A Meseteraszon ezúttal teakedvelők ülnek, Bere Róza és Borsos József egyaránt tagja a Jókai Klubban helyet kapott mesekörnek, de a közös mesemondáson túl is összefűzi őket egy s más.   (A Meseterasz  mesemondó interjúi: Bumberák Maja, Gárembucka, Ser Gergely, Tóth Kriszta, Zalka Csenge)

Hogyan lettettek mesemondók? Honnan jön ez a késztetés?

Róza:  Nem tudom, hogy mesemondó vagyok-e. Szoktam mesélni, de még nem neveztem magam soha mesemondónak…

Volt egy baráti kör, ahol közismert volt, hogy én a kulcsi tévében szoktam mesét olvasni. Tóth Kriszta, aki akkor már elvégezte a Hagyományok Háza mesetanfolyamát, próbált rábeszélni, hogy ne olvassam, mondjam fejből. Ezt akkor még elképzelhetetlennek tartottam. Azt hittem, meg kellene tanulnom szóról-szóra… Ő csalogatott a népmese-tanfolyamra. Érdekelt a téma, bár korábban inkább Lázár Ervin meséit olvastam inkább. Gondoltam, hogy a tanfolyam hasznos lesz majd a tanításban is, arra viszont nem, hogy én valaha mesét fogok mondani.

 

József: Elkezdtem. Tudod, amikor megszületik az ember, akkor egy teljesen üres felület. Nincsen benne semmi. A többi lila köd és belemagyarázás. Aztán a bel- és külvilág elvégzi a maga dolgát. Összegyűlik felnövekvőben ez meg az. Tapasztalatnak is hívják egy idő után, de ez nem feltétlenül pontos megnevezés. Én élménynek mondanám. Mert a tapasztalat az, amit ebből hasznosítunk is. Jóra vagy rosszra. Aztán amikor az ember már tanult, és esetleg tanított, előjön az, hogy az élményeket szeretné átadni. Azután rájön, hogy nem lehet. Akkor csak elmondja.

Persze, mindannyiunkban ott van a történetek iránti éhség, amit jó vagy rossz úton ki is elégít. De én azt tapasztaltam eddig, hogy van egy pont, amikor az ember ráismer a mese útjára. Van valaki, aki utat mutat…

József: Nekem nagyanyám sokat adott, talán a legtöbbet, mert beszélt. És egy gyereknek talán az a legfontosabb, hogy beszéljenek vele. És beszéljenek neki a világról. Nagyanyám történeteket mesélt, részben amit olvasott, de leginkább azt, amit megélt.

És ez annyira hatott, hogy amikor a gyerekeim az olvasás előtti korba cseperedtek, akkor megkértem nagyanyámat, hogy meséljen nekik. Ne mesét, hanem azt, amit megélt. Hogyan szántott, aratott, kapált. Hogyan sütött kenyeret, és hogyan menekült, amikor menekülnie kellett. S hogyan veszítette el a legkisebb lányát.

Merre jártok mesélni?

Róza: Falusi rendezvényeken, vásárokon, a mesemondó körünk alkalmain, társaságban… és mindenhol, ahol csak alkalmunk adódik felnőtteknek mesélni. Gyerekeknek ritkán.

Felléptek együtt is?

József: Nem. Egyikünk sem lép fel. De mesélni szoktunk. Együtt is, egymásnak is.

Róza: Általában együtt mesélünk, s ha lehetőség van rá, visszük a barátainkat is magunkkal. Ezeket az alkalmakat nem fellépésnek tekintjük. Magam részéről inkább missziónak. A hagyomány felélesztésének, művelésének. Éppen ezért nem szeretjük a mikrofont és a túl nagy teret sem. Szükségünk van a mesehallgatók visszajelzéseire, a szemkontaktusra. És arra is szoktunk biztatni mindenkit, hogy nyugodtan szóljanak bele a mesébe, úgy mint ahogy régen is tette a hallgatóság…

Józsi, a nyelvi játékon és a hétköznapokon, meg a Jókai Klubon túl van még hely, ahol közösségnek/ben mesélsz?

