14_o_emlekfotozok_konyv_B_1211_blikk_allo Zólya Andrea Csilla írása másodközlés a szerző engedélyével, nyomtatásban a Kalligram 2013/4-es számában jelent meg. A gyerekkönyvek a kortárs szépirodalom számára izgalmas lehetőségek tárházát jelentik a képzőművészeti alkotásokkal való együttmozgásra és párbeszédbe kerülésre, miáltal az egyik legintenzívebb felületét teremtik meg a kép és szöveg „egymásra figyelésének”. Kétségtelen, hogy ilyen szempontból is figyelemre méltó az IBBY Év Gyerekkönyve díjjal kitüntetett Máté Angi legújabb mesekönyve, Az emlékfoltozók, de mellette említhetjük az alig fél évvel korábban megjelent Kapitány és Narancshalat is, melyet szintén Rofusz Kinga illusztrált. (Máté Angi: Kapitány és Narancshal. Magvető, Budapest, 2012.)
A két kötet több ponton is párbeszédbe hozható egymással, elsősorban abban a tekintetben, ahogy a történetek fontosabb jelenetei találkoznak és együtt mozognak az illusztrációk sejtelmes, szürreális képi világával. A Kapitány és Narancshal főhőse egy hajóskapitány, aki megunja a tengeren a parancsolást, kapitánykodást, és egy hídra költözik. A szárazföldön többekkel találkozik (pl. a vattacukor-készítővel, a széllel, a Locsolókocsival és a székkel), akiktől fokozatosan megtanulja a keresés és a barátság mibenlétét. Ők ébresztik rá arra, hogyan találhatja meg elvesztett barátját. A képeken domináns a mindent átható kékség, ami dinamizálja az olvasást, a tenger és az égbolt mélykék árnyalatai összemosódásukkal kitágítják és határtalanná teszik a történetek által megjelenített tereket, a szabadság és a végtelenség érzetét keltve az olvasóban.
Az emlékfoltozók vizuális világa úgyszintén meghatározó szerepet kap a történetek elbeszélésében. A kép és szöveg szorosan összefonódik, egyrészt mert kölcsönös az átjárás a nyomtatott szöveg és a grafikák között, hiszen azokon az oldalakon is fel-feltűnik egy-egy kép, melyeken a szöveg helyezkedik el. Másrészt egyenrangú felekként saját formanyelvükön keresztül mesélik el a két tündérrigólány, a faodúbarna és a limonádészőke történeteit és bensőséges kapcsolatuk apró rezdüléseit. A tündérrigólányok névjegyévé vált hajszínük uralja a mesekönyv színvilágát. A barna és a sárga összeolvadásának legkülönfélébb árnyalatai töltik ki az egyes történetek közötti tereket, amit egy-egy fehér és piros részlet kiemelkedése tör meg, melyek olykor szintén belemosódnak a barnás árnyalatú felületekbe. Míg a kapitány kalandjainak elbeszélésében a kék a tenger és az ég szimbólumrendszerén keresztül az örök változást, a mozgásban levést érzékeltette és tartotta lendületben, addig itt a barna árnyalatai a föld színeként a földjegy jelentéssíkjait érvényesítve a helyben maradást, az el- és befogadást, az elmélyedést, a szemlélődést nyomatékosítják, minek következtében elidőző, lelassult olvasást tartanak fenn.
Természetesen alapvető e vonatkozásban a női princípium szerepkörének érvényesülése, ami a két rigólány viszonyában is megragadható, hiszen a kötet feltételezhetően egy anya-lánya kapcsolat különös történeteibe enged betekinteni, de ugyancsak ennek átsejlése ragadható meg az „emlékfoltozás” gyógyító gesztusában is. Történeteik vizuális megörökítésében szerepet kap a fehér szín is, ahogy takaróként, a tündérrigólányok haját hullámosító labdarózsákként, a lányok csiklintását kacagva eltűrő Holdként vagy a többször feltűnő felhőpamacsokként jelenik meg, melyekből olykor virágok nőnek. A legtöbb képen a kontrasztot a piros szín teremti meg, ami a szenvedély, a szeretet vagy az erő kultúránkban elfogadott szimbólumaként telíti élettel a képeket.
A kapitány meséjéhez hasonlóan Rofusz Kinga illusztrációi a tündérrigólányok történetéből is azt a fajta megfoghatatlan vibrálást ragadják meg és építik magukba, ami Máté Angi történeteiben a kimondott és a nyelv által teljességgel már el nem mondható között feszül, ami a megnevezett és a megnevezhetetlen dolgok, történések elmeséléséből és elmesélésének képtelenségéből fakad. „Volt egyszer két tündér, de mondhatnám azt is, hogy két rigó, de még azt is, hogy két kislány, én nem tudom megmondani, melyik, mert mindháromra hasonlítottak…” – indítja a szerző a bevezető mesét. (5.) Fontos, hogy mindhárom lehetőséget meghagyja, nem szűkíti le megnevezésüket valamelyik kiemelésével, így egyszerre engedi érvényesülni a különböző nézőpontokat és azok párhuzamos igazságait.
Máté Angi nyelve ugyanakkor éppen azzal tágítja a kimondhatóság határait, hogy nem föltétlenül akarja nevén nevezni vagy elmesélni az elmondhatatlant. Szövegei jó arányérzékkel adnak helyet a szavak és sorok között a hallgatásnak, ami egyrészt gazdagítja, megsokszorozza a jelentéssíkokat, másrészt líraiságot kölcsönöz Máté Angi meséinek. „A faodúbarna tündérrigólány hosszan tűnődött, hogyan lehetne angyallá. Vágyott tejfehéren gomolyogni, mint a folyók fölötti novemberi köd, hogy hordozhassa őt két könnyű szárny, mintha csak faágtól faágig” – olvashatjuk az Amikor angyallá váltan című mesében. (52.)
Különös erőt tükröz e nyelv azáltal, ahogy a mozzanatot és a mozgást mint megfogható tárgyat vagy dolgot ragadja meg: „tudták, majdnem megfoghatják a kopogást is, egymás közelében” (26.), kofferbe gyűjtötték a „két fülre való kapunyikorgást” (70.) vagy „…addig kötötte, míg a gomolyáról lefogyott a gurulás, s lett belőle valami más”. (Máté Angi: Mamó. Koinónia, Kolozsvár, 2009. 60.)
Jellemző, hogy hiányoznak a nevek és bizonyos szavak kimondása, ezeket többnyire körülírással vagy saját szó teremtésével helyettesíti: például a tündérrigólányok neve vagy a nemannyirasárga villamos, a nyári porok leppenése, illetve a földhompokon.
A nyelvnek ez a kimondható és kimondhatatlan közötti vibrálása szerencsésen találkozik a Rofusz Kinga illusztrációin tapasztalható légiességgel és lebegéssel, amik Az emlékfoltozók képi világát is meghatározzák. A stabil, rögzített alakzatok és formák egymáshoz való viszonyát újragondoltatja és megtöri egy-egy ellibbenő falevél, virágszirom, felhő vagy levél. De egyszerre látjuk úszni a vízben a felhőket és a halakat, patakban sodródni papírhajót, szélfútta hajtincsek szálldosását, a tündérrigólányokat fűtengerben úszni és egymást segítve angyallá váltan felemelkedni.

