szabadesésZavarban vagyok. Régen olvastam jó könyvet úgy, hogy közben gyűlöltem minden sorát.

Azt hittem, hogy a Jane Teller-féle Semmiben leírt hiányt, elszigeteltséget nem lehetfokozni, aztán tessék, jön Pacskovszky Zsolt, és ideborítja a félfolyékony, nyúlós nihilt a küszöböm elé. Nem tudom elkerülni, és túl nagy ahhoz, hogy átlépjek rajta.

Mert a Semmi legalább a messzi Dániában. A Szabadesés meg itt, a névtelenségbe takart kisvárosban, ami lehetne Szolnok, Eger, Pestszentlőrinc akár. Ózd nem, ott még pocsékabb a helyzet.

Agysebészi pontossággal kimetszett karakterek a könyvben. Egytől-egyig híján vannak mindenféle pozitív tulajdonságnak, de, és ez a legbosszantóbb az egészben, mégis mindannyian elég összetettek ahhoz, hogy ne lehessen papírízűnek vagy elnagyoltnak mondani őket. Szívesen hánynám a szerző szemére a szereplők egymáshoz való viszonyainak kidolgozatlanságát vagy következetlenségét is, de a fenébe is, jól előkészítetten és logikusan gyűlölik, veszik semmibe, teszik tönkre egymást a regényben feltűnő figurák – akik között nincs egy sem, aki legalább esendőségében szerethető lenne.

A főszereplő Bence, a kisváros szakiskolájának többre hivatott tanulója sem kivétel ez alól, annak ellenére sem, hogy bár a regényt kívülállóként narrálja az író, csak és kizárólag az ő érzéseit, kínjait, motivációit ismerthetem meg. Hiába látok azonban a fejébe, hiába tartom értelmesnek és akár többre hivatottnak, attól, hogy nem kifejezetten ellenszenves, csak szánni tudom őt.

A többiek, főleg a felnőtt szereplők, még ezt sem érdemlik.

Bence jóképű, jó sportoló, értelmes kamasz, még sincs sikere a lányoknál. Sem. Tehetséges futballista, de a fociban is csak addig jut el, hogy nagy ígéret legyen; egyáltalán, bármiről legyen szó, akár külföldi munkáról, akár egy csaj megszerzéséről, akár a felnőtt csapatba kerülésről, mindig hiányzik egy nüansz, valami objektív vagy szubjektív plusz, amivel kitörhetne a kisvárosi környezet mocsarából. Családja, múltja letehetetlen koloncként húzza vissza.

A könyv és a narrátor nyelvezete idomul Bence szikár-sivár életéhez. Egyszerű mondatokat, kézenfekvő kifejezéseket használ. Az irodalmi és a kamasz-szleng egyaránt hiányzik a szövegből: ez is a főhős sehova-tarozását jelzi. Gyökértelenséget, távlatnélküliséget.

Szabadesés története úgy zuhan az elkerülhetetlen befejezés felé, ahogy a kőgörgeteg meg a lavina. Meglepő fordulatok, katartikus döntések végképp nincsenek. A regény központi konfliktusaként beállított viszony, Bence és a szakiskola új magyartanára, Holló Anna szexuális afférja sem jelent meghittséget, biztonságot, kitörési pontot a főhősnek az életét behálózó hazugságlabirintusból. Sőt, természetéből adódóan, mivel egy elhallgatásra és születése pillanatában halálra ítélt kapcsolat, csak mélyebbre taszítja a fiút az őt körülvevő semmibe.

Kétségbeesetten keresek belső logikátlanságot, hibát a kisregényben, valamit, ami hiteltelenné teszi, ami miatt egy laza csuklómozdulattal félredobhatnám az egészet. De nem és nem. Vannak részletek, amiket akár jobban is ki lehetett volna dolgozni, megalapozni, megokolni. Akár. Ilyen Bence egykori barátainak, osztálytársainak pálfordulása egyetlen eminens felelet miatt (hiszen a srácnak az Édes Anna előtt is köztudott, de elnézett hibája volt, hogy időnként olvas), és a regény befejezése előtti igazgatói döntés, amikor Bence és a tanárnő viszonyának napvilágra kerülése után az igazgató kirúgja az iskolából a magyartanárt és a Bencét zsaroló egykori cimborákat, de Bencének, valamilyen érthetetlen és író által sem tálalt okból, megkegyelmez. De ezek a pongyolaságok nem elegendőek ahhoz, hogy hiteltelenné, rosszul felépítetté, saját világa szabályinak meg nem felelővé tegyék a regényt.

Bármennyire is szeretném.

Bár a szerző maximálisan ragaszkodik a realizmushoz, egy helyen rajtakapom. Azért, hogy a Szabadesés világa következetesen kilátástalan maradhasson, olyan előfeltételezést tesz, ami nem tűnik valószerűnek, juhé! Hogy Bence kellőképpen kilógjon környezetéből, az irodalom iránt érdeklődő fiút egy szakiskolába helyezi, azzal az indokkal, hogy bár mehetett volna gimnáziumba, szülei megegyeztek abban, hogy helyesebb, ha a jó eszű gyerek szobafestő-mázolónak tanul. Ez a szülői döntés még akkor is irreális, ha nem vesszük figyelembe az építőipar utóbbi években bemutatott bukófordulóját; a minimális matematikai esély megvan talán rá, de csodák, főleg a Szabadesés világában, nincsenek.

Sajnos így sem mondhatom, hogy ezek az apróságok elveszik a regény kegyetlen erejét. Mégis visszatart valami, nem tudom a tőlem megszokott vehemenciával a kamaszaim orra alá tolni. És zavarban vagyok megint: miért nem tudom szeretni ezt a mesterien megírt, bátor, tabudöntögető könyvet?

Saját őszintétlenségemre gyanakszom. Végül is kispolgár vagyok én is, tipikus középosztálybeli negyvenes, szépen nyírt gyeppel a ház körül. Talán félek kényes kérdéseket tárni eléjük? Talán elfelejtettem, hogy az elhallgatás nem a megoldás, hanem a probléma része?

Aztán rájövök. Hogy hálistennek mégse. Eszembe jut a habcsók; hogy kiskorom óta mennyire utálom a habcsókot. Mert csak cukros: egy fia más íz nem fér el a nagy édesség mellett. És végre tudom, miért nem szeretem ezt a remek, hiánypótló művet: olyan, mint egy negatív habcsók: csak keserű, csak kilátástalan, csak reménytelen.

Pacskovszky Zsolt elég bátor volt ahhoz, hogy leírja ebben a kamaszoknak szóló regényben a huszonegyedik századi magyar valóság minden szennyét és reménytelenségét. Ha mer lépni még egyet, és legalább elemi mennyiségben csempész a szövegbe más érzéseket, gondolatokat, ízeket is, még ütősebbre sikerülhetett volna a Szabadesés.

Pacskovszky Zsolt: Szabadesés
2013, Móra Kiadó
152 oldal
2190 Ft