József: Igen. Ott, ahol a mesének helye van. Elsősorban társaságban, ahol az emberek adomákat, anekdotákat mesélnek egymásnak. Ezek is mesék. Bővülnek, kiterjednek, összeérnek.
Meg vannak mesemondó találkozók – nem versenyek  -, hanem találkozók. Több helyen is az országban, Ócsán, Apcon, Százhalombattán, Őriszentpéteren, Zalaegerszegen vagy Keszthelyen. Ezek nagyon jók és kedvesek.

Róza, tanárként és drámásként is használod a mesemondást?

Általános iskolában tanítok, ahol tananyag a mese, természetesen jól jön, hogy fejből tudok mesélni, és a meséről úgy tudok beszélni, hogy a meséket valóban ismerem, nem csak tanultam róluk… Sajnos kevés drámamóránk van, de a meséknek nagy szerepük van benne. A beszédkészség fejlesztésére is remek. Biztatom a tanítványaimat, hogy használják a fantáziájukat, ne akarják az olvasott mese szavait szó szerint idézni, mikor dramatizálunk egyet-egyet. Sokféle játék alapja a mese, magunk is írunk, közösen vagy egyénileg.

Mióta mesemondó vagy másképp tanítasz?

Amikor éppen nem a mese a tananyag, akkor jutalomként csepegtetem.

Hogy tapasztalod, segít a mesemondás az olvasóvá nevelésben?

Nem jellemző. Akinek a családjában nem szokás az olvasás, akinek csak az iskolában kötelezően előírt könyveket veszik meg, azt felső tagozatban én nem tudom olvasóvá nevelni. Ha mégis előfordul ilyen, az igazi sikertörténet és igen ritka…

Segít abban, hogy kitörési pontokat találjanak, úgymond többre vigyék a gyerekek?

Néha a mesemondás (néha az írás is) igazi tehetségeket hoz felszínre. A sikerélmény pedig meghatározó lehet az életükben. Hogy mennyire, az majd később derül ki.

Józsi, tagja vagy a Jókai Klubban zajló mesekörnek is, hogy éled meg, mivel tölt fel a közös meseélmény felnőttként?

József: A „mesefogalom”, amit annak hívnak, hát az olyan, amilyen. Beállítottságában és céljaiban leginkább a vágykergetés meg a menekülés uralkodik ahelyett, hogy az életről szólna. Ez egy kor és egy kór leírása. Benedek Elek tisztelhető, hogy a korának megfelelően összegyűjtött egy csokorra való mesét, de leginkább csak „eredeti tőkefelhalmozást” hajtott végre abból, amit hallott. Átírta és továbbadta, hogy ez az övé és azóta ő teremtette meg a „magyar népmesét”. Ideje lenne visszavenni. A mese akkor mese, ha mesélik. Ha olvassák, már nem az igazi, filmen pedig sírnivaló erőszaktétel mindenen. És a mese tényleg nem a gyereknek való,  neki az élet kell. A mese a felnőttek egymásnak szóló beszélgetése, mesélése, amit persze hallott – néha – gyerek is.

Mint ahogy nem kellett „felvilágosítani” sem, mert hisz naponta látta, hallotta, hogy élnek az állatok, és milyen a természet. Ezt denaturálták, amikor gyerekszobába zárták.

A gyereknek – az én gyerekeimnek is – mondókák, meg énekek szóltak. Meg beszélgetés arról, mit csinált ő, és mit csináltunk mi, egész nap. Hisz arra kell készülnie, a felnőtt életre, ha majd akkora lesz, hogy már ő is meg tudja csinálni azt, amit anyja-apja. Amíg nem tud olvasni, addig a beszéd a legfontosabb, a „mit, hogyan, miért”? És utána se lenne szabad ezt elfeledni, nemhogy előtte a tévé elé vetni.

Elek apó nekünk magyaroknak olyan, mint a német nyelvterületen a Grimm testvérek. Hozzá lehet nyúlni, de óvatosan és szakértelemmel, szerintem erre még nem érett meg sem az idő, sem a közönség. Széthullottak a régi típusú közösségek, az újak most alakulnak. Hogy látod hol lesz ebben helye a mesének, mesemondásnak?

József: Ha kialakul egy közösség, akkor ott. Ha nem, akkor sehol.
De hogy ne lenne igény rá, azt nem hiszem. A tapasztalatom az ellenkezőjét mondja. Csak sokan bátortalanok, mert azt hiszik, amit a média mutat, az úgy van, és azt úgy kell. Holott mesélni mindenki tud.

