noel daniel_fairytales_grimm_1105061355_id_421543Grimmül szólnak napjaink. Megbízható mesenyelven, amit jól megértenek a kicsik és nagyok. Grimmül telnek napjaink. Könnyen újrateremthető és elképzelhető mesebeli helyzetekben, melyekben érezzük a gonoszt és kívánjuk a jót.

A történetmondók meghirdette Grimm év lassan véget ér, s magunk mögött hagyjuk a kétszáz éves jubileumi évfordulót is, melyet az első (1812-es) Grimm mesegyűjtemény megjelenésétől számítunk. Viszont velünk maradnak a történetek, és velünk maradnak a meséskönyvek. Mi mostanában a Noel Daniel szerkesztette A Grimm testvérek tündérmeséi (The Fairy Tales of the Brothers Grimm) című kötetet olvassuk és lapozgatjuk. Angol nyelven a Taschen kiadó gondozásában jelent meg 2011-ben. (1)

A kiadás hivatalosan egy évvel ugyan megelőzi a kétszáz éves évfordulót, előszavában mégis az első Grimm-féle mesegyűjtemény irodalmi és képzőművészeti értelemben korszakalkotó születésnapjával indítja a kerettörténetet, mely azt foglalja össze, hogy a Grimm testvérek kultúrantropológusok és nyelvészek módjára hogyan kezdtek meséket gyűjteni, mi módon befolyásolta tevékenységüket a szakmai és laikus olvasóközönség érdeklődése, mint ragadták meg a varázsmesék a korabeli képzőművészek fantáziáját, és hogy a kiadók és képzőművészek együttműködése mi módon produkált olyan publikációkat, melyek nem csak a gyerekirodalmat definiálták újra, hanem írni kezdték az illusztrált képeskönyvek kultúrájának történetét is.

A könyv a Grimm testvérek huszonhét meséjét foglalja össze (az 1857-es kiadásból) húszegynéhány ma már retrónak számító illusztráció köntösében, írom ezt kicsit merész hangvételben, hisz hosszú időt ölelnek fel a képek, az 1820 és 1950 közti százharminc évnyi korszakot, s ezen belül a sokféle vizuális megjelenítés természetesen nem mondható egyformán régiesnek. A köntös viszont fontos szó, mert a mutatós kiadványt lapozgatva bizony eszébe jut az olvasónak (nekem), hogy ezeket a meséket a ruha (is) teszi. Ha példának a Walter Crane britt művész műhelyében született Art Deco-s felnőtt királylányt hozzuk fel a “Békakirály” c. meséből, vagy az ugyanebből a történetből származó királyi udvartartás reprezentációját annak kolonialista jegyeivel, ikonikus gesztusaival, az válik láthatóvá, hogy a képi megjelenítés semiképp sem másodlagos az elmondott/leírt textushoz képest, hiszen a jelentések további szintjeit bontják ki. Mintha a mesélő/történetmondó sajátos hangját, hangsúlyait, variációit valósítanák meg a vizuális láttatás technikáinak segítségével. Már minimum azzal mást mond ez a “Békakirály” mint mondjuk Radnóti Blanka papírszínházbéli verziója (lásd Csimota), hogy egy felnőtt-világba, annak értelmi hálójába vezeti az olvasót.

walter-crane

Amíg az egyes meséket a könyvben az illusztrációk teszik, magát a gyűjteményt a koncepciója: Noel Daniel könyve nem csak a Grimm mesék új, kommentált fordításainak gyűjteménye, de képzőművészeti stílusok gyűjteménye és könyvillusztrátorok kalauza is egyben. Afféle kép- és szöveggaléria, mely a képeskönyvet egyaránt szánja felnőtteknek és gyerekeknek megidézve ezzel az eredeti Grimmféle szerkesztői szándékot. Ideszivárog egy emlékem arról, hogy kicsi lányként mennyire sóvárogtam egy színesen illusztrált Grimm gyűjtemény után, akkori szememmel a legszebbnek és legvarázslatosabbnak láttam az összes könyv között, amit ismerhettem, de a könyv sosem lett az enyém. Hosszú évek teltek el, s nekem eszembe se jutott egészen addig, amíg ez a Daniel szerkesztette vaskos, lila vászonborítású kiadás az íróasztalomra nem került. Visszahozta nekem azokat a bizonyos “elvesztett” meséket, ráadásul (ha lehet) még varázslatosabb színes képek társaságában. Amikor összebújva mesélünk a könyvből, gyerekeimnek ugyanúgy mesélek mint (régi és mai) magamnak. Hecc vagy nem hecc, de ez az a könyv, amiből a tartalmat böngészve gyerekeimmel teljesen egyenrangú partnerként, legitim módon választhatok én is.

Benne van ez a felnőtt-gyerek olvasói összefonódás a levegőben. Vagy ha ott nem is, a kultúrában legalább. A kiadásra került könyvújdonságokban pedig biztosan. Grimm témában az elmúlni készülő év még egy angol nyelvű könyvvel ajándékozta meg a meseszeretőket: Philip Pullman Grimm mesék fiataloknak és időseknek (Grimm Tales: for Young and Old) c. mesegyűjteményével (a britt kiadás a Penguin kiadónál jelent meg 2012 szeptemberében). Az úr sötét anyagai  trilógia szerzője jópár évvel ezelőtt nekem azt az olvasásélményt adta, amikor kikapcsolok minden okoskodást, analitikus szemléletmódot, felnőttes reflexiót, és teljes odaadással csak ott akarok lenni, ahol a történet tart, benne a mesében, benne mindenestül. Ilyenkor van az, hogy az ember (én) megélheti, hogy valójában nem is nőtt fel, a gyermeki lelkesedés erejével testestül-lelkestül megéli mindazt, amit olvas. Ha Pullman így tud írni, felnőtt fejeket így “megtébolyítani”, kíváncsi vagyok, mire képes akkor, amikor nem saját képzeletét önti történet formába, hanem fordít, átültet, újramesél.

pullman-grimm-tales-1

Egyelőre még csak az előszót volt alkalmam olvasni, de szimpatikusabb és megkapóbb bevezetőt a magam fajtának nem is írhatott volna. S  amíg a könyvet meg nem szerzem, ízlelgetem gondolatait, történetmondó gesztusait, a meseanyaghoz való hozzáállását.

Azt írja, bár olvasta irodalomkritikusok és irodalomtörténészek mindenféle elméleteit a Grimm mesékről és magáról a Grimm jelenségről, ő mégis arra az egy dologra figyelt, hogy hogyan működnek ezek a mesék mint történetek (stories). Pullman elhatárolódik attól a késő modern értelmezői stratégiától, mely kortárs környezetbe ülteti át a történéseket, hogy úgymond azok megszólítani tudjanak ma is, az sem volt célja, hogy személyes interpretációk segítségével csúsztasson a meseszöveten. A mesében már megfogalmazott, események sorozatába ágyazott mondanivalót kívánta megragadni, csiszolni a szövegrészeket ott, ahol esetleg akadályozták a történet szabad folyását. Egy mesemondó-variációt kívánt megteremteni, egyet a sok lehetséges variáció közül. Pullman egyértelműen vállalja fel a történetmondók tradícióját: munkája során arra próbált feleletet találni, hogyan mondaná el a történetet, ha valaki azért mesélte volna el neki, hogy továbbadja. Nekem tetszik, ahogy így egyszerűen csak fogja magát és beáll a sorba.

A mesemondást (storytelling) a jazz zenéhez hasonlítja: olyan előadásforma szerinte mindkettő, mely egy motívumra keres változatokat. Mert bár a mesét önmagát próbálja kristálytiszta hangon megszólaltatni, nem ragaszkodik túlzottan az eredeti, szövegként fennmaradt verzióhoz (mert hát hogy is lehetne meghatározni egy a Grimmek által gyűjtött mese eredetijét?), hisz az olyan dolog lenne, mint kalitkába zárni a vörösbegyet.

Pullman ötven Grimm mesét válogatott a kötetbe. Azokat, melyeket mesemondóként a legjobbnak és legérdekesebbnek tartott, ismerteket és kevésbé ismerteket egyaránt. Kíváncsi vagyok Pullman hangjára ebben a műfajban is.

Útelágazó:

A mesekutató Jack Zipes Grimm-kritikájáról pár szót Noel Daniel könyve kapcsán.

A Noel Daniel szerkesztette könyv illusztrációi a Taschen oldalán.

Walter Crane illusztrációinak együttese innen.

(1) Szerk. megj.: A Grimm mesék teljes magyar, illusztrálatlan újrafordítása Márton László és Adamik Lajos fordításában a Kalligramnál jelent meg három éve Családi mesék címmel.

Reklámok