szabadesés2011-ben indította útjára a Móra kiadó a Tabu-sorozatát, amely össztársadalmilag hallgatásra ítélt témákat dolgoz fel. Az eddig négy könyvből álló sorozat mindegyike fordításkötet. A megcélzott színvonalat mi sem mutatja jobban, mint Győri Hanna fordítói díja, amelyet Beate Teresa Hanika könyvének fordításáért kapott. Az idei Könyvfesztiválra azonban napvilágot lát a sorozaton belül Pacskovszky Zsolt első ifjúsági regénye, a Szabadesés. A szerző egy kamasz fiú és tanárnője különös viszonyáról mesél. A könyv letehetetlen – jómagam a szó szoros értelmében egy ültő helyemben szinte moccanatlanul végigolvastam – és torokszorító.

Minden esély adott tehát, hogy Zsolt könyve új utakat nyisson, vagy inkább újranyisson – hiszen vannak hasonlóan torokszorító műveink elfeledve – az ifjúsági irodalmunkban.

Zsolt, sok – kedvelt és sikeres ifjúsági művet fordítottál az utóbbi években – elég csak a Fombelle-fordításokra gondolni. Többek között a Tabu-sorozatba is (Tűzkeresztség). Mi volt előbb? A Szabadesés alapötlete vagy egy ifjúsági regény megírásának, önmagad kipróbálásának a vágya?

A vágy aközben született meg bennem, hogy a Tűzkeresztséget fordítottam a sorozatba. Helyenként kínlódtam a szöveggel, mert nem hibátlan könyv, akadnak benne dramaturgiai döccenők és fals hangok, amelyeket minden igyekezetem ellenére sem sikerült teljesen kiküszöbölni a magyar nyelvű változatban (zárójelben megjegyezve, többek között épp az az érdekes Stéphane Servant könyvében, hogy minden kis hibája ellenére is kitűnően működik, és izgalmas). A saját könyv megírásának vágyához az a kaján gondolat vezetett, hogy mi lenne, ha itt-ott titokban beleírnék Stéphane barátom könyvébe, hátha a szerkesztő nem veszi észre. De ez persze megmaradt a huncut gondolat szintjén, a fontosabb inkább az volt, hogy ez a vágy világosan jelezte számomra: a műfordítás már nem teljesen elégít ki. És egyszer csak feltettem magamnak a kérdést, hogy miért nem próbálkozom meg én magam is valami hasonlóval. Nem egyszerűen ifjúsági regényen kezdtem gondolkodni, hanem kifejezetten olyanon, amely ebbe a sorozatba illik. Elkezdtem az emlékeim között kutatni, és hamar kristályosodni kezdett az alapötlet is.

Honnan jött a téma? Mert gondolom, itt azért nem alkalmazható a flauberti mondat.

Szinte mindennek, ami a regényben szerepel, van valami valóságalapja, amit vagy személyesen éltem át, vagy ismerőseimmel történt meg, de persze semmi sem pontosan úgy történt, mint a könyvben. Személyesen nem kerültem olyan helyzetbe, amilyenbe a regény főszereplője kerül a tanárnőjével – gondolom, ezt szeretted volna elsősorban kiszedni belőlem – , ugyanakkor azért mertem egy tanárnő és egy kamaszfiú szexuális kapcsolatáról írni, mert nem csupán a filmvásznon láttam ilyet. Tizenkilenc éves koromig egy kisvárosban éltem, és egy évet egy ahhoz közeli nagyközség általános iskolájában tanítottam. Sok mindent láttam és megéltem a két helyszínen, és a Szabadesés most szinte tálcán kínálta, hogy ezekből az emlékekből, sokszor mélyen eltemetett élményekből építkezzek. Egy fullasztó kisváros a maga jellegzetes figuráival, kétszínűségeivel, titkaival, amelyekről valaki mindig tud, sőt nemegyszer mindenki tud róluk, ideális helyszín egy olyan ifjúsági regényhez, mint amilyen a Szabadesés.

Nem volt hátsó szándékom pedig, de szintén kisvárosiként magam is tudom, hogy megy ez. Nem tartasz attól, hogy egyesek magukra ismernek legalább részben?

