fülöpMinden kisgyerek életében eljön a pillanat, amikor menthetetlenül rajongani kezd a lovagkorért, a lovagokért és/vagy a hercegnőkért. A mi életünkbe is beköszöntött ez az idő, kezdve David Melling szökött jóéjtpuszijával, folytatva Zalán Tibor Thészeuszával.

Utóbbi szigorúan nézve persze nem lovag, de kardja van, és ez egy akkoriban három éves kisfiú számára elegendő érv volt a lovaggá ütéshez. Mára ugyanez a kisfiú már szigorúan páncéllal méri a lovagot, és a Playmobil katonáknak köszönhetően, meg persze Süsünek és a többieknek, remekül eligazodik a közép- és modernkori lovagi kellékek és fegyverek között.

Tehát míg tavaly Jeney Zoltán könyve csak annyira érdekelte, hogy ha király (Csobánc), akkor miért hegy, s ha hegy, akkor másszuk meg (megmászta!), addig mostanság már élvezettel hallgatja estéről estére Rév Fülöp kalandjait. Aggodalomra pedig semmi ok, itt a következő kaland:

Rév Fülöp Fajszföldre megy. Hadd kezdjem rögtön a könyv óriási hátrányával, amiről ha az ember nem tud, nem is veszi észre. A sötétzöld borító az azonos címlappal és a növényornamentikában elvesző alcímmel egyszerűen alig megkülönböztethető az első kötettől. Én például simán elsétáltam mellette a Könyvfesztiválon, egészen addig a pillanatig, amíg fel nem hívta rá a figyelmem valaki: konkrétan a másik kedvenc balatoni regényünk, a Helka szerzője, Nyulász Péter.

És ahogy ez el is várható, a fentieket leszámítva Rév Fülöp újabb kalandja megfelel az elvárásoknak és az elődök (az első kötet és a Helka) által megteremtett színvonalnak. A bevezetőben kiderül, hogy Fajszföld királya eltűnt, majd Fülöpünk visszaemlékszik, mi is történt az elmúlt esztendőben.

A történet itt is keretes, hiszen Csobánc király lemondásával kezdődik (akit Gyenes követ Almácskával a trónon), és egy másik királyváltással ér véget. Az uralkodói teendők miatt a királyi pár egyik tagja sem ölthet lovagi ruhát és indulhat új lovagi kalandra, de semmim pánik, ha még emlékszünk, Gyenesnek van egy ikertestvére, Diás. Hozzá csatlakozik Rév Fülöp és Vaszi. Az udvari főjövendőmondó ezúttal csak egy rövid tanácsot ad hősünknek: „mindig lásd azt, amit más nem néz.“

A tanács ebben a kötetben is beválik: Fülöp elegendő erőt gyűjt ahhoz, hogy megbízzon önmagában és gyermeki megérzéseiben, amelyek ezúttal sem vezetik tévútra.

A regény folyamán előkerülnek a siófok (igen, így, többesszámban, kisbetűvel), a kaprosváriak, de ha ez még nem lenne elég az oldalfájdító, felolvasást csuklásba fullasztó nevetéshez, na akkor majd a fajsz hadviselés! Esetleg amikor Fülöpünk szürke szamarával bolyong a ködben és nádszálakkal diskurál (szorri, gyékényekkel, azaz Typha latifoliával, hábt ír ferstánden?😀 ), de ha még ez sem elég, ami szerintem teljességgel kizárt, nos, Ámenta és Diás történetét olvasván legalább egy mosolyt mindenki meg fog ereszteni. A szárszóig biztosan.

És természetesen minden jó, ha jó a vége. Ráadásul a történelmet, irodalmat kedvelő felolvasó népség sem marad hoppon ezúttal sem.

De tudjátok mit? Olvassátok el ti is!