Azért a „ki a faluba”, ma már nem működik, a mesegyűjtemények pedig egyszerűen elérhetetlenek, a legtöbben azt sem tudják hol keressenek autentikus mesét. Hol keressenek, ahol találnak is?

József: Saját magukban. Meséljék az életüket. Ez az igazi mese. S ha kibővül, kiterjed, összeérik, akkor majd mások is továbbviszik. S ha nem, akkor is a sajátjuk, ami a legfontosabb…

Róza, milyennek látod a mai gyerekeket? Nehezebb vagy könnyebb nekik mesélni?

Róza: Régebben nem akartam nekik mesélni, nincs igazán összehasonlítási alapom. Viszont azt látom, tapasztalom, hogy a mai gyereknek az a mese, amit filmen lát. Előbb tanulják meg a DVD-t kezelni, mint beszélni. Hozzászoknak a gyors váltásokhoz, az akciókhoz (a mai filmes „mesék” leginkább akciófilmekhez hasonlítanak). Hozzászoknak ahhoz, hogy mindent készen kapnak, semmit nem kell elképzelni…

A köztudatban egyébként is az van, hogy a népmese gyerekeknek való. Így a felsősök, akiket én tanítok, eleinte idegenkedve fogadják, hogy mesélni akarok (mivel ők már nagyok a mesékhez). Ilyenkor elmondom, hogy a mese régen egyáltalán nem a gyerekeknek szólt, illetve csak egy töredékük, hanem igenis felnőttek mesélték felnőtteknek. Ennek illusztrálására elmondok valami tréfás történetet, és megtörik a jég. Utána már ők kérik, hogy meséljek.

A személyes életetekben hol nyilvánul meg a mese?

Róza: Családunknak, barátainknak is mesélünk, beépült az életünkbe.

Milyen típusú meséket meséltek szívesen?

Róza: Én a tréfás, néha kissé pikáns meséket kedvelem leginkább. Anyai nagyapám bukovinai csángó volt, ezért a szívem a bukovinai mesékhez húz.

Van kedvenc mesétek?

Róza:  Az Ádámról és Éváról szóló, amiből kiderül, hogy miért is van az az apró kis különbség a férfiak és nők között… Meg a három pösze lányról szóló… azt nagyon sokszor elmondattam anyukámmal és mindig könnyesre nevettük magunkat…

Melyik mesébe mennétek vendégségbe?

Róza: Szívesen érteném az állatok nyelvét…

József: Élt egyszer egy nagy király. Ő mondta, igaz, király volt. De nemcsak a király volt nagy, hanem a birodalma is. Akkora nagy volt az ő birodalma, hogy benne a Nap messze keleten kelt, és messze nyugaton nyugodott. Ha a fanfárjait megfújták északon, sok-sok év múltán a déli végeken élő népei mondákat meséltek a messze háborgó tenger morajlásáról. S ha megfújták keleten, hát a mai napig nem találják.
Ennek a nagy királynak sok-sok kincse volt. Volt neki távolbabeszélője – ez olyan, mint a telefon, csak nem hosszan, hanem messzire, de ezt nem szerette – meg volt távolbalátója is. Ezzel szokása volt kiállni a vár bástyájának legmagasabb fokára, s onnan nézni, mint tüsténkednek népei. Egy nap, mikor egészen elmerült népei munkájának csodálatában, egy kérdés merült fel fejében: Mivégre?
Ej, hát ez így nem maradhat, gyorsan toppantott, még inkább dobbantott:
– Udvarmester! Udvarrmester! Lovasokat hamar, menjenek szerteszéjjel, vágtassanak a széllel és kürtöljék egész éjjel: Tudósaim, ki szerte a birodalomban pihentek, azonnal az udvaromba jertek!