Magánemberként dehogynem. Csak hát ilyen típusú regényt nem érdemes úgy írni, hogy az ember azon tűnődik, ki mit fog gondolni róla. Egy bizonyos ponton túl már a könyv diktál, elragadja a valóságból azt, amire szüksége van. Ha nem adnám oda neki, akkor gyáva volnék. Ahogy egy román származású francia filozófus mondta egyszer, az, aki fél megbotránkoztatni a szüleit, ne írjon regényt.

Meghökkenteni, megakasztani, gondolkodásra késztetni biztosan sikerül az olvasókat. Hogyan alakult ki a szereplők karaktere?

Szinte valamennyi szereplő esetében, a fiúkat, a tanárnőt vagy akár a fiú apját és anyját is beleértve, mindig konkrét, általam ismert személyek voltak a minták. Persze finoman módosulgattak a karakterek, de mindig egy vagy több valós személyből indultam ki. Králikné, az utált magyartanárnő alakját például egy gyermekorvos figurája inspirálta, a főszereplő egyik haverja esetében pedig huszonöt évvel visszafiatalítottam valakit. Az ember megteheti, hogy a képzeletére hagyatkozik, de a valóság sokszor érdekesebb, mint amit a fantázia szül. Szerepel például a könyvben egy férfi, a „Nézegető Pasi“, aki télen-nyáron az ablakban cigarettázgat, és bámul, bámul kifelé, hátha egyszer csak történik valami az utcán, ahol soha nem történik semmi. Számomra ez kifejező kép egy kisvárosról, és valóban volt is egy ilyen férfi gimnazista koromban a saját kisvárosomban. „Sétálgatunk, sétálgatunk?“ – mindig ezt kérdezte tőlem, ha elhaladtam az ablaka alatt. Meg tudtam volna őrülni tőle.  Nem értettem, mi a fenét bámul folyton.

Mifelénk a „Bolond Szomszédasszony“ ilyen, ne is mondd! Ha az ember a személyes élményeiről ír, vagy azokat is belevegyíti a szövegbe, a közeli ismerősökről nem is beszélve, mindig fennáll a veszély, hogy elvész az egészséges távolság, a rálátás a szövegegészre. Te hogy tudtad megőrizni? Mi segített, a figurák egy alakká vegyítése, vagy Bence élővé váló karaktere?

Alapvetően azt hiszem, az segített, hogy magának a történetnek az íve pontosan ki volt találva, így a figurák egy előre megrajzolt sakktáblán mozogtak, nem lépkedhettek összevissza. Emellett az is segített, hogy a helyszínre, a kisvárosra kellő rálátásom volt, és ha valamelyik szereplőhöz a mostani környezetemből volt valaki a minta, akkor idomítani tudtam a helyszínhez: ha hőbörgött, gyorsan lekevertem neki egy írói pofont a miheztartás végett. Magyarán kihúztam, ami nem illett oda, ezt szerencsére meg tudtam ítélni. Azonkívül a felhasznált személyes élményeim is zömmel olyan régi élmények, amelyeket már kellő távlatból tudok szemlélni. Az érdekes inkább az, hogy ezek ma is megtörténhetnének, ahogy meg is történnek másokkal. Az emberanyag nem sokat változott. Csak a nevek.

pzsolt1

Amennyire látom pl. az oldaladon lévő szövegekből, foglalkoztat az ambivalens szerelmek megírása, főként az érzelmi oldal összetettségének megragadása. Sokszor egy-egy mellékmondattal, egy „odavetett“ jelzővel sikerül  nagyon érzékletesen visszaadnod a szereplők lelkiállapotát. Mennyi ideig írod ezeket? Mennyi idő alatt készült el a Szabadesés?