Az előző kötet végén a kapitány a barátját népével visszasegíti a tengerbe, ő pedig elindul a szárazföldön a csodaságok felé. Ezt a pillanatot is felidézheti az olvasóban Az emlékfoltozók ajánlása, miszerint egyrészt a szerző „csodaságnak” ajánlja a kötetet, másrészt amerre csak jár a két tündérrigólány, csodák történnek.
De mik is azok a csodák? Máté Angi könyvét olvasva szinte kikerülhetetlen, hogy újragondoljuk az eddigi nézeteinket róluk. Szembesülnünk kell azzal, hogy igazából nem is az teszi őket különlegessé, hogy a kiváltságosaknak adatott ritka pillanatok lennének, hanem az, hogy folyamatosan körülvesznek bennünket. Olykor egy réten a fűben mutatkoznak meg, vagy a cserebogár-kergetésben, másik pillanatban az ég zengésében vagy a cipők klappogásában, egy villamoson vagy egy találkozásban, a megvigasztalásban vagy a megtalálásban, máskor a megbocsátásban, miközben valamiféle teljesség érzete tölti el az embert. Máté Angi meséi megmutatják, hogy a csodák korántsem kötöttek emberhez, sem valamilyen mozdulathoz vagy formához, sem helyhez, hiszen a csodák valójában azok a pillanatok, amikor szembesülünk az élet sokszínűségével és teljességével, amikor megtapasztaljuk, hogy miközben önálló, független lényként a legkülönfélébb pillanatokban szemlélhetjük annak működését, erejét és szépségeit, aközben mi is tagadhatatlanul részei vagyunk az érzékeltnek. A csodák mindennapjaink apró rezdülései, melyek akkor válnak igazán csodákká, ha képesek vagyunk meglátni és felismerni őket.
Az emlékfoltozók meséi e csodákkal itatódnak át, ahogy a lányok felfedezik őket, megállnak és elidőznek mellettük. A látszólag nem túl eseménydús történeteket a tündérrigólányok körül és a bennük végbemenő legapróbb csodák felismerése teszi teljessé. E tudásuk vértezi fel őket az emlékfoltozás ritka képességével, hiszen e benyomások felidézésével segítik másokat visszatalálni a fontos emlékeikhez. De nemcsak a tőlük segítséget kérőket tanítják meg emlékezni, ahogy például a kötetkezdő mesében a feledékeny rollert, vagy a levelet író kisfiút segítik megtalálni nagymamája emlékét és a tölgyfát csemetekori emlékeihez visszatalálni, hanem bölcs óvatossággal maguk számára is megőrzik a csodaként megélt pillanatok lenyomatait. Az utolsó mese a lányok titokzatos elköltözésének előkészületeibe avat be, talán már meg sem lepődik az olvasó, amikor megtudja, mit visznek magukkal a kofferjukban: „ribizlilevelet, birsalma gallyát, szőlőmagot, tenyérnyit a diófa fölötti égből, két fülre való kapunyikorgást, végül néhány repedést a ház faláról”. (70.)

