztán jött a kérdés, hogy tudnék-e „igazi” magyar népmesét mesélni. Hát, ez váratlanul ért, mert ugye, arról volt szó, hogy majd Piret mesél, én meg mondom a „todományossát”. De hát, miért is ne, mesélni mindenki tud, gondoltam (ezt azóta is így gondolom), hát meséltem valami macskásat (mi mást?), már nem emlékszem, mi volt, gyerekkori mesei emlékeimből jött elő, de kellemes, oldott hangulat volt, én meg jól elkerítettem a történetet, és vették a hallgatók, együtt éltek vele, belőlem is eltűnt mindenféle szorongás, bevállaltam a nyelvi sutaságaimat, ezzel együtt is remekül működött a dolog. Azelőtt sosem meséltem így, még magyarul sem, hogy na, most akkor mesét mesélek. Az igazat megvallva a színpadi mesemondásról is csak hallottam ezt-azt harangozni. Tudtam, hogy van ilyen, meg hogy van Berecz András, Kóka Rozália, de sosem gondoltam, hogy nekem bármi közöm is lenne ahhoz, amit ők csinálnak. Egyedül, színpadon, megvilágítva, hát ezt nem nekem találták ki. No, amikor vége volt az estének, akkor a közönség elment, én ott maradtam Pirettel és egy szűkebb társasággal, akik hétvégi műhelymunka keretében észt népmeséket fordítottak angolra. És beszélgettünk, meséltünk, nevettünk, csak nem akart vége szakadni annak az estének. Kicsit olyan, mintha azóta is tartana…
Hát, így kezdődött. Aztán rengeteget tanultam, olvastam, gondolkoztam, próbáltam ezt is, azt is, amazt is, tudatosan kerestem a mesemondás és a magam közös útjait, lehetőségeit. Volt, amelyik zsákutca volt; volt, amelyik nem; aztán most itt vagyok. Például egyszer, még Tartuban, amikor azon törtem a fejem, hogyan tovább, ha hazajövök, megálmodtam, hogy mesemondó leszek itthon, az állatkertben. És hát az ember nem azért álmodik ilyeneket, hogy ne próbálja meg… Ez zsákutcának bizonyult. Aztán a Hagyományok Házában indult népmesetanfolyam. Ebben talán azon kívül, hogy rengeteg új kérdés merült fel bennem, az volt a legfontosabb, hogy megismerkedtem másokkal, akiknek közük van a mesemondáshoz. Ez a tanfolyam adta az alapját egy baráti társaságnak, amely kezdetben a Hagyományok Házában jött össze minden hónapban mesélni, utána meg hol itt, hol ott. Ebből hagyományt csináltunk, nem az a fontos, hogy hol, az a fontos, hogy összejöjjünk. És meséljünk. És mesélünk azóta is.
Tóth Kriszta fotója Anu Raud textilművész szőnyegéről
Olyan összetartó csapat vagytok, öröm közétek betérni. Miért fontos számodra a mese?
Ezért is. A közösség miatt. Mesélni, mesét hallgatni közösen nagyon jó dolog. Nem úgy megy ez, hogy szinte izoláltan a közönségtől ott a színpadon a mesemondó, a közönség meg hallgatja, mint a színházban, hanem beleszólhat, segíthet, kérdezhet a mesehallgató is, ő is aktívan részt vesz a mese alakulásában. A mesemondó sem arctalan „közönségnek” mesél, hanem látja, érzi a hallgatóit, reagál rájuk, figyeli, hogy fogadják a meséje újabb fordulatát, például, ha látja, hogy valakinek épp rosszul esik a sárkány aprólékos feltrancsírozását végighallgatni, akkor rövidre zárja a témát ennyivel, hogy sutty, levágta mind a hét rusnya fejét. Sokkal közelebb van az ilyesfajta mesemondás a beszélgetéshez, mint a prózamondáshoz. És nagyon kevés felnőtt emberrel találkoztam, aki egy egy-két órás mesemondás, mesehallgatás végére nem tudott kisimulni, ellazulni, megnyugodni, letenni a vállát nyomó mindenféle nagy részét. És ezt szerintem nem kell túlmagyarázni. Jó együtt lenni, beszélgetni, nevetni, szomorkodni: jó mesélni. Ember szól emberhez (felnőtt a felnőtthöz), őszintén, egymást tisztelve. A mesemondás nem tűri az üres szólamokat, nem tűri a demonstrációt, sem a lenézést, a kihasználást, a parasztvakítást, és nem arról szól, hogy fogyaszd el gyorsan és vegyél újat. Arról szól, hogy nekem jó ha mondom, neked jó ha hallgatod (és fordítva is!), hát csináljuk. Hogy miért jó? Nem tudom. Szerintem nem is kell ezt firtatni. Hagyjuk a mesét élni, hatni, vagyis meséljük és hallgassuk. Kapjuk, formáljuk a magunk képére, és adjuk tovább.
Az is érdekes, hogy amilyen közösségépítő ereje van a mesének, ugyanolyan meseépítő ereje van a közösségnek. Ahogy odagyűlik a mese köré egy csomó ember, akik közül sokan nem is ismerik egymást eleinte, előbb-utóbb baráti társaság, közösség lesz belőlük. Aztán, ahogy minden közösségnek, előbb-utóbb lesznek saját poénjai, viccei, „nyelvjátékai”, például, ha valaki megkérdezi, na, és mi van az üllővel, akkor mindenki tudja, hogy az üllős, véget nem érő csalimeséről van szó, amelyben a csodaüllőt valamikor, pár hónappal ezelőtt az egyik meseesten beáztattak a gazdái, hogy majd ha megpuhul, el tudják osztani testvériesen… (Aki meg nem tudja, mert épp először jött el, annak készségesen elmeséljük újra.)
Hány alaptörténete van egy átlagos mesemondónak?
Nem tudom. Nem tudom, mi az alaptörténet, és nem tudom, milyen egy átlagos mesemondó. Számomra az egész világ történetekből épül fel, amelyek közt nincs két egyforma. Akárhányszor elmesélek egyet, amely így vagy úgy elért engem, mindig másmilyen lesz. Sosem ugyanaz, mint ami „valóban” történt, amit láttam-hallottam, amit meséltek nekem, amit olvastam, és sosem ugyanaz, mint ahogy esetleg már elmeséltem. Persze, vannak egymásra emlékeztető történetek, azonos szüzsék, de akárhányszor ezek elmesélődnek, mindig egyediek lesznek. Meg aztán az is ott van, hogy a történetek át- meg átszövik egymást, hol így, hol úgy…
Ha mesélek, nem is úgy szoktam mondani, hogy elmondom ezt és ezt a történetet. Ez olyan, mintha címet adnék neki. Arra sokan úgy reagálnak, hogy, jaaa, azt meséli? de hát azt már ismerem! És bezárja a fülét, nem hallja a mesémet, mert ismer egy szüzsét, neki erről már újat mondani nem lehet. Majd ébresszék föl, ha történik valami érdekes. Hanem úgy kezdem inkább, hogy akkor most mesélek egy emberről, aki…; vagy egy faluról, ahol…; vagy egy kolbászról, amelyik… stb., és már mesélek. És lépre ment a hallgató, jött velem a mesébe. Onnan meg már nehéz szabadulni. Akkor is, ha közben rájön, hogy valami hasonlót hallott ő már. Ugyanezt biztosan nem…
Nagyon megmaradt bennem az első mese, amit hallottam tőled, nem is a történet, hanem, hogy minden különösebb faxni nélkül kiültél a lépcsőre és meséltél. Csak úgy, valami medvés, északi anekdotát…
Igen, ez a tavalyi népmese-konferencián volt, Egerben. Valóban, talán ebben van a mesemondás lényege számomra. Hogy minden különösebb faxni nélkül. Az, hogy valaki meglett ember létére mesét mond, pláne, hogy mesét hallgat, az csak ebben a mai, kacsalábon forgó világban furcsa… Mert a meséhez hozzátapadt egy hamis sztereotípia, mely szerint az gyerekműfaj (értsd: komoly emberhez nem méltó), és a gyerekeknek felolvasott esti mese formájában kell beadni. Az viszont kötelező. Szegény mese raboskodik ebben a kalitkában, ami sajnos egyre vastagabb lesz körülötte. Én meg azt szeretném, ha a mesemondás, mesehallgatás újra része legyen a mindennapoknak, ne legyen abban semmi furcsa, különleges, se csodálni, se elítélni való, ha valaki mesél vagy mesét hallgat. Vagyis, hogy szabadon kellene engedni a mesét.
A „medvés, északi anekdota” két történet összerántása volt, az egyik a Hazug Pista bácsi medvés hazugságmeséje (a fent említett, Berecz András készítette filmből ragadt hozzám), a másik pedig egy Berecz Andrástól hallott, „öregapám lakodalmában jártam”-féle hazugságmese – ezt akkor hallottam tőle, amikor a fent említett észt Piret Magyarországon járt, az ELTÉ-n tartott előadássorozatot, és András a szünetben beugrott őt üdvözölni, meg egy mesét elmondani neki. Te pedig arra emlékszel, hogy ez egy északi anekdota – ez meg onnan jött, hogy hozzátettem saját magamat: amikor Észtországban jártam, ott olyan gombák nőttek… és hazudtam egy nagyot (de úgy ám, hogy minden szava igaz legyen!) Érted már, miért mondtam fentebb, hogy nekem a világ történetekből áll, amelyek át- meg átszövik egymást?
A mesemondás folyamatos történetmesélés?
Nekem a mesemondás nem szövegmemória kérdése. Nem szövegként élnek bennem a mesék, a történetek, hanem történésekként, megtörtént esetekként, helyzetekként, képekként, amiket „láttam”. Aztán, ha elmesélek egyet belőlük, az inkább olyan, mintha egy üres papírra elkezdeném lerajzolni ezt. Csak szóval rajzolok, nem ceruzával. És a mesehallgató a meselátó szemeivel látja a rajzomat, és alakítja a saját, belső képét ez alapján. És hogy mit rajzolok? Nemcsak a történést, hanem azt a mesei világot, amelyben mindez megtörtént. Ha olyan kedvem van, részletezem, ha olyan kedvem van, elnagyolom. Majd a mesehallgató kitölti a képzeletével a ritkább helyeket. Az a lényeg, hogy a végére kikerekedjen a kép.
Hogy sikerült a keresztes hadjáratról szóló regény fordítása? Kiokosodtál a korabeli haditechnikából?
Jaj, hát az éppen folyamatban van, nagyon dolgozom rajta, állítólag az ősszel fog majd megjelenni magyarul. Tiit Aleksejev Palveränd című regényéről van szó. (Még nem tudom, pontosan, mi lesz a címe, talán Zarándoklat vagy Zarándokút.) Igen, sok mindent kellett tanulnom a korabeli háborúzásról, de a korabeli békéről is. De még ennél is nehezebb volt talán megtalálni azt a nyelvet, amelyen megszólalnak a szereplők. Hogy hogy sikerült? Nem tudom, majd az olvasóktól kellene megkérdezned. Az elejét már olvasta Reet Klettenberg észt műfordító, ő veti össze a fordítást az eredetivel, és ő azt mondta, magyarul kicsit mesemondósabb, mint észtül, de ez nem tesz rosszat neki. Hát, legyen igaza.
„Ez egy olyan este, ahol látszólag semmi különös nem történik. Aztán mégis…
Felnőtt emberek összeülnek, mesélnek egymásnak, hallgatják és alakítják a mesét, nevetnek, szomorkodnak közösen. Nincs szenzáció, sem katasztrófa, sem rivaldafény, sem csillogás – és mégis képesek ezt órák hosszat csinálni. Mint azokban a régi szép mesei időkben, amikor természetes volt, hogy kisközösségek időnként összegyűljenek és együtt legyenek, együtt dolgozzanak valamit és közben elüssék az időt.”
Ezt írod a Jókai Klub blogjában az Ahol a madár se jár – mesemondó este meghívójában. De ez nem csak a mesemondó est neve, hanem egy facebook csoporté is…
A csoport nem facebook csoport elsősorban, hanem a fentebb már említett mesemondó baráti társaság. (A fb csak egy eszköz a kapcsolattartásra. Mint a telefon vagy a posta, abban a régi jó mesei világban…) Viszont nyitottak vagyunk, akit érdekel, mit csinálunk, szeretne mesét hallgatni, mesét mondani, azt szívesen látjuk, keressen meg bennünket, hogy tudjunk szólni, mikor lesz a következő meseestünk. (A Jókai Klubhoz tartozó Lívia-villában, Budapest XII. kerületében. Úgy tűnik, befogadott, megkedvelt bennünket a hely, és mi is megkedveltük a helyet.)
Készülsz Kaposvárra is…
Az igazat megvallva, még nem nagyon készülök, most mással foglalkozom. De valóban, Kovács Marianna szervező szerint ott leszek, ő meg már csak tudja. Ha meg ott leszek, akkor valószínűleg mesélni fogok. Úgyhogy nem aggódom, az menni fog.
Az észt népek meséit, irodalmát kevéssé ismerjük, bár mostanában divatos lett a norvég és a svéd irodalom, talán még a finn is. Mi jellemzi az észtet?
Ha röviden kellene megfogalmaznom, talán egy északi közép-európaiság. Magyaroknak ismerős a hely, a kultúra, otthon érezzük magunkat Észtországban is, az észt irodalomban is, fél szavakból is megértjük egymást. Mégis van egy kis egzotikum benne, talán az észtek kicsit zártabbak, ezért az irodalmuk is egy kicsit más. És persze a tájhoz való viszony, a természetszemlélet is eltér a miénktől.
Milyen, mekkora az észt mesekincs? Van hasonlóság a magyarral, vagy csak a vándormesékben egyezünk?
Szerintem pontosan ugyanakkora, mint a magyar mesekincs. Azaz végtelen nagy. Persze, hogy vannak hasonlóságok, a mesék szüzséi nagyon általános emberi dolgokat mozgatnak a világ minden csücskében. A mesemondásuk talán egy kicsit visszafogottabb, mint a miénk. És persze az észt mesék világa igazodik az észt kultúrához. Ha sűrű, sötét erdő van egy észt mesében, az biztosan fenyőerdő, a mocsár, a tengerpart nálunk kisebb szerepet kap. Az észt mesehősök nem pálinkát isznak, hanem puskart, nem szalonnáznak reggel, hanem kását esznek. Kicsit többet járnak szánon, és sűrűbb az erdőben a medve. Ha gazdagságról álmodik a mesebeli szegényember, azt úgy képzeli, hogy egész nap heverészik a nagybunda alatt, szürcsölgeti a langyos zsírt és rágcsálja hozzá a lépesmézet. De amúgy semmi lényeges különbséget nem látok.
Tóth Kriszta fotója
Te melyik mesébe mennél vendégségbe?
Most? Hát, ha küldene a Hókirálynő egy meghívót, biztosan nem mondanék nemet… Vagy esetleg abba a mesébe is szívesen elmennék, ahol az ember megy az erdőben, és olyan farkasordító hideg van, hogy a farkasokba beléfagy a hang, csak tátogatnak a büdös jószágok, meg néznek nagyokat, hogy na, mi van, hová lett a nóta (bezzeg az olvadáskor! akkor ám azt a sok vonyítást mind egyszerre kell meghallgatni, ahogy hirtelen kiolvad!) És egyszer csak talál ez az ember egy pár jó csizmát, de a csizmában még benne van a gazdája csonttá fagyott lába, a többit már lerágták róla az erdei vadak… És hát, mondom, jó formájú csizma, méretre is megfelelő, hát bedobja a tarisznyába, jó lesz az még neki, ha az előző gazdáját sikerül kiköltöztetni belőle…
S melyik mesehős bőrébe bújnál szívesen?
A Tóth Kriszta nevű mesemondóéba. Te, hogy azzal mi minden meg nem történik! Ha én azt egyszer mind elmesélném neked, ránk virradna a reggel, pont úgy, mint most, látod-e…
Látom, látom… Folytassuk!
A Meseterasz mesemondó interjúi: Bere Róza és Borsos József, Bumberák Maja, Gárembucka, Ser Gergely, Tóth Kriszta, Zalka Csenge,
Könyvmutatványosok 