A legtöbb időt nem maga az írás, hanem az vitte el, hogy mindent aprólékosan kitaláljak. Két dologban voltam biztos: egyfelől a titkos tanár-diák viszonyban, másfelől abban, hogy azt a dramaturgiát akarom követni, amit Lars von Trier követ több filmjében, például a Táncos a sötétben címűben. Vagyis egy olyan történetívet, amelynek során a főszereplő körül szép lassan, megállíthatatlanul elfogy a levegő. Ez a dramaturgia és a főhős életének, figurájának a fokozatos felépítése viszont azt hozta magával, hogy a központinak gondolt téma egy sor másikat is előhívott, és a regény végül nem teljesen arról szól, aminek indult. Talán leginkább a szeretetlenség fájdalmáról, mint a könyv szerkesztője, Dóka Péter rádöbbentett. Ami magát a megírást illeti, ha jól emlékszem, három hónap alatt lett egy első verzió, amit aztán elkezdtem pofozgatni. Volt egy fejezet, ami pocsék lett, és azt többször át kellett írnom, de jobbára inkább mondatok szintjén bíbelődtem talán még egy hónapot. Ez már gyorsabban ment. Húztam és húztam, amíg már csak az a jelző vagy mellékmondat nem maradt, amelyek a felesleges körítéstől megszabadulva talán az általad említett érzékletes hatást tudják kelteni. Aztán sokat segítettek a Móra szerkesztői abban, hogy észrevegyem, mi az, ami még mindig sok, vagy túl elcsépelt, vagy nincs kellően exponálva.

Kíváncsi leszek a szerkesztett változatra is. Mindenesetre a fullasztó kisvárosi atmoszférát nagyon hitelesen ragadtad meg, sőt érzékletesen. Bőr alá férkőzik. Érdekes ez az aspektus, a „szeretetlenség fájdalma“, én Bencében inkább a tehetetlenség, a determináltság fájdalmát, néha dühét éreztem. (Igaz, a viszony ok-okozati.) Talán mert az elejétől ott motoszkál bennünk az Édes Anna. Csak kötelező olvasmány mivolta miatt került a regénybe, vagy tudatosan manipuláltál minket, olvasókat?

Mindenképp olyan kötelező olvasmányt akartam szerepeltetni, amelyet elvileg szakmunkásképzőkben is olvasnak. A szűkös lehetőségek közül az Édes Anna tűnt a legjobbnak, de bizonyára az is befolyásolt a döntésemben, hogy szeretem Kosztolányi regényét, ráadásul két éve egy másik munka miatt újra elolvastam. De ha nagyobb választási lehetőségem van, akkor szerencsésebb lett volna egy olyan regényt választani, amely búvópatakként végig ott tud csordogálni a felszíni történet alatt, és több kapcsolódási ponton, nem csupán mondjuk a tehetetlenség-érzet okán törhet fel időről időre az olvasóban. De maradt Kosztolányi: az Édes Annát ismerik, és addig mindenki eljutott benne, hogy Kun Béla elrepül…

Bevallom, én így is találtam néhány párhuzamot a Kosztolányi-regénnyel, de akkor ez a véletlen vagy a tudattalan műve. Mivel azért olvastam már tőled néhány saját szöveget, azt hiszem, megállapíthatom, hogy a stílus maradt egyedi. Milyen volt ifjúsági regényt írni? Volt egyáltalán valami különbség az eddigi szövegeidhez képest?

Dian Viktória szerkesztő, akinek elmondtam a Mórában, hogy mire készülök, egy kicsit tartott tőle, hogy a végeredmény nem ifjúsági, hanem felnőtteknek szóló könyv lesz. Erre aztán engem is elfogott a félsz, mert valóban nem olyan könnyű eltalálni azt a mezsgyét, ahol az ifjúsági és a felnőtt irodalom bizsergetően találkozni tud, márpedig én épp ott szerettem volna lavírozgatni. Ezért egy biztonsági megoldáshoz folyamodtam: a regény története a főszereplő fiú, Bence szemszögéből van megírva, csak azt látjuk, amit ő lát, csak azt tudjuk, amit ő tud. Ezt a kamasz látószöget és egyfajta visszafogottan szenvedélyes ábrázolásmódot próbáltam elegyíteni azzal a szikár, szenvtelen stílussal, amivel már régebbi szövegekben is kísérleteztem.

A mi ifjúsági irodalmunkban nem kimondottan jellemző a fiú-hang, a fiú-narrátor. És a kamaszregények is inkább lányoknak szólnak, legtöbbször lány főszereplőkkel. Te viszont főleg fiú-regényeket fordítasz, és most egy ilyet is írtál. Ez tudatos volt vagy véletlenül alakult így?

