Elolvastuk otthon Ana Galán Mondragó sorozatának első részét, A nagy próbatételt, mellyel a budapesti székhelyű Nagyító Kiadó mutatkozott be a tavalyi év második felében. Pontosan két szuszra olvastuk el a könyvet, aztán sokat beszélgettünk róla. Beszélgetőtársaim között egy hétéves kisfiú, egy szociológus és egy filozófiát végzett, könyvillusztrációkkal foglalkozó, Csehországban élő francia nyelvtanár voltak a legfontosabbak. Ezekben a dialógusokban rendeződtek gondolataim a könyvről, a benne elmesélt történetről, s a hozzá készített illusztrációkról.

KépA történet a nép- és tündérmesék világképére támaszkodó, középkori (akár lovaginak is mondható) képzelet- és viszonyrendszerbe ültetett, párbeszédeiben és egyes kulturális praktikáit illetően pedig mai társadalmi életünket idéző, sajátos világban játszódik, Szomorádon. Tizenegy éves korában itt minden gyerek saját sárkányt kap. Mint ahogy ez Miró, a könyv főhősének esetéből is kiderül, a sárkány nem egyszerűen csak a nagyobb gyerekek klassz és menő ajándéka, hanem olyan társ és tulajdon, mellyel hatalmas felelősség jár. Azon a napon, amikor Anton, a sárkánymester kiválasztja az ünnepelt sárkányát, átmeneti rítus veszi kezdetét. A sárkány megszerzése egy életfordulóval esik egybe: az önmagamért és a másokért tudatosan vállalt felelősség korszakával. Anton ezekkel a szavakkal indítja el Mirót a felnőtté válás útján:

Etesd és vigyázz rá, hogy soha ne történjen baja! Óvd minden rossztól, betegségtől, és neveld, hogy a közösségünk tagja lehessen! Egy sárkány nagy felelősség, és ahogy te is tudod, hogy végleg a tied lehessen, be kell bizonyítanod, hogy megérdemled, hogy érett vagy erre a feladatra. A próbatétel a következő: pár perc múlva egyedül kell hazaindulnod. Egy felnőtt sem kísérhet el. Magaddal kell vinned Mondragót is, épségben kell megérkezned vele még hajnalhasadás előtt. Ilyen egyszerű. Ha addig nem érkezik tőled hír, Mondragónak vissza kell ide jönnie, és amíg újabb hat hónap le nem telik, nem kaphatsz másik sárkányt. Van kérdésed?

Mirónak nincs kérdése, mindenképpen be szeretné bizonyítani, hogy megérdemli a sárkányt, még akkor is, ha az egyáltalán nem felel meg elképzeléseinek, hosszan dédelgetett vágyainak, logikusnak mondható elvárásainak. Hétéves beszélgetőtársamnak azonban volt erre vonatkozó kérdése. Ha Szomorádon mindenki olyan sárkányt kap, ami az egyéniségéhez legjobban illik, Miró miért nem kap hozzá illő társat? Eszes, ügyes, mókás sárkány helyett ő miért kap bamba, esetlen, csetlő-botló, figyelmetlen állatot, aki ráadásul még repülni sem tud?

A történet nem mutat koherenciát ezen a szinten, és alig eldönthető, hogy a felszíni különbségeken túl van-e olyan lényegi minőség és tulajdonság, ami Mirót és sárkányát összeköti. Ha csak az első rész alapján próbálunk magyarázatot találni a kérdésre, akkor azt látjuk, hogy Miró kilóg a sorból, a szomorádi tradíció az ő esetében nem nyújtja a kiszámíthatóság biztonságát. Miró azonban szimpatikus kis srác, aki vállalja a kihívást, és tökéletlenségei ellenére kiáll az ügyi-fogyi sárkány mellett. A feltétel nélküli elfogadás próbáját Miró remekül kiállja, az „egyedül kell hazaindulnod” próbáját azonban nem, hisz mindjárt az útja elején barátai és azok sárkányai társulnak hozzá, hogy segítsék. Mirónak nincs alkalma kipróbálni, hogy mennyire futja saját erejéből, az élete fordulópontján kínálkozó lehetőséget saját erejének és ügyességének kipróbálására nem tudja kihasználni, mert bár kedves gesztus, barátai segítsége túl hamar érkezik, még mielőtt Miró vagy az események okát adták volna a segítők történetbe szövésének.

A narratíva egy szinten lezárul a könyv végén (Miró hazaér a sárkánnyal), de a befejezést azonnal relativizálja egy következő rejtély és történeti szál megnyitása. A könyv úgy ér véget, hogy nem ér véget. Aki megérteni szeretné, a második részre van utalva. Szociológus beszélgetőtársammal folytatott együtt-gondolkodásunkban e ponton természetesen a gyerekirodalom és a piac összefüggéseinek kérdése merült fel. Ana Galán könyve sajnos annak példája, amikor az elmesélt történet termékké válik, amikor nem a történetmondás logikája (esetleg a szerző mondanivalója) szab határt a narratív kezdetnek, tárgyalásnak és befejezésnek, hanem a könyvvásárlást motiválni akaró piaci stratégia. Nem osztom szükségszerűen a gyerekirodalom-szakértő, Jack Zipes egyértelműen elutasító álláspontját a folytatásos irodalommal szemben, az azonban még a Harry Potter regényekkel összehasonlítva is feltűnik, hogy az olvasásra való motiválást a Mondragó esetében simán lekörözi a vásárlásra való ingerlés. Kár.

KépFilozófus-illusztrátor-nyelvtanár barátommal sokáig böngésztük a könyv illusztrációit, a mozifilmeket idéző egész oldalas színes képeket, valamit a fekete-fehér rajzokat. Szerettem, ahogy az apró részletekre hívta fel a figyelmemet. Sajnálkoztunk azon, hogy a képzőművészeti stílusok és technikák gazdagságával és az ebben rejlő kreatív lehetőségekkel szemben a könyv illusztrációi talán túlságosan is kiszolgálják a nagyiparként működő rajzfilmgyártás invazív esztétikáját. A könyv mint artefaktum szerelmeseiként hiányoltuk a szöveg és az illusztrációk egységes könyvbéli hatását, ugyanakkor el kellett ismernünk, hogy Pablo Pino illusztrációi inkább a formátum miatt nem adják magukat, hisz képregényben valószínűleg nagyon jól működne a képek jelenet- és részletábrázolása is.

Fenntartásaim ellenére (vagy talán miattuk is) várom a Mondragó folytatását. Nem beszél róla, de szerintem várja hétéves beszélgetőtársam is, s ha ezt nem csak konzumviselkedésből teszi, azt a fordítónak, Simon Réka Zsuzsannának is köszönnünk kell. Bár a magyar kiadást a spanyol eredetivel nem tudom összehasonlítani, a könyv felolvasása közben hálásan gondoltam a fordítóra, mert élvezetes mondatainak köszönhetően a felolvasás inkább lett mesélés, mint szöveg-reprodukció, és ez már önmagában is nagy ajándék.