Emlékeznek-e még a kedves olvasók, hogy tavaly novemberben megkérdeztek néhány prominens, gyermekszakmában járatos, ismert, elismert személyt arról, hogy melyik 2011-ben Magyarországon megjelent gyerekkönyvet tartja kiválónak, jelesnek, különlegesnek? Kíváncsian böngésztem a címeket, és szomorúan tapasztaltam, hogy a Csimota Kiadó gondozásában megjelent Lili nem szerepelt közöttük. Szerény véleményem szerint tavaly ugyanis ez volt az Év Gyerekkönyve. De mindenképpen egyike a legkiválóbbaknak.

Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon miért időzít a Csimota egy Down-szindrómás kislány világáról szóló francia lírai művet októberre? Október a Down-szindróma, illetve a vele élők hónapja. Számomra e könyv ilyetén időzítése okának megértésével végleg egyértelművé vált, hogy a Csimota nemcsak elhatározta, hogy szép, tartalmas gyerekkönyveket jelentet meg, és ehhez tartja is magát fegyelmezetten, elkötelezetten és szakmai alázattal, hanem hogy a kiadott könyvek sorából erőteljesen kiolvasható egyfajta markáns elköteleződés a nyitott, toleráns, humanista értékrend mellett.A Lili szép könyv. A Tolerancia-sorozat eddigi köteteihez illeszkedő méretű, könnyen kézbe vehető és lapozható, és mindössze 22 oldalas. A borító színei, a sötétkék és a lila,  a velük erősen kontrasztos fehér hamar megragadja az olvasó tekintetét.  A Down-szindrómás kislány édesanyja ölébe bújva, boldog mosolyra húzódó kicsi szájjal, messze ülő mandula szemekkel egy szeretetteljes világba invitál. Az illusztrátor Gwen Le Gac érdekes technikát választott: az alaplap nem hófehér, hanem testszínű, és mindig átüt a rávitt szín alól, mintegy utalásként a felszín élénkségére, sokszínűségére, és a mélyben szunnyadó egység, azonosság összefüggésére. Már a borítón megjelenik a lila-rózsaszín pillangó, ami visszatérő szimbólumként a kötet valamennyi lapján fellelhető, átlibben a történeten. A lapok is élénk hátteret kaptak, de az átsejlő alapszín oldottá, megnyugtatóvá teszi a piros, zöld, lila háttereket.
A főhőssel, Lilivel azonnal megismerkedünk, és a mesélővel is, holott ő nem jelenik meg a könyvben, háttérben marad, és bemutatja nekünk a testvérét:

„ Lili a kishúgom. Jó játszani vele. Holdvilág az arca, mandula a szeme.”

Agnés Lacor szövege kitűnő. Lényegre törő, pontos, informatív, mégsem személytelen. Szabó T. Anna fordítása játékos, kifejezetten nőies, bájos sorokat hoz.

Milyen érdekes, hogy a köznyelv régen kórnak, most szindrómának hívja a tünetegyüttest, a vele született babákat pedig sérülteknek mondjuk. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a Down-szindróma súlyos egészségügyi problémákkal is jár, tehát semmiképpen nem elbagatellizálni szeretném, hogy milyen könnyű is erről írni, együtt élni vele, vagy Down-szindrómás családtaggal. Mégis nagyszerű, hogy egy gyerekeknek, és minden bizonnyal a felnőtteknek is szóló könyvben, egy versben lehet erről szépen is írni. És nemcsak egy távlati képet adni, hanem beplántálni a szívünkbe az üzenetet. A mesélő – valamiért én úgy érzem, egy kisfiú – soha nem mint valami betegségre, szégyellni, takargatni való rémségre utal testvére másságára, hanem a maga természetességében egyszerűen elfogadja azt. Ahogyan a narrátornak kézenfekvő maga Lili személye, hiszen a testvére, és magától értetődő az is, hogy jó játszani vele, az sem jelent problémát, terhet, gondot, hogy ő más. Sőt, így is gondolhatunk rá, hiszen a hozzáállás a mi választási lehetőségünk: „Már amikor megszületett, tudtuk, hogy ő különleges.” Ez az értékrend már egy magasabb szintű elemét hozza a toleranciának: nemcsak tudomásul veszi, elfogadja őt a maga valójában, hanem megkeresi és meg is találja a másságból fakadó jót, kedveset, aranyosat. Az értéket.