Valójában mindenik mese tanmese a természetről, vágyakról, barátságról, szeretetről, megvigasztalásról és megbocsátásról. Hitelessé teszi a történeteket, hogy a tündérrigólányok nagyon is emberiek, lányok, akik olykor unatkoznak, máskor csintalan gyermekek, van, amikor naivak, és természetesen a bölcsességük ellenére ők is követnek el hibákat. Szorongásaik, félelmeik, mérgük és örömük árnyalt ábrázolása Máté Angi első kötetében, a Mamóban megismert elbeszélésmód finomságát is idézi. Az érzéseket nem is annyira a belső történések részletezésén keresztül ábrázolja, hanem a szinte észrevétlen emberi gesztusok pontos megfigyelésén és rögzítésén keresztül ragadja meg. Például az Amikor a faodúbarna titkot őrzött című mesében a narrátor a kislányban elhatalmasodó hiányérzetet egy megkedvelt kutya iránt a követezőképpen írja le: „valahányszor a Vár utca húsz szám előtt haladt el a faodúbarna tündérrigólány, a ringlószilvák fái alatt, mindannyiszor vakkantott, nyüsszögött néhányat, őrizte a titkot, és néha letett a kerítés aljába egy-egy iskolakiflit”. (44.) Olyan mozdulatokkal és gesztusokkal jeleníti meg a hiányt és a szeretett lény képét, amik korábban közös élményként összekötötték a lányt a kutyával.
A szomorúság mint átmeneti állapot többször megjelenik a kötetben, de bátran szembenéznek vele a tündérrigólányok, hiszen ismerik a gyógyírt rá: „Ha egy tündérrigólány szomorú, meg kell keresnie a másik tündérrigólányt, olyankor egymáshoz teszik arcaikat, úgy, hogy egyikük jobb szeme másikuk bal szemébe nézzen, pillogtatnak, s pilláikkal kisepregetik a szomorút”. (19.) És kétségtelen, hogy a szomorúsághoz Máté Angi meséiben a boldogság is erősen kapcsolódik, hasonlóan szorosan fonódnak össze, ahogy a két tündérrigólány: „úgy érezte, gyönyörű erdőt szelídítettek neki, kacagni kell, kiszaladni az ágyból, át a rókamezőn, szállani pintyekkel, csízekkel” – olvashatjuk az Amikor erdőt szelídítettek című mesében. (36.)
A mások emlékeit megfoltozó lányok önállóan, saját vágyakkal, egymás előtt olykor titkot is őrizve léteznek, mégis kétségtelenül egy tőről fakadva, mély összetartozásban élnek együtt. Ilyen értelemben a teljességet betöltő mindenei egymásnak: egyszerre testvérek ők, de anya és gyermeke, barátok és barátnők, pajtások és szövetségesek. Ugyan feltűnik a kötetben Kicsinéni, a postás vagy a szomszéd vívómester alakja, de a tündérrigólányok nincsenek velük igazán kapcsolatban, mintha nem is lenne szükségük másokra.
A két tündérrigólány története Ángica, az elárvult kislány és Mamó, a nagymama történetéhez tér vissza. A Máté Angi első kötetében megismert kislánynak a vágyai itt, a tündérrigólányok kapcsolatában teljesülnek be. Talán ebből is fakad az egymásra figyelésnek és az összetartozásnak e kötetben tapasztalható intenzitása, hiszen Az emlékfoltozók egy fejlődéstörténet szerves részét képezve az emberi kötödés letisztult formáját ábrázolja. Míg a Mamóban a kislány és a nagymamája összetartozása megtűri a kölcsönös, fájdalmakkal telített vigasztalhatatlan, egymás mellett megélhető magányt, addig itt a két tündérrigólány kötelékét a teljesség és a harmónia tölti be, kölcsönös szeretet járja át kapcsolatukat. Az összefonódás legritkább és legintenzívebb pillanatait érezheti át az olvasó a történeteiken keresztül, amikor egymástól függetlenül mégis ugyanazt a mesét írja és rajzolja egyszerre a két lány, vagy amikor egymás tükörképeivé, tükröződéseivé válva a másikuk álmait álmodják.

Máté Angi: Az emlékfoltozók

Illusztrálta: Rofusz Kinga

Magvető, 2013

Réka interjúja az illusztrátorral, Rofusz Kingával itt olvasható.