Phyllis Reynolds Naylor Egmont kiadónál megjelent trilógiájának első részéről írt ajánlómban  azt állítottam, hogy ez az egyik legjobb ifjúsági regénysorozat, amit olvastam. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a kutyás irodalom ismertebbjei (Lassie, Bogáncs, Belle és Sébastien) az olvasmányélményeimből ezidáig kimaradtak. A Tappancs-sorozat arra ösztönzött, hogy ezeket is megismerjem.

Naylor leghíresebb sorozatának második része (Tappancs veszélyben) hasonlóképpen érdekes, olvasmányos, izgalmas, fordulatokban és erkölcsi leckékben bővelkedő könyv, mint az első, s egyben méltó megalapozása a harmadik, befejező résznek. A kötetek egymás utánisága, a bennük zajló történések sodra szép ívű, feszes, és a második rész befejezésénél csúcsosodik.

A második kötet a főhős, Marty életének tágabb szegmensét mutatja be, s egyben sokkal szókimondóbb is. Új szereplőket is megismerünk, akik tágítják a horizontot, és Marty általunk ismert világát színesítik. A jellemábrázolás fontos eszköze ebben a részben a kommunikáció,  ebben a részben Marty-t  élete meghatározó kapcsolatain keresztül is jobban megismerjük. Egyike e fontos barátságoknak a csak Dokiként emlegetett orvossal való viszonya. Dokival Marty könnyebben és korábban tud őszinte lenni az őt nyomasztó kérdésekkel kapcsolatban, mint a saját szüleivel. A vele való beszélgetésekből és reakciójából (ami soha nem lekezelő, vagy erőszakos) erőt merít, és szégyenét is legyőzve a családjával is őszinte marad.

Az első részben a csak említés szintjén szereplő beteg nagymama szélütése egyrészt anyagi változást hoz a család életébe: állami gondozásba kerül, s anyagilag a család felszabadul. Martynak már nem saját magától kell megvonnia a falatot, hogy kutyát tarthasson. Másrészt, a nagymama állapota – szokatlanul talán – a humor egyik forrása is a család életében. Valljuk be, szívszorító, ha az ember idős édesanyja, nagymamája az otthonban mások szemüvegeit, vagy fogsorát lopdossa és rejti el a saját szekrényében, de lássuk be azt is, hogy ezen néha csak úgy tudunk túllenni, ha könnyesre nevetjük magunkat a helyzet abszurditásán. A gyerekek nevetnek, mert vicces, a felnőttek pedig, mert túlontúl szomorú és fájdalmas lenne teljesen komolyan, kimérten és méltóságteljesen kezelni egy ilyen helyzetet.

Megismerjük Marty legjobb barátját, Davidet is, akin keresztül egy egészen más, gazdagabb, polgári világ tárulkozik ki. Davidék értelmiségi családjában az asztalon szalvétagyűrű van, és mindig legalább három fogás. A gyerekek azonban – mindamellett hogy érzékelik – sosem éreztetik egymással ezt a különbözőséget, kettősük törhetetlen. Ennek egyik nagyon szép szimbóluma – amit egyébként csak mellékesen jegyez meg Marty egy monológjában – hogy Halloweenkor Marty pizzának öltözik, David pedig ketchupös üvegnek.

A barátok egyik este az ügynökös játék közepette egészen Judd Travers, a helyi rendbontó portájáig merészkednek, és szemtanúi lesznek annak, ahogyan a férfi részegen, csupán a hecc kedvéért lelő egy mókust, majd célba veszi a párját is. Marty felkiált, de nem mer előbújni. Marty családja és Judd között folyamatos, egyre sistergőbb összetűzés alakul ki, és bár Marty nem tesz semmit, amivel Judd meggyanúsítja: nem ő dönti fel a postaládáját, és az autóját sem ő karcolja össze, végül pedig, nem ő engedi szabadon Judd kutyáit, a helyzet egészen addig fokozódik, hogy a Judd rálő Martyra és Tappancsra, vagy legalábbis Marty azt hiszi. Judd rosszhíre egyre jobban terjed a kis közösségben, és Marty már-már hajlandó is lenne mindent elhinni, de megtapasztalja, hogy egy vele és családjával megtörtént esetet (Judd kutyája megharapja Dara Lynnt, Marty testvérét) másnap mennyire kiszínezve, a valóságtól elrugaszkodottan hall vissza. Az igazság és a pletyka relációjában Mary megérti, hogy az igazság fontosabb, de a pletyka érdekesebb, és ennek az ismeretnek a birtokában nyitott szívvel, okosan értékeli a körülötte zajló eseményeket. A történet tetőfokán, amikor már azt hinnénk, hogy a Judd és Marty családja között kenyértörésre kerülne sor, Judd autóbalesetet szenved, és – nem véletlenül! – Tappancs lesz az, aki segítséget hív, megmenti a férfit.

Fontos szereplőt hív be a szerző Miss Talbot, a messziről jött tanárnő személyében, aki miután értesül Judd Travers balesetéről, arra buzdítja az osztályát, hogy írjanak a férfinak üdvözlő lapot. Az általános értetlenkedéssel kapcsolatban Marty véleménye nagyon élesen rávilágít a közösségekben bujkáló előítéletek mibenlétére: „ Miss Talbot nem él itt elég régen ahhoz, hogy megértse, milyen régóta gyűlöli mindenki Judd Traverst.”

Természetesen, ahogyan minden közösségben, itt is akadnak olyanok, akik segítenek a bajba jutotton: van, aki Judd kutyáit fogadja be, van, aki lenyírja a kertjében a füvet, más az autóját szereli meg, és a kórházból való hazatérése után többen ételt visznek neki. Marty is próbálkozik: először meglátogatja, de a találkozás rosszul sikerül. Végül mégis megtalálja az utat Juddhoz: Tappancsról ír neki leveleket, s végül magát Tappancsot viszi el a férfihoz. A regény egyfajta csúcsponton ér véget: Judd arca elérzékenyül, egy pillanatra a sebezhető embert látjuk benne, s egyre bátrabban, egyre nagyobb szeretettel simogatja a hozzá remegve érkező kiskutyát, aki ezen felbátorodva életében először megnyalja korábbi cudar gazdája kezét.

A regényben Tappancsot nem kimondottan fenyegeti veszély – ahogyan a címből gondolnánk (az eredeti cím nem is ez) – pusztán Marty félti őt, hogy vissza kell adnia Juddnak. A második rész bővelkedik “történet a történetekben”, izgalmas kalandokban, játékban, elmélkedésben. Kényes témákat is szókimondóan kezel, szó esik Judd alkoholizmusáról, az őt bántalmazó szülőkről. A fájdalmas valóságot azonban sokszor enyhíti az élet egy másik, a játékról, a barátságról, a süteményekről, az erdei kirándulásokról szóló oldalának bemutatása.

Az utolsó sorok azonnal folytatásért kiáltanak. A legjobb, ha egyből a harmadik, befejező kötetet is előkészítjük az éjjeliszekrényre.

Advertisements