vakondMármint a vakond fejét. Nem, ez nem a cseh Zdenek Miler-féle vakond. Ő a Werner Holzwarth-féle vakond, akinek valaki leszarta a fejét, és ezen mindenki rettentesen felháborodott. Mondjuk nem értem, miért. Általában mindenki – velem együtt – azon nyekereg, hogy X.Y. le sem szarja.

Hát most itt van ő, a vakond, akit épphogy leszartak, s már ez is baj? Olyan nekem ez a vakondos dolog, mint a sapka esete. (Ha van, az a baj, ha nincs, akkor meg az.)

Szóval itt van ez a mondás, hogy le (se) szarom, meg a múlt ideje és mindenféle személyben alkalmazható alakjai. A lényeg, hogy nem törődöm vele. Ezt figurázza ki Holzwarth azzal, hogy van a leszarás, de hogy ki is az, aki „törődik“ vakondunkkal, az a rejtély.

Ezzel veszi kezdetét a nyomozás. Erről a nyomozósdiról rögtön Oliver Jeffers A nagy papírkrimije jutott eszembe.

Meg természetesen az is, hogy éppenséggel nincs új a nap alatt, mert ahogy a Graffaló is, a vakond is népmesei alapokra épül, méghozzá a mesehallgatókor elérése előtt is sikerrel mesélhető állat-, csali-, tréfás és láncmesék fajtáira. A Graffalóban ugye az egér szépen megvezet mindenkit a kitalált, félelmetes alakkal, aki a végére – mit ad isten! – életre kel. Mire egerünk nem esik kétségbe, sem pedig két zsebbe, a szokványos mesei fordulattal élve, hanem szépen maga mögé inti a Graffalót, és parádézva végigvonul az erdőn.

A vakond, aki tudni akarta, ki csinált a fejére pedig tulajdonképpen egy szimpla láncmese.

„A láncmese kiindulópontja általában valamilyen sérelem vagy baj. A mesehős elindul, hogy segítséget kérjen. Vándorútja során mindenütt elmondja az addig vele történteket. Jellemzője ennek a mondókának, hogy a mondatai ritmusosan ismétlődnek. Az egyre bővülő történet végül fordított sorrendben megismétlődik, mikor egy szereplő megszánja a történet hősét, és teljesíti kérését. Így sikerül a mese elején jelentkező problémát megoldani.“

Pontosan ez történik a vakonddal, akinek egy reggel, amikor kidugja a fejét a vakondtúrásból, eufemisztikusan fogalmazva rácsinálnak a fejére. Ő meg jogos sérelmében elindul, hogy kinyomozza a tettest. Közben történtesen megtudjuk, melyik állat miféle formájú, állagú, szagú végterméket gyárt. Ez egyébként – szerintem – megint csak a városlakó könyvvásárló szülők számára megdöbbentő.

Számomra és a többi boldog falu- és kisvároslakó számára a világ legtermészetesebb dolga ez, mármint tudni (a szaron innen és túl), hogy a nyúlnak példának okáért azért kell folyton rágnia, mert folyamatosan nő a foga – amúgy az összes többi rágcsálónak is. Vagy hogy a kecske meg a tehén kérődző állat. Vajon miért elfogadhatóbb ugyanez egy ismeretterjesztő könyvben elrejtve?

Pláne hogy a célközönség épp a szobatisztaságnak nevezett dologgal van ilyentájt elfoglalva. Ahogy ebben a korban van egy kosztól irtózó fázisa a gyerekeknek, épp így van egy homokozós, sarazós fázisa is, amely a fejlődéspszichológiában régóta a csak eufemisztikusan „nagy dolognak“ nevezett kakilással van szoros összefüggésben.

A gyerekek számára a kaki a testük része, és éppenséggel nem értik, hogy a szülő az egyik pillanatban még hülyén ujjongva tapsikol a bilibe vagy szűkítővel ellátott vécébe pottyanó kaki láttán, a következő pillanatban pedig közömbös vagy éppen fintorgó arccal ugyanezt eltüneti a csatornába. A legtöbb gyerek számára a kaki, ami a testéből születik(!), ugyanúgy a része, mint ahogy az anyának a gyereke.

A gyerekek számára tehát a legkevésbé sem furcsa, hogy vakondunk egy kupac szarral a fején indul útnak, majd orvosi(!) precizitással tanulmányozza a különböző rendű és rangú székleteket. Mi több, útja végén minden értelemben megkönnyebbülve tér haza.

Pontosan olyan megkönnyebbülten, ahogy mi is egy kézlegyintéssel elintézünk dolgokat, helyzeteket, embereket: „Ki nem szarja le!“ vagy éppen: „Leszarom!“

Egyébként a vakond története szerintem némileg viccesebb németül. Lehet, hogy mert lassan már kívülről tudom?

maulwurf

Hogy a könyv mennyire sikeres, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy naponta minimum ötször olvasom fel az oviban, mi több, a minap Christina az udvaron vigyorgó képpel állított oda hozzám, és a meseolvasó hangomat és hangsúlyomat tökéletesen utánozva megkérdezte:

„Hast Du meine Sonnenbrille gestohlen?!

Aztán továbbmasírozott, hogy a többieknek is feltegye ugyanezt a kérdést…

Reklámok