réka_címÉva: Réka királyai
Nagyon vártam ezt a meséskönyvet. Leginkább azért, mert A könyvgyűjtő király, amit Réka blogján teljes egészében olvashattunk, nagyon tetszett, és azért is, mert a meserészletek felcsigázták a kíváncsiságomat. És most itt van tíz király, akik hasonlítanak egymáshoz: a hatalom arca helyett esendő emberi arcukat fordítják felénk, és éppen ezért nem félelmetesek, hanem nagyon is szerethetőek.

Az országalmás király című mese az egyetlen, amely népmesei sémát követ: az elgurult országalma megtalálójának szerepét illetéktelenül veszi át a királyi főtanácsos az udvari bolondtól. A tét Csepke királyány keze és a fele birodalom. A főtanácsos az egyetlen szereplő, aki ádáz módon törekszik hatalomra, és ő el is nyeri büntetését: börtönben eszi a bableveset. A mesék zömében anélkül oldódik meg a királyok hóbortjaiból keletkező konfliktus, hogy valakit büntetni kellene. Bár nem feszül egymásnak jó és rossz ellentéte, Réka nagyon alaposan, fokozatosan vezeti el az olvasót a bonyodalomhoz. Az árnyalt bevezető a király udvartartásáról, az egyes szereplők jellemzése mind hozzájárulnak ahhoz, hogy nagyon is komolyan vegyük a királyokat, bármilyen furcsa hóbortjuk van is. Hogy mi okozza a feszültséget? Látszólag banális dolgok: az ellenség nélküli királynak háborúzni támad kedve, a könyvgyűjtő királyt a felesége elküldi a könyveivel, a játékgyűjtő király magányos, a bújócska király egyszercsak hunyóvá válik. Aztán vannak olyan királyok, akik tiltanak vagy parancsba adnak olyan dolgokat, amiket nem lehet szabályozni: tilos a kék szín, tilos a spenót, kötelező a jókedv, kötelező az ünneplés. Ezeket a királyokat valaki ráébreszti arra, hogy helytelen parancsot adtak ki, legyen az illető a háromfejű sárkány, a király saját lánya, egy-egy gyerek az alattvalók közül, vagy a királyi udvar funkcionáriusai. És a király képes változni és változtatni. Szereti a nép ezeket a királyokat, különben nem szerveznének párnacsatát azért, hogy végre kiháborúzhassa magát, vagy nem bújnának el, hogy királyuk rádöbbenjen, milyen érzés hunyónak lenni. A királyok is szeretik népüket, ezért képesek változni. Mindegyik mesében érezni a szeretetet, bár a hólakók királya az egyetlen, aki ezt szavakban is kifejezi. Hát ezért a másfajta király és nép közti kapcsolatért ajánlom ezt a könyvet kicsinek, nagynak egyaránt, és biztos vagyok benne, hogy a meseolvasás során egy mesebeli királyságban fogja érezni magát az olvasó.

réka

Kata:

Simon Réka Zsuzsanna Ahány király, annyi mese című mesekönyve a Manó Könyvek eddig megjelent egyik legigényesebb kötete, amellyel a kiadó újfent  helyet követelt a minőségi gyerekkönyvet is kiadók sorában. Mind tartalmában, mind megjelenésében magas színvonalú, a minőségi kortárs gyermekkönyvek mércéjét magasan hozó kiadványról van szó. Gyöngyösi Adrienn olyan színvilágot hozott – merészen –, ami úgy tud gyermeki, bájos, kedves, vidám és világos lenni, hogy a rózsaszín és világoskék árnyalatokkal bővelkedve sem lesz habos-babos. Bízom abban, hogy más majd bővebben fejti ki, miért nagyon átgondolt és okos, bölcs az illusztráció, és hogyan illeszkedik a szerző teremtette ízes mesevilághoz.
Inkább arról írok, miért van az, hogy miután ezt a mesekönyvet megmutattam a gyermekeimnek, ők – velem ellentétben, én ugyanis gyermekkoromban mindig királylányos mesét kértem a nagyapámtól – azóta királyos mesét kérnek. Nos, a gyermekek magukat szeretik a mesében látni, a mesébe érezni. Nem újdonság , hogy a mese reflektál az ő kis életükre, szorongásaikra választ keres, életfeladataikban utat mutat. Vagy éppen egészen hétköznapi történeteket elevenít fel újra.
Simon Réka Zsuzsanna talán szándékosan, talán épp lényéből fakadóan e két mesetípust ötvözte mesterien, és olyan történetköteget alkotott, amilyen még nem létezett korábban a kortárs magyar gyermekmesék között. Ezek a királyok ugyanis – a mi olvasatunkban – gyermekek. Hisztis, vicces, félős, ilyen-olyan, akármilyen, de szeretni való gyermekek. Némelyik mesében pedig gyermekek szülei. És bár a saját történeteikben valamennyien a „legkirályabbak”, tehát hősök, egyúttal hordoznak magukban gyermeki jellemvonásokat is, és a lapokon keresztül így kacsintgatnak össze az olvasóval, a gyermekek életében tipikus helyzetekre reflektálva.
A szülő és gyermeke közötti szeretet meghittségéről kimondatlanul ilyen szépen még nem írtak, mint a Hólakók királya című mesében. Van ugyebár a király, aki annyira szereti a népét, hogy minden reggel a világba kiabálja ezt, a népe pedig visszakiabálja neki szeretetét. Este pedig jó éjszakát kívánva ismét lezajlik a ceremónia. Ebben a képben én – de talán nemcsak én – egy kedves reggeli ébresztést és egy jóéjtpuszit látok visszacsendülni úgy, hogy szülőről, gyermekről, szeretetről egyetlen kimondott szó nem esik. S vajon hogyan reagál a szeretett nép (a gyermek), amikor elmarad a királyi (szülői) kedveskedés, köszöntés, figyelem? Felkerekedik, kideríti, hogy mi a baj, és a maga módján és eszközeivel megteszi, amit tud: borocskát, kalácsot, mézet visz a beteg királynak, s szépen
kivárja, amíg meggyógyul, hogy aztán mindannyian újból belekiabálhassák az éterbe, mennyire szeretik egymást. Lehet, hogy a valóságban ez „csak” egy ágyhoz vitt, kilötykölt citromos tea, de ez a tea épp annyira mesés a szülőnek, mint a mesében a bőségkosár.
Simon Réka Zsuzsanna olyan világot teremtett, amiben jó időzni. Nem csak mert érdekes, hanem – és ez újabb méltatandó erénye a meséknek – mert a szöveg választékos, kifejező, nyelvi üdeséget sugároz. És mert a szerzőnek kiváló humorérzéke van. De ez már csak egy árnyalatnyi sárga a szirmom színéhez.