No, lett is erre lótás meg futás és igazi földindulás, szaladtak össze, szaladtak széjjel, kürtölték is egész éjjel, aztán megindult a menet vissza, jött a sok tudós, kinek szavát mind a másik issza – s öklendezi vissza. (Ezt hívják citációnak, s kerekedik tőle jókedve rigónak s másnak, míg csak el nem olvassák, hogy ez biz nem magáért, hanem másért vala, s akkor kezdődik igazán a böjtmás hava.)
No, tele lett a sok tudóssal az udvar, s a hátsókert is a sokadalomból kiszorulttal, csak néztek fel az égre, vagyis hát a királyi erkélyre.
– No, tudósaim, kiket alapítottam, eltartottam s különbnél különb rendjellel kistafíroltam, írjátok le nekem végre, milyen ez a világ és mivégre, mielőtt lőn életemnek vége. Menjetek, tegyetek s szorgalmasak legyetek, mielőtt fölfordulna összes legyetek!
Mert, hogy szót szavamba ne öltsem, nyár elején történt az eset.

Egymásra néztek a mesterek s elmentek, alapítottak díjakat és akadémiát, kinevezték a legfőbb dolgok legbölcsebb urát, s mindegyik elkezdte írni a világ s a maga baját. Múltak a napok, teltek a sorok, szaporodott a sok könyv minden lapja, jó sok betűvel teleírva. Nem törődvén az árral mindenki írta, amit maga tudott, húzván le a szomszédot, hisz mit ért az ahhoz, hát még fel hozzám, piha, csak nem hiszi, hogy ő is tudna valami okosat is írni, csakis sírni, sírni. Lassan vége lett a nyárnak, s a vár fokán is hűvös szelek járnak, midőn a király szemébe ötlött kérése, s mert hát egészsége nem volt a régi, eszébe jutott, jó lesz a tudósokat maga elébe idézni:

– Udvarmester! Udvarrmesteeer!! Lovasokat hamar, menjenek szerteszéjjel, vágtassanak a széllel, és kürtöljék egész éjjel: Tudósaim, ki szerte a birodalomban pihentek, azonnal az udvaromba jertek!
No, lett erre is lótás meg futás és igazi földindulás, szaladtak össze, szaladtak széjjel, kürtölték is egész éjjel, aztán megindult a menet vissza, jött a sok tudós s kezdődött a könyvbemutatás. Mindegyik letette szép sorjában egymás mellé, amit készített, s ebből egy kis lépcsőt épített. Gyűlt-gyűlt a sok könyv egymásra pakolva, s a végén a királyi palotakerttel került egy sorba. Mikor az utolsót is le… vagyishogy feltették, s közben a végét még tán el sem érték, előállt a legbölcsebb és megszólalt:

– Életem, halálom, királyom, kezedbe ajánlom, megtettük, mit elrendeltél és kértél, íme a könyvek, mind érték, s látod az utolsóval az elsőre a többit pakolva éppen a várfok szintjét el is érték. Hallgatjuk elismerésed!
– Látom! – mondja a király – a sok könyvet mind elkészítettétek és szép sorjában elém is tettétek. Hanem hát, múlt az idő, látásom is romlott, és ez a sok könyv rám túl sok terhet róvott… tudósaim e munkát értékelem, de halljátok ítéletem! Nem lesz már erőm és energiám, mit e sok könyv tőlem kíván, ezért hát könyveiteket vegyétek, és a bennük levő tudást egybe bele tegyétek, s azt a jövő hét elejére színem elé helyezzétek!
– Jajjj, felséges királyom! – kiáltott föl egy hangon az addig soha egyet nem értő tudóssereg – de hát ilyet!
– Csönd! Vagy én maradok csöndbe’. De abban nem lészen köszönet, ha összevonom a szemöldökömet! Még egy pissz, hát fejetek s könyvetek cserél helyet a vár fokán, hogy hirdesse a tudást, s elgondolkoztassa mindazt, ki fontolgatja az ellentmondást…

Mutatott hát a tudós akadémia csöndet, s mindegyik hóna alá csapván egy-egy könyvet, elindult visszafelé, hogy megalkossák azt a megrendelt egyet, mert végül is egyet értettek ők a királyi szóból, s remélték részüket a jóból. Nem is volt ottan hiba, rótták a sorokat, miből kerekedett a könyv, az az egy, hogy mire vége van a hétnek, legyen helye a fiskusban a királyi pecsétnek. Aztán, hogy vége lett, mert nem volt sok nap és éj, jöttek a tudósok meg egy könyv, igaz az jó vaskos, el is bírja hat legény, ha markos. Húzták a szekeret gyönyörű paripák, körítve mindennel, mit a tudás megkívánt, selyemmel, brokáttal, kézzel hímzett kis stólákkal, kezdjünk már valamit az iskolákkal – szólt félre a nagyokos, kit hívtak úgy: Domokos. Hát, ahogy a várkertbe fordultak, látták, hogy a király már nagyon várt reák, s az ujja is jár már, szaporán a vár fokán és a köveken, hát gyorsan előtuszkoltak közülök valakit:

– Vidd a szót és a könyvet, mi meg itt várakozunk csöppet.

