Öt macska lakik nálunk, mind másféle. Az elsőt fehér papírból szabták és nyírták ki szúrós bundájúra, a másodikat egyszerű vonallal rajzolták és digitálisan színezték vagányra, a harmadikat széles piros szájjal küldték a világra vicsorítani, a negyediket rejtegetik, mintha nem is lenne, csak álarcát és csizmáját mutatja, az ötödiket a színész prototípusából gyúrták, hogy képes legyen akár koros plébánosok tekintetével (is) az olvasóra merengeni. Az a közös ebben a sokrétű macskatársaságban, hogy mindannyian Csizmás kandúrok. Mindannyian a Csimota kiadó Design sorozatának legújabb kvintettjében megjelenítve indultak olvasót, akarom mondani mesélőt keresni maguknak.

Öt kicsi képeskönyv öt fiatalos lendületű, kortárs képzőművész-illusztrátor műhelyéből: Bodonyi Panniéból, Carolina Búzioéból, Csernus Ágiéból, Paulovkin Bogiéból és Stark Attiláéból. Szándékosan ábécésorrendben említem őket, szándékosan próbálok értékelés és distinkció felállítása nélkül írni róluk, mert bár szubjektív vizuális gusztusom megtalálta a maga kedvencét, az ilyen módú választás csak másodlagos lehet ahhoz az elsődleges képzőművészeti és narratív célhoz képest, amit a könyvekben egyedi és élvezetes módon valósítanak meg az alkotók. A narratív képzőművészet jegyében szöveg nélkül, a képi láttatás eszközeivel mesélik el a legismertebb népmesék egyikét. A szerkesztők szándékosan a vizualitásra helyezik a hangsúlyt: szöveg nélkül jelentetik meg klasszikus mesesorozatukat. A Csizmás kandúrt Hófehérke, Piroska és a farkas és a Három kismalac előzte meg. A Rainbow katalógusában így magyarázzák az írott szó hiányát: “A szövegnélküliség … felszabadítja a mesélőt is – úgy mesélheti, színezheti a történetet, ahogy kedve tartja. A vizualitás előtérbe kerülésével a szájhagyományhoz való visszatérés is lehetővé válik, amelynek éppen ezek a mesék köszönhetik létüket.” (47. o.)

A szövegnélküliség ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az illusztrációk önmagukban elegendőek lennének a Csizmás kandúr történetének elmeséléséhez. A narratív kibontás mértékétől függően ilyen vagy olyan mértékben mind az öt könyv feltételezi, hogy az “olvasó” ismeri a Csizmás kandúr meséjét, annak alapmotívumát. Leginkább még Stark Attila képregényformájú, különálló kockasorba rendezett rajzai közelítik meg annak lehetőségét, hogy a mesélő a mese előzetes ismerete nélkül is megragadhassa az alapnarratívát, a népmesék ismeretéhez köthető kulturális kompetencia nála a legkevésbé előfeltételezett.

Az esztétikumbeli sajátosságokon és a felhasznált képzőművészeti technikák sokféleségén túl abban látom az öt könyv közti legnagyobb különbséget, hogy milyen mértékben közelítenek a textuális történetmondás “logikájához”. Amíg az egyikre a teljesebb narratív kibontás jellemző (pl. Stark Attila), addig a másik a történet időbeli folyását figyelembe véve inkább csak “kulcsszavakat” rendez listába és ezzel minimalizálja a képi narrativitást (pl. Csernus Ági). Egyik se lesz jobb vagy rosszabb azért, mert többet ill. kevesebbet mond el a klasszikus meséből mint a másik, csupán csak más-más módon hívja mesélni az olvasót, különböző mesélői stratégiáknak felel meg jobban.

Miért fontos mégis arra hívni fel a figyelmet, hogy a szövegnélküliség nem jelenti a szöveg abszolút hiányát, hiszen mint kulturális ismeretet, illetve mint kulturális értelemben megoszott tudást feltételezi azt? A történetet mesélő illusztrátor és a könyvet forgató értelmező között kommunikáció zajlik le, s ez a kommunikácó akkor lesz produktív, ha közös viszonyítási alapjuk van. Ellenkező esetben is születhet mese a képekből, de annak semmi köze nem lesz a Csizmás kandúrhoz. Az egy másik mese lesz. Ha viszont szabadon, a kötetlen történtetszínezés útján állandóan megújulva mégiscsak egy bizonyos történetet akarunk elmesélni, ahhoz bizonyos narratív kompetenciákra van szükség, és ezt a Csimota nagyon jól tudja. Nem véletlenül választottak a szerkesztők olyan történeteket ebbe a sorozatba, melyeknél ezen kompetenciák meglétére számítani lehet.

Mert hisz amíg innovatív a képi kifejezésmód, addig tradicionális maga a történet. Míg a hagyományt kreatívan teremti újjá a kép alapú történetmondás, addig a könyvek forgatása során megszületik még valami: egy sajátos hang, az elbeszélő állandóan megújuló nyelvezete, sajátos kifejezőereje. Vagy ez túl hangzatosnak tűnik, annyit minden bizonnyal állíthatunk, hogy ezen képességek meglelését a kiadvány egy mese öt különféle vizuális feltárásával inspirálja. A képi variációk a történet nyüanszait, a viszonyok bonyolultságát, a karakterek esetleges és állandó jegyeinek megismertetését is lehetővé teszi. Egy mélyebb olvasatot (interpretációt) nyer az olvasó/mesélő/gyerek, ha a lehetséges alternatívák ismeretében kiválaszthatja magának saját, számára “igazi” Csizmás kandúrját. És egyúttal praktikus szinten beavatást nyer a történetszövés rejtelmeibe, ami már önmagában is olyan többletérték, mely miatt érdemes odafigyelni az öt Csizmás kandúr könyvre és Csimotabeli társaira.

u.i.
Hasonló, kicsi kézbe jól passzoló, klasszikus európai meséket képekben elmondó sorozata a cseh gyerekirodalomnak is van. Egy közös papírdobozban tizenkét mese jelent meg a Baobab kiadónál, annak tizenkettedik születésnapját ünnepli a kiadvány. Tizenkét kortárs képzőművész tizenkétféle képi világot megteremtve ösztönzi a mesélést, a mese továbbgondolását, a klasszikus történet kreatív interpretációinak megnyitását. Amíg a Csimota a közös kulturális tudást feltételezi, és szöveget nem társít a mesékhez, addig a Baobab azt a megoldást válaszotta, hogy a könyvecskék borítólapján belül röviden leközli a narratív textust, a mesélés folyamata azonban egyértelműen a vizualitásra épít.

 

 

 

Reklámok