Az, hogy főképp fiú-regényeket fordítottam, nem az én döntésem volt, egyszerűen ezekre kaptam felkérést. Íróként jobban érdekelnek a női figurák, izgalmasabbnak, izgatóbbnak tartom őket, leegyszerűsítve talán azért, mert magam körül azt látom, hogy a nőkben több kíváncsiság marad az élet és mások iránt; a férfiak egy jó része egy bizonyos életkorban „körbepisili“ a maga kis területét, és attól fogva ebben a képzeletbeli körben mozog. Az említett kisvároshoz fűződő kamaszkori emlékeim azonban elsősorban fiúkhoz, barátokhoz, haverokhoz kötődnek, akikkel próbáltunk valamiképpen kitörni abból a sokszor fullasztó és léleknyomorító ürességből. S mivel az akkori emlékekből építkeztem, főképp róluk, rólunk tudtam írni. A lányokat akkoriban jobbára csak távolról figyeltük sóvárogva. Hiába voltunk a magunk módján lázadók, a mai kamasz srácokhoz képest illedelmes kis kölykök voltunk.

Szóval legközelebb lányregényt fogsz írni? Mik a további tervek?

Valóban szerepel a terveim között, hogy megírjam egy fiatal lány nővé érésének a történetét. A mostaninál humorosabb, oldottabb hangon, de azért nagyon is komolyan véve a figurát: nem akarom elkenni a dolgokat, mert számomra az ifjúsági regény nem azt jelenti, hogy lebutítjuk, eltompítjuk azt, ami a felnőtteknek íródott könyvek esetében nyíltan ábrázolható. Igazából társszerző lennék ennél a könyvnél, mert az alaptörténet, ami jelenleg filmforgatókönyv formájában létezik, nem az enyém. Aztán van egy másik ifjúsági regény tervem is, ami most formálódgat. Ha eszembe jut az alapötlete, mindig izgalmi állapotba kerülök, éppen ezért egyelőre nem is merem megosztani senkivel, nehogy a végén még valaki ellopja… Annyit elárulhatok, hogy ez egy olyan történet lenne, amiben valahogy úgy keveredik a krimi, a fantasztikum és a valóság, ahogy Timothée de Fombelle könyveiben keveredik.

És mit szólt mindehhez a saját családod? Egyáltalán mikor tudsz írni?

Tavaly, abban az időszakban, amikor a regényt írtam, egyszerre több könyvet fordítottam, így aztán naponta fél órát, egy órát tudtam csak írásra szánni, mielőtt a gyerekekért mentem az óvodába. Azt az egy oldalt, másfél oldalt tudtam megírni ez alatt a rövid idő alatt, amit előző este fejben alaposan végigpörgettem magamban. Mivel az első verziót mindig kézzel írom, általában egy parkocskába ültem be, ahová kamaszok járnak suli után. Fél füllel mindig őket hallgattam közben.  Ők finomítottak a figurákon – a kisvárosom mostani kamaszaival együtt, mert oda is leutaztam anyagot gyűjteni. Egyszóval mindez különösebben nem zavart bele a családi életbe. A család inkább a műfordítás miatt szokott háborogni. Hogy már rég be kellett volna látnom:  az, aki éjt nappallá téve melózik, hogy aztán a kiadók ezt azzal honorálják, hogy fél év csúszással fizetik ki, hát az minimum őrült. Úgyhogy most csak elvétve vállalok fordítást, csak olyan kiadónak, amelyikről tudom, hogy korrekt. Még be akartam fejezni egy 350-400 oldalas könyvet, amit négy éve írok valakivel, de most, hogy nagyjából az is kész, próbálom kitalálni, hogyan tovább. A két ifjúsági regény tervéről mindenesetre nem szeretnék lemondani. Talán majd marad annyi időm a pénzkeresés mellett, hogy valami padon megírjam őket.

Látom már, megint elő kell szednem az éveken át gyűjtött tollkészletem. Időnként el-elajándékozok arra érdemeseknek egy darabot belőle. Köszönöm a beszélgetést, és szép időt az íráshoz!

Köszönöm, kivált most, hogy lassan a napsütéses időről mint távoli emlékről is kellő rálátással tudok írni…

Április 20. Szombat 16.00–17.00D 8/B standMillenáris, Budapest

 

Pacskovszky Zsolt dedikálja a Tabu-könyvek sorozatban megjelent Szabadesés című regényét (Móra Könyvkiadó)