Ránézett a király a könyvre, aztán a vivőre ki vele besomfordált, s megszólalt:

– Szó, szó, szó. Látom dolgoztatok, de azt hiszem, én hamarost meghalok. Nincs időm és nincs erőm már másra, nemhogy lapozgatásra, hát az az óhajom, hogy reggelre kelve foglaljátok egybe, mondom egyetlen versbe! Az akarom, hogy reggel itt álljon közületek valaki és halljam azt az egy mondatot: milyen ez a világ?

Nagyot nyelt az szónak vivője, akkorát még nem is hallott a világ, s aztán – mert sarkon fordulni azért nem mert -, csak hátrált, csak hátrált, aztán úgy esett, hogy a grádicsnál hanyatt is esett. Mire a többiek észrevették, majdnem ki is lehelte a lelkét. Akkor aztán elmondta elhalóan, miről volt szó a királyi raportban. Néztek is rá, meg egymásra, mint mikor borjú megy a padlásra, s sóhajtottak egy nagyot, igazából egész közelről káromolásnak hatott. Összedugták aztán a fejüket, le is került róluk a süveg, vakarták is nagy bőszen, ki légyen az, kinek ez az utolsó éjszakája lészen? Mert azt jól tudták, királyuk reggelre, mielőtt meghalna, néhányukat maga elé utalja, s a rosszul válaszolót felnégyelteti… de legalábbis lefejezi.

Szikrázott hát az ötletek tárháza, hogyan ne legyenek világnak csúfjára kurtábbak egy fejjel, mígnem megszólalt az, kit legjobban húzott a rendjel:

– No, figyelmezzenek kegyelmetek! Csak találunk valakit, egy senkit, kinek neve és rendje nincs, rábízzuk a mondatot, s ha a király elébe eljutott, nagy kár amúgy sem érte, ha a bakó által egy fejjel rövidebbet húzatott!

Kerítettek hát gyorsan egy nevenincs legénykét, kit felvillanyozott, hogy reggel a király előtt megmutatkozhatott, és rábízták a mondatot. Annak azért volt már magához való esze, s a királyhoz így azzal mene be:
– Életem, halálom, királyom, kezedbe ajánlom!
– Hát te? – nézett rá a király.
– Felséges uram! Én volnék, ki kegyelmednek elárulná, milyen ez a világ. A sok tudósok törték rajt fejük egész nap, s éjjel meg taníták nekem, azután kezembe nyomták kalapom, jól fejembe is verték, hogy előtted illendően le is vessem, meg valami olyat is említenék, hogy ha néked e mondatot elmondom, el nem marad illő ajándokom.
– Oszt mi lenne az?
– Én nem kérek sokat, csak legkisebb leányodat.
– No, merész vagy, azt látom, s hogy mit szól majd leányom, kiderül, hisz idevárom. De azt a mondatot mondd, mielőtt meghalok!
– Felség, csak ha leányod kezét nekem ígérted!
– Ha nem volnék ilyen gyenge, fejed testeddel együtt innen el nem menne… de legyen! Megígérem!
– Felség, a mondat, min a sok tudós dolgozott reggeltől estélig, míg be nem alkonyult, nos tudja meg mindenki:

„Ez a világ bonyolult!”

A király addig csak nagy király volt, de immáron bölcs is, hisz mindent megtudott, s mert a jó király nem csak ígér, hanem be is tart, legott meg is halt. A nevenincs legény meg pár percig szomorkodott, de aztán a legkisebb királylányt látva megvidámodott, csaptak is akkora lakodalmat, hogy három hónapig a kutyák is csak szalonnát faltak. Én is onnan szaladtam, hogy nektek is elmondhassam.

Ha a választ értettétek, vigyétek! S ha tetszett, meséljétek!

Hírdetés