Mindemellett bemutatja a kívülállók nagyrészt jellemző reakcióját, az elfordulást, meghökkenést, takargatott félelmet. A kötet legszomorúbb oldalpárja egyedül, illetve a bánatával együtt ábrázolja a síró anyát (igaz, a történeten átlibbenő pille itt is megjelenik). Az anya nem a gyermeke állapota miatt bánkódik, hanem azért, mert „néha nehéz kibírni, hogy aki különbözik, azt sokan nem kedvelik.” Valóban, az anyai szív legnagyobb gyötrelme, ha a társadalom, a közösség elfordul a gyermekétől. Az anya fájdalmát átérezzük, mert látjuk szomorkodó alakját, sötét tónusú színeit.


Agnes Lacor pedig hihetetlen érzékenységgel megmutatja nekünk, hogy van még valaki, akinek nem könnyű: „Nehéz annak, aki más”. Nehéz tehát kicsi Lilinek is, aki azonban nem szomorkodik, hanem kissé félrehajtott fejjel, hatalmas virággal a kezében az olvasó szemébe néz: „Te látod bennem a szeretetre méltó és vágyó embert?”  Lehet, hogy más olvasónak más a kislány tekintetében sejthető kérdés. Erősíti ezt a meditatív hangulatot az is, hogy a szöveg ritmusa megtörik, csupán ez az egyetlen mondat szerepel egy egész oldalpáron. Ez a mondat és ez a kép a könyv csúcspontja.

Később Lili megöleli a szomorú anyát, s azonnal megvigasztalja őt is, és megmártózik a szeretetében. Feloldódás egymás szeretetében, és feloldása az olvasó szorongásának is. A katarzis pedig az utolsó mondat, amit most nem árulhatok el, mert azt remélem, hogy sokan szeretnék tudni, hogyan kell egy rövid versnek olyan csattanót adni, hogy az egyszerre legyen szívet melengető, könnyet fakasztó és megnyugtató is.

Ahogyan már írtam, a könyv alig 22 oldalas. A szöveg sincs több egy fél gépelt oldalnál. De ez a könyv, ez a szöveg és ez a képanyag együtt tipikusan az alkotás, amelyik sokkal többet mond, mint amennyit ír, és sokkal többet láttat, mint amennyit mutat.

Mivel lehetőségem van a könyvajánló mögül egy kicsit pusztán szülőként is „kikukucskálni”, és szólni, hadd tegyem most meg! Négy és fél éves a  kisfiam, és egyáltalán nem rajong a versekért. Számomra meglepő módon mégis, hosszú hetekig a Lili volt az egyik visszatérő olvasmánya. Első alkalommal egymás után ötször is el kellett olvasnom neki és mindig  sokáig ízlelgette.  Az élményt. Az első rácsodálkozást némi lecsendesedés követte, majd néhány nap múlva egyszer csak elkezdett sokat kérdezgetni, főleg általánosságban a veleszületett betegségekről betegségről. Izgatta, érdekelte, a téma, a kicsi sejtekben kódolt tulajdonságok, ajándékok és hibák, és talán egy kicsit félt is. Ezt utóbb abból értettem meg, hogy hetek múlva rákérdezett arra, hogy ugye az ő húga nem lesz ilyen „más” (nos, azonosult a történet mesélőjével, ez kétségtelen). A megnyugtató válasz után ismét sokat lapozgattuk a könyvet, és most már tudott azonosulni – miután a saját félelmeit levetkőzte, feldolgozta – nemcsak magával a narrátorral, hanem az üzenetével, értékrendjével is, majd többször, és határozottan elhatárolta magát a Lilitől elforduló, őt megvető, vagy tőle félő arctalan tömegtől. „Én nem félek tőle, anya! Én nem fogok elfordulni, anya!”

Nos, ezek után mondja valaki, hogy a tolerancia nem tanulható!

Reklámok