boriA sorozat egy kislány sok-sok kalandját mutatja be, az ismerkedést a világgal, vagyis az első megtapasztalását olyan tevékenységeknek, amelyek később megszokottá válnak (óvoda, iskola, különféle sportok, házimunkák), továbbá azon jeles napoknak, amelyek évente ismétlődnek (születésnap, karácsony); végül néhány olyan krízishelyzetet, amelyekből Bori sikeresen szabadul, és amelyeket mindannyian igyekszünk elkerülni (kórház, fogorvos, eltévedés). Kata írt már a sorozatról. Én a balerinás részt vettem át tőle (aki elolvassa Kata írását, tudni fogja, hogy miért), továbbá a focisról és Bori iskolakezdéséről írok.

A Bori, a balerina című részt az Angelina Balerina szeretnék lenni (Katharine Holabird—Helen Craig, Cerkabella, 2004) című könyvvel vetettem össze. Angelina, a balerina kisegér kedves figura, ráadásul a könyv olyan kiegészítőket tartalmaz (korona, varázspálvca, meghívók, szárny, stb.), amelyek szerepjátékra késztetik a kislányokat, mégis azt állítom, hogy Bori történetének erőteljesebb hatása volt a lányomra, ami a balettnak mint mozgásformának a kipróbálását illeti. Mindkettőnknek az a jelenet tetszett a legjobban (a lányom el is játszotta), amelyben a balettórán a gyerekek jégcsapokká válnak, majd lassan elolvadnak és a padlóra loccsanak.

A balettmester „sok idegen szót használt, mivel a balettmozdulatoknak és a lépéseknek francia nevük van.” – olvasom a Bori, a balerinában. Hiányoltam viszont ezeket a francia megnevezéseket – az Angelina Balerina szeretnék lenni könyvhöz mellékelt balettfüzetben szerepelnek (piruett, arabesque, pas de chat, grand jeté).

A Bori focizik című füzettel szemben előítéleteim voltak: azt gondoltam, hogy a lányomat nem fogja lekötni, így a fiamé lett. Hát tévedtem. Pont annyit olvastatja a focis részt a lányom, mint a többit. Amikor pedig felsorolja, hogy mely részeket szeretné ajándékba kapni, akkor a focist is odasorolja: legyen neki is egy példánya, „hogy ne veszekedjünk” ( mármint az öccsével). Meg is ígértem még néhányat a füzetek közül.

Nem tetszett viszont sem a balerinás, sem a focis részben, hogy mindkettő azzal végződik: az újságba is bekerül Bori a balettelőadás és az első focimeccs kapcsán. Mintha újsághír nélkül, önmagában nem lenne teljes értékű egy balettelőadás, amelyben a gyerekek hópelyhek, vagy nem érne annyit az a gól, amit Bori lőtt…

A Bori iskolába megy című füzetnél éreztem azt, hogy egy szakadék választ el bennünket attól a világtól, amelyben Bori él. Nekünk furcsa ez a németes pontosság: hogy levél formájában tudatják a szülőkkel, hol, meddig, mit kell tenniük a beiratkozáshoz, aztán szintén levélben küldik az egyértelmű visszajelzést, hogy melyik osztályba vették föl a gyereket, és a listát, hogy mire lesz szükség az iskolában. Ugyanebben a helyzetben mi itt találgatunk, hogy hol is kezdi az előkészítő évet a gyerek: az óvodában vagy az iskolában, többször is az iskola fele sétálunk, hogy amikor végre kifüggesztik az osztályok névsorát, megnyugodjunk, vagy éppen intézkedjünk, ha nem oda osztották be a gyerekünket, ahová mi szerettük volna. A gyerek szempontjából: itt nincs vicces előadás a megnyitón, hanem unalmas igazgatói beszédek vannak, nincs mindig a legelső napon fényképezkedés, itt örülünk, ha a gyerekünk a kiválasztott tanítónénihez kerül, még ha meg is említettük a beiratkozáskor, hogy szeretnénk, ha a barátnővel egy osztályba járhatna. Persze a lányom ezeket a különbségeket még nem érzékeli, hiszen nem iskolás, és ezt a Bori-történetet is szereti. Hasonlóan éreztem Janikovszky Éva Már óvodás vagyok című könyvének felolvasásakor, és most megszilárdult a véleményem: nem valók az oktatási intézményekről szóló könyvek az erdélyi olvasóknak. Talán jobb, ha az ismeretlentől való félelem feldolgozásáról, egy új (óvodai vagy iskolai) közösségbe való beilleszkedés mikéntjéről inkább a témába vágó állatszereplős könyveket, meséket olvasunk.

Liane Schneider – Eva Wenzel-Bürger:
Bori, a balerina 2011
Bori focizik 2012
Bori iskolába megy 2012
Manó Könyvek

Reklámok