KépHa Timo Parvela Mérleghintája az egymáshoz való közeledésnek, önmagunk és a másik elfogadásának, egy kapcsolat kialakulásának érzékenyen árnyalt lépésein vezet végig, akkor a Miú és Vau két fél ősidők óta tartó kapcsolatának finom rezdüléseit, kétarcúságát ragadja meg: amikor már akkor is tudjuk,érezzük, hogyan reagál bizonyos helyzetekre  a társunk, ha meg sem szólal, és mégis tud meglepetést okozni. Hogy tényleg kutya-macska barátság-e ez? Igen, hiszen mindkét szereplő jellemében van olyan vonás, ami a másikat akaratlanul is irritálja. És mégsem, hiszen Miú és Vaú nem ellenségek, hanem kapcsolatban élnek, amit értelmezhetünk baráti kapcsolatnak, testvéri kapcsolatnak, szülő-gyermek kapcsolatnak, de házