A mai igazi jutalombeszélgetés. A történet régen kezdődik, amikor is éppen megtanulva olvasni, rögvest bele is pistultam a lovagkorba. Sok évvel később a riegersburgi sasfészek bevétele után azonnal belefutottunk egy Mittelalterfest-be. Eltelt megint pár év, és amikor Mariannal leültünk ide a Meseteraszra, rögvest mondtam, hogy én Ser Gergellyel mindenféleképpen beszélgetni szeretnék.

Legelőbb is arról, hogyan lett Sir Lancelotból Szent László? Vagy fordítva? (Arra gondolok, hogy a honlap címe elsolovag.hu, és az a köztudatban inkább Lancelot.)

Inkább fordítva, Szent Lászlót az utókor lovagkirálynak hívja, holott a lovagság intézménye később alakult ki Európában, de az erényei és adottságai alapján utólag lovagnak kiáltották ki. Így a mi csapatunk éppen annyira „lovagrend“, mint amennyire Szent László lovag volt. Belülről, az értékek szintjén az, de felépítését tekintve nem igazán. Mondjuk úgy, hogy megtiszteltek bennünket egy címmel, mihez igyekszünk felnőni.

Gondolom ez az életmód, életfilozófia fokozatosan alakult ki. Hogy kezdődött?

Lovag- és meseregényeken nőttem fel. A nemes harcos ideálja mindig is vonzott. S aztán, ahogy telt s múlt az idő, szinte elkerülhetetlenné vált, hogy bizonyos mértékig magam is „lovaggá“ váljak. Gyömrőn volt akkoriban egy frissen alakult hadi hagyományőrző egyesület, a Szent László Lovagrend, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy részese, majd egyre meghatározóbb alakja lehettem a csapatnak. S ahogy azt mondják a többi már történelem. Folyamatosan változunk, mint minden a világon, s igyekszünk a lehető legjobbat kihozni belőle. S mindezt úgy tenni, hogy megfeleljünk a modern kor elvárásainak, egyúttal méltón tudjuk megélni, valamint továbbadni az őseink tudását az élet minden területén.

S ahogy az ember nő, növekszik, (mint a gomba egy jó nyári eső után) úgy erősödtünk mi is. Az én tisztem jelenleg főként az ifjak harci szellemének a csiszolása. Az, hogy hogyan válhat a mai világban az ember igazi harcossá, aki méltó utódja lehet őseinek. Ehhez pedig szorosan hozzákapcsolódik a fizikai rátermettség is. Így az a kegyelem adatott meg nekem, hogy részese lehettem a Crossfight Club megalakulásának. Ahol az egyszeri ember kemény fizikai munka árán szert tehet azon erőnlétre és állóképességre (egyaránt fizikai és mentális szinten), amely nélkülözhetetlen ezen az úton. Megtanulja legyőzni önmagát.

Viszont a harcos, vagy ha úgy tetszik a lovag, esetleg a szamuráj, nemcsak a fizikai erőnlétből és technikai tudásból áll. A szellemisége emeli ki az egyszeri közrendű katonák köréből s teszi alkalmassá arra, hogy úgymond hős legyen. Így kapcsolódott be az életembe a buddhista filozófia. Hiszen ott a rendíthetetlen harcos eszménye tán talán még a mai nap is él.

S mindezekkel párhuzamosan egyre erősödött bennem az a gondolat, hogy a mi kultúránkban is kellett legyen ennek alapja. Amennyire megtudom ítélni a népdalokon és néptáncokon túl a népmesék őrzik a népléleknek minden tudását. Így a mesék iránti szeretetemből fakadóan kézenfekvő volt, hogy ez utóbbit válasszam. Kerestem és találtam. Ám sokkal többet, mint azt remélni mertem volna. A mesékben benne van szinte minden, amire egy a hagyományt kutató, és azt „életrekeltő“ ember valaha is vágyhat.

Rengeteg fényképet lehet látni nálad, ha valaki kicsit rákeres. Szembetűnő, hogy nem csupán kollégák, közös érdeklődésű, elhivatottságú emberek vagytok, hanem barátok is. Hogy alakultak/alakulnak a csapatok?

Azt, hogy hogyan alakulnak, nem tudom. Mindenesetre jól. Szerencsére sikerült az idők folyamán olyan közösségeket létrehoznunk közös erővel, ahol valóban barátokra találtam. S másképp nem is működhetne. A régiek társadalmát a közösségek tartották össze. Az ismeretség és a bizalom. Ha csak néhanapján edzéseken találkoznánk akkor az cseppet sem volna elég. Ám minden bizonnyal szerencsés csillagzat alatt születtünk, hiszen lehetőségünk van arra, hogy nemcsak a harci tudás, az életmód, vagy a tárgyi kultúra, hanem az élet szintjén is fel tudjuk idézni és meg tudjuk élni azt, ahogy régen éltek. S talán ettől egy kicsit jobbá válik a világ. Legalábbis nekünk mindenképpen.

Mit jelent ez az élet szintje pontosan? Mondasz rá egy példát?

A mindennapokat. Egyrészről igyekszünk összejárni rendszeresen kéthetente mindannyian. S aki ráér, azzal hétközben is. Ha pedig valakinek segítő kezekre van szüksége, akkor csak szólnia kell és megyünk. A közös munka és az utána a közösen eltöltött pihenés az, ami igazán közösségformáló.

Nagyon sokféle helyen, sokféle célközönségnek mesélsz, miként választod ki a mesét az adott alkalomra?

Érdekes kérdés. Igazából nincsen recept. Az ember odaül, lehetőség szerint elcsöndesedik s engedi, hogy az a mese szólaljon meg belőle, ami az adott helynek és időnek megfelel. Persze lehet tudni dolgokat, hogy bizonyos korosztálynak bizonyos mesék valók. Vagy a helyszínhez valami jobban illik. De ezeket  érdemes rugalmasan kezelni. Érdemes megengedni, hogy  a mese utat találjon, megnyilatkozhasson a mesemondón keresztül. Az ilyenből születik a jó, az igaz. Volt, hogy kitaláltam előre, mikor melyik mese legyen, ám az idők folyamán ráébredtem, hogy úgyis az a mese választ engem, amelyik alkalmas akkor és ott.

Hány mesét ismersz? Milyen típusúakat, melyik korokból? Melyik áll a legközelebb hozzád, ha van ilyen…

Ezt én meg nem mondhatom. Sosem számoltam össze. Sok mese, még több változat. Kicsit máshogy igazodnak a mesék gyerekekhez és felnőttekhez. Van, hogy rövidíteni kell, van, hogy toldani. Sőt akár még összefűzni is. Típus szerint minél többet. No nem minden fajtát, de azért jó, ha igyekszik az ember. S hogy melyik korokból, vagy melyik kultúrából? Ha nagyon őszintének kell lennem, akkor északtól délig s kelettől nyugatig. Ám főleg a magyar népmesékre hagyatkozom, hiszen magyar emberként azok állnak hozzám a legközelebb, azok tudnak belőlem szépen, tisztán szólni. S mivel a  hallgatóság is ilyen, így őket is ezek érintik meg a leginkább. Persze kivételek vannak.

Gregus Laci mesélte, hogy az ő számára a mesemondás egy különlegesen fókuszált, kiterjedt állapot, ahogy én látom az előbb említettek miatt is talán, te másképp, mintha tudatosabban, koncentráltabban élnéd meg mindezeket. Számodra milyen a mesemondás, a mese létrejöttének a pillanata?

A pillanat, na igen. Igazából, leülök, s megvárom míg a mese megszólal, s utána már nincsen vele egyéb teendő, mint kicsit igazítani rajta a hallgatósághoz mérten. Igaz van némi izgalom az elején, de miután sikerül lecsendesíteni magamat már nincsen sok tennivaló. Érdmes figyelni  a hallgatóságra, bevonni őket a mesébe, kialakítani velük a kapcsolatot, hogy ugyanannak a csodának lehessünk mindannyian részesei. S talán ez az egy szó írja le a leginkább az élményt, csoda. S a csodákat nem kell se megérteni, se megmagyarázni, az egyetlen, amit velük kapcsolatban tenni érdemes, hogy az ember megéli őket.

Mindegyikőtök mást hozott a Hagyományok Házából útravalóként, másra fókuszált, noha ugyanazt a képzést kaptátok… Te hogy kerültél a tanfolyamra?

Odamentem a lábamon. (nevet) Érdekeltek a mesék és a történetek. Kerestem a kultúránk alapjait, a régiek tudását és hagyatékát. Persze akkor még nem gondoltam, hogy mesemondónak fognak nevezni. Mintha  csak véletlen lenne, hogy így alakult az élet. A vágyainkból fakadnak a tetteink, még akkor is ha nem feltétlenül tudjuk. S ahogy ezt elgondolom, minden bizonnyal erős volt a vágyódás bennem a mesék felé.

Hát ebben biztos van valami. Dob, doromb, hangszerek, zene… Méghozzá aláfestő zene, hol (has)tánchoz, hol máshoz. A meséknek is meg van a maguk belső ritmusa, az egészhez kell egy mérhetetlen alázat is, hogy igazi élményt teremtődhessen…

A dob, a ritmus az életünk alapja. Mindennek van ritmusa, csak fül s érzék kell hozzá, hogy meghalljuk. S mikor az ember hallja, akkor kiválaszthatja, hogy az adott helyzet lüktetéséhez melyik mese, ritmus illik. Nem feltétlenül kell ezt tudományosan. Inkább csak úgy érzésből, ahogyan jön. Ugyanígy van a mesékkel is, melyik mese „rezonál“ az adott hellyel, idővel és emberekkel. Alázat nélkül pedig valóban nem megy. A mese magasabbra ér a világfa tetejénél és mélyebbre a feneketlen tó aljánál. Botor dolog volna, ha az ember kellő tisztelet nélkül fordulna feléjük. Hiszen még az a mese is, ami látszólag ugyanazokból a hangokból épül fel, egészen másként szólal meg más-más körülmények között. A mesemondóé a megtiszteltetés, hogy mindazt a bölcsességet közvetítheti a többiek felé.

Megint egyre többször meregünk vissza a múltba, a középkori és lovagvilágba, az gyerek és ifjúsági könyvek témái között iss ok a múltba néző, nosztalgikus hangvételű kötet. Te hogy látod, honnan ered, miért nőtt meg újra az érdeklődés?

Nehéz kérdés. Amennyire látom manapság úgy általában érték-, hagyomány- és vallásvesztett társadalomban élünk. Ám az ember lelkének igenis szüksége van ezekre a dolgokra. Útmutatásra az életben, megnyugvásra a bajban, s ösztönösen,  belső szükségből fakadóan keresni kezdünk. Kutatni, hogy vajon így volt-e ez mindig, s ha nem akkor hogyan lehet újra visszakerülni a paradicsomba, avagy hogyan jöhet el az álomidő újra.

A várainkban vártúrákat, lovagi tornákat, ünnepségeket rendeznek, egyre több a hagyományőrző csoport és nagy az összefogási hajlandóság is köztetek. Mindenhol van mesemondó is, mégsincs konkurencia. Mitől működik szerinted?

Tartok tőle, hogy ez nem így van. Sajnos nincsen olyan nagy összefogás, s mesemondó is jó volna, ha több volna. Közösségenként egy lenne talán az ideális. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy nagy az előrelépés  ezeken a területeken, s szépen lassan, búvó patak módjára a csoportok közötti összefogások erősödtek az elmúlt években s egyre többfelől hoz a szél meseszót is. A mesemondó különleges adománnyal bír, s ha éli a mesék bölcsességét, akkor inkább örvendezik azon, hogy „kollégára“ talált mintsem, hogy holmi bika módjára a szarvával döfködje. Azokban a kultúrákban ahol a mesemondás hagyományának a színeit nem szívta ki a perzselő nap, rendeznek találkozókat, versenyeket, ahol mindenki épülésére szolgálnak az összejövetelek, hiszen tanulni szinte bárkitől lehet, s érdemes is.

Milyen gyerek voltál?

Csendes, befeléforduló, jó, ugyanakkor eleven. Ezek azok a szavak, amelyek eszembe jutottak. Bár erről talán az édes szüleimet érdemesebb volna faggatni.

Mi az, amit ezekből a dolgokból, a tulajdonságaidból otthonról hozol? Hogy álltak, állnak a dologhoz/dolgaidhoz a szüleid?

Édesanyám szerető bizodalma erőt ad a vándorlásaim során, s így megtalálom majd a magam királyságát is. Remélhetőleg. Ám egyenlőre a vándorlás van. S otthonról, merem állítani, hogy minden fura és különc dolgom ellenére megértést és türelmet kaptam.

Végezetül, amit mindenkitől megkérdezünk: melyik mesébe mennél vendégségbe?

Hmmm..egy hetedhét országra szóló lakodalmat szívesen megélnék. S ezt mesefüggetlen. Ahol olyan házasság születik, amiben boldogan élnek míg meg nem halnak, ott minden bizonnyal olyan mulatság van, hogy az egyszeri vándor mesemondó is addig táncolhat míg le nem szakadoznak a bocskorai a lábáról.

Akkor nincs más hátra, mint hogy tartsd a tarisznyád, megtöltjük elemózsiával, találj rá a királylányra s a királyságra, kerüljön a hetedhét országra szóló lakodalomba terülj, terülj asztalkám, s bőségszaru is bővivel! Járj szerencsével!!!

Hírdetés