viharTizennyolc éve kisebb-nagyobb kihagyásokkal buszozom. Most is elnézem a tizenéveseket a buszon, milyenek, hogyan reagálnak dolgokra, történeteket találok ki róluk, vizsgálom a változásokat az ismeretlen ismerősök arcán. Nem irigylem őket, de nem félek. Meg fogják tudni oldani, amit mi és a szüleik, meg a nagyszüleik elszúrtunk. Mert mindig lesz valaki: valaki, aki bátor, aki szilárd és aki megszervezi. Ezt az egészet.

Mint India, Parkkola könyvében. Megtaláltam a fél évvel ezelőtti jegyzeteimet, de még mindig tisztán emlékszem a könyv egyes jeleneteire. Akkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy ez a nagyvárosban játszódó történet olyan módon van megírva, mintha a nagyváros egyben miniállam is lenne. Vihar, a történet főhőse úgy beszél az utolsó esélyéről, mintha nem lenne ezer másik hely a világban, ahol újrakezdheti. Mintha már mindet kipróbálta volna. A deszkás srác, kinek már puszta megjelenése is változások előszelét jelzi,  intézetbe kerülése valóban vihart kavar.

Azon is gondolkodtam mennyire jellemző, hogy a főhős elvált szülők gyereke. Kicsit talán mérges is vagyok még mindig, az írók úgy csinálnak, mintha a családban élő gyerekeket nem fenyegetné az elhanyagolás, elkallódás veszélye. Igaz Hanika könyve üdítő kivétel a szabály alól. Mindkét szülő szereti a maga módján a gyerekét, de valahogy mégsem jól szeretik, a saját életük deficitjein való túljutás lefoglalja minden energiájukat. Milyen ironikus, hogy az anya esküvői ruhákat varr egy olyan világban, ahol inkább válni szeretnek az emberek. Vihar története a kiürült, elértéktelenedett világ története is, ahol már a szülőknek sincs biztos értékrendje, kapaszkodója. Ők is a helyüket, a szeretetet és a biztonságot keresik a világban. A keresés közben pedig nem figyelnek, illetve nem jól figyelnek a gyerekükre.

A könyvben ábrázolt rendszer nem tűri a nonkonformistákat – holott a kamaszok életkorukból adódóan azok – ,és gyakorlatilag száműzi, beszippantja őket az Intézetbe, az utolsó esély intézetébe. A köréje szövődött mítoszok szerint, aki onnan is kihullik, az elvész, eltűnik. Leginkább a rémmesékbe.Van is egy fal: Az Elveszett Gyerekek Fala tele tagekkel, üzenetekkel.

„ – Az Elveszítettek Fala. Így hívják – szólt India. Összerezzentem. Az Elveszítettek Fala – ezt mondta volna?
– Úgy érted, hogy…? Ez az a hely, ahová kiteszik a sikertelen gyerekeket? India köpött egyet a korláton át. –
Ki mondja, hogy sikertelenek a gyerekek?
Nem tudtam válaszolni.
– Mi van, ha nagyon is sikeresek? – folytatta. – Mi van, ha ők a legsikeresebbek mind közül… és a legboldogabbak. Az a fal valójában egy ház fala.”

Az Intézet a dresszúrájával, ahol még a gondolataidat is megszabják és besúgóhálózatot működtetnek a diákok között olyan, mint Ottlik vagy Musil Iskolája. Hasonló kérdéseket boncolgat, csak éppen a felelősséget a Vihar átteszi a gyerekekről a felnőttekre. Nem gyerekeket nevelnek, hanem „robotokat“. Érdekesen vegyítődik bele Orwell 1984-ének hangulata is. De míg Medve és Bébé egy tulajdonképpen kiszámítható világban mozogtak és a belső világuk gazdagításával túlélhették és önmagukat erősítették, addig erre Viharnak nincs lehetősége olyannyira kontroll alá helyezik, sőt, a saját otthonában sincs biztonságban. A pszichológusnő, Léki Aranka (pók) behálózza a apját  és hozzájuk költözik a beépített spiclinek látszó Mona nevű lányával.

Az egy másik kérdés, hogy talán nem véletlen ez a hozzáálllás, az északi népek liberális nevelési elveinek is megvan a maga hátránya, de sok gyerek nőtt ott is árvaházban és/vagy átnevelő intézetben. A (nagy)családok válsága pedig már-már elcsépelt frázis. Nincs kapaszkodó, referenciaszemély, példakép a gyerekek életében. Sőt a könyv megkérdőjelezi a tanári autoritást is, hiszen Léki Aranka és Nádasdi Nádor személyében olyan tanárokat ábrázol, akik a karrierjük érdekében talpnyalóvá, a hatalom kiszolgálóivá válnak. Érdekes kérdés persze az is, hogy a megdöntött és a rosszul elsült kísérlet végén miként sétál ki a megbízó rendszer a felelősség alól.

Egyáltalán számomra a kötet legfontosabb és egyben legfélelmetesebb mondanivalója, hogy az individuum, a liberális nevelés korában is mennyire konformistán és konzervatívan, mintegy konzumhívőként és legfőképpen bizalmatlanul neveljük a gyerekeinket. Miközben mennyire zsarolhatók és befolyásolhatóak vagyunk éppen általuk. Mégis van tehát remény a világban, épp ez a kölcsönös zsarolhatóság mutatja meg, hogy így vagy úgy, de függünk egymástól, hogy fontos számunkra a másik ember. Már csak az a kérdés tudjuk-e szeretetté konvertálni a függést.
És persze felvetődött bennem a kérdés mit teszünk azzal, aki „más“, különböző, nem felel meg a társadalmi és szociális elvárásoknak, kilóg az iskola, pedagógia által átlagosnak, normálisnak mondható keretből?
Meg-, átneveljük, internátusba, katonai iskolába, javítóintézetbe küldjük, vagy éppen újabban altenatív iskolába. Nem új a jelenség sem a társadalomban, sem az irodalomban.

Nézem a cetlimet és azon gondolkodom miért írtam fel közvetlenül ezután a mondat után azt, hogy az elbeszélői hang beletörődést, kiüresedést, lázadástalanságot és önfeladást tükröz. Egyre több az passzív hős az ifjúsági irodalomban. Valahogy, mintha a hősnők lennének most az aktív szereplők.

„– Miért segítenél nekem? – kérdeztem. Szinte ösztönösen megragadtam a karját, mert féltem, hogy megint eltűnik majd. – Eltörtem a deszkádat és… Miért segítenél?
– Mert ilyen vagyok – válaszolta India.
– Én nem szeretem a hősöket.
– Én sem.
Egy ideig szótlanul álltunk, és az járt a fejemben, vajon mit őriz India, amikor ezt a helyet őrzi, ahová éppenséggel senki nem is akar idejönni.
– A világon más dolgok is vannak, mint amit te el tudsz képzelni – mondta végül. – Attól, hogy nem értesz valamit, az még nem lesz varázslat. Ha szükséged van rám, ott leszek. Ezt ne felejtsd el.“

Seita Parkkola könyve több, mint elgondolkodtató. Olyan kérdéseket vet fel, amelyeken fél évvel az olvasása után is eltöpreng az ember és a megválaszolásukhoz nem csupán önmagával, de a fennálló társadalmi renddel és annak lehetséges jövőjével is szembe kell néznie. Azok a fiatalok, akik képesek erre, képezik a mi jövőnket. Csak remélni tudom, hogy a kérdésekhez tartozó válaszokat is – még időben -megtalálják!

Az idézetek forrása.

Reklámok