A könyv szerzője a modern olasz  gyermekirodalom megteremtője, az Andersen-díjas (1970) költő, mese- és regényíró Gianni Rodari, aki gyermekeknek szánt műveivel beírta magát a nemcsak az olasz, hanem az egyetemes gyermekirodalom történetébe. Írásait a humor, a határtalan fantázia és kreativitás jellemzi.

Elméleti jellegű írásában, La Grammatica della Fantasia; introduzione all’arte di inventare storie (1973), (magyar nyelven a Pont Kiadó jóvoltából jelent meg 2001-ben Garamvölgyi Katalin és Megyeri Zsuzsa fordításában,) inkább gyakorlati, mint elméleti tanácsokat fogalmaz meg a mesélésről szülők, pedagógusok számára, a kreativitást, a korlátlan fantáziát, játékot és az invenciót hirdetve. Útmutatásait, tanácsait mi sem teszi hitelesebbé, mint az, hogy megannyi gyermekeknek szánt írását ezen értékek mentén alkotta meg. Beleestem a tévébe, Jáccint úrfi forradalma, Torta az égen, Meséld te a végét!, Halló, itt apu mesél!, Hagymácska története stb., művei az ötvenes évektől kezdődően jelentek meg, és több mint ötven nyelvre fordították le őket.  A mese kisgyermek életében betöltött fontosságáról, valamint a szerző elhivatottságáról tanúskodik vallomása: „A mese nem minden, ami egy gyerek hasznára válhat. Ám egyebünk nincsen.”  Ez utóbbi gondolatát tartotta érdemesnek a kiadó a sorozat mottójául választani, sorozat, melyet egy évvel ezelőtt indított útjára a kiadó Rodari Jácint úrfi forradalma című meseregényével (az akkor megjelent könyvről Pompor Zoltán írt ajánlót a Könyvhétben).
A Móra kiadó hűséges olvasói tudják, hogy a népszerű kiadó nemcsak újdonságokkal örvendezteti meg évről évre olvasóközönségét, hanem időnként vállalja egy-egy halhatatlan remekműnek az újrakiadását is. A Rodari-életműsorozat elindítása is hasonló kezdeményezés, melynek második darabja a Beleestem a tévébe meseregény, eredeti címén Gip nel televisore, mely 1968-ban jelent meg először, magyar fordítása pedig 1976-ban. A kiadó megőrizte az akkori fordítást, mely Karsai Lucia remek munkáját dicséri. A mostani kiadáshoz Békés Rozi készített friss, kedves, humoros rajzokat.

A Beleestem a tévébe meseregény Gip (teljes nevén Gianpiero Binda) viszontagságait meséli el hét fejezeten keresztül tévébe pottyanása után egészen kiszabadításáig. A szerző az invenció, nonszensz és leleményesség eszközével él, mikor kitalálja ezt a lehetetlen alaphelyzetet: a nyolcéves milanói kisfiút egy este tévénézés közben valami ismeretlen erő ellenállhatatlan vonzásának köszönhetően beszippantja a televízió. A váratlan eseménynek, mely elindítja a történetet, csupán egyetlen szemtanúja van, öccse, az ötéves Filippo, becenevén Flip, kinek komiszkodása, valamint a család és a percek alatt odasereglett szomszédok ordítozása folytán rögtön egy olaszoktól megszokott hangulatos perpatvar közepébe csöppenünk. Ezek az életszerű szituációk, a pörgő és változatos cselekményfűzés, a közvetlen hangú előadás is hozzájárul ahhoz, hogy egy pillanatig se váljék unalmassá a regény a fiatal olvasó kezében. A humor, mely nemcsak a nonszensz szituációkban, hanem a nyelvi leleményességben is tetten érhető átjárja az egész narrációt halhatatlanná téve magát az egész művet.

Az írói invenciónak köszönhetően különböző helyszínek, képzelt vagy valós világok közepében találjuk Gipet. Az első fejezetben (Bumm! És még egyszer bumm!) a tévés szaltó folytán süvítő indián nyílzápor kellős közepében találja magát, miközben a maga mögött hagyott Settembri utca 175. számú házban rendkívüli tanácskozás veszi kezdetét. A második fejezetben (Talán bizony kannibál?) a stockholmi Lundquist Klinikára repíti a szerző az olvasót, a klinika igazgatója épp egy beteget vizsgál, mikor a korszerű találmány képernyőjén, mely a páciens gyomrát hivatott feltárni, megjelenik Gip, aki mindezek után a kannibalizmus gyanújába sodorja az ártatlan beteget. A harmadik fejezet (Tolvaj, fogják meg!) egy Rajna-parti ősi német kastély alagsorába vezet, ahol két előkelő úr miközben sakkozik egy képernyőn figyeli a kastélyban működő könyvtár ruhatárát. A látszólagos csendet, mely a kastélyban honolt, Gip képernyőn való feltűnése töri meg, aki a lopás gyanújába keveredvén a rendőrségnek okoz némi fejtörést és további bonyodalmakat. A következő fejezet (A Szaturnusz-lakók beszélnek?) történései többek között az egyiptomi Szuezi-csatorna környékén állomásozó Uzsonnácska nevű hajón játszódnak, ahonnan ugyanis egy kutató csoport a tenger fenekére készül éppen alámerülni egy különleges riport készítése céljából, mely egy a még Traian császár idejéből elsüllyedt hajó roncsairól számolnabe olasz és francia technikusokból és szakemberekből álló kutatócsoport segítségével, miközben Gip képernyőn való feltűnése vet véget a műveletnek. A következő 24 órában Gip sorra jelenik meg a földgolyó különböző pontjain, egyik csatornáról a másikra, egyik áramkörből a másikba landolva, alaposan felkavarva az éppen komoly vagy csak szórakozni szándékozó emberek kedélyét. A meseregény utolsó három fejezete (Hány műholdat ér egy kisfiú?, Garibaldi, Galileo Galilei és Gip, valamint A macskák mamája) Gip megmentéséről szól, arról, hogy hogyan sikerül Gipet visszahozni  a Colosseum környékére egy Garibaldi-művelet segítségével január 19-én, 15 óra 39 perckor.

A cím és a történet akár metaforikusan is értelmezhető. Gondoljunk csak arra, hogy a regény keletkezésének idején mekkora szenzációnak számított a tévé. No, nem kioktatni akar a szerző. Csupán én szeretném némi óvatosságra inteni a mű kapcsán a kis-és nagykamaszokat: vigyázzanak, nehogy úgy járjanak, mint a meseregény főszereplője, s a sok tévé előtt ücsörgéstől láthatatlan erők vonzásába kerülve órákra, sőt napokra „beleessenek” a tévébe!

Összegzésként Gianni Rodari meseregényét, nagyszerűségénél fogva, melegen ajánlom azoknak a kiskamaszoknak, akik szeretik a Kastner-féle nagyvárosi kalandos, humoros meseregényeket vagy, az újabbak közül, a Czigány Zoltán Csoda és Kósza sorozatához hasonló könnyed, szórakoztató (ámde szemfüleseknek tanulságos) olvasmányokat.  Rodari könyvei az ilyen típusú könyvekhez állnak közel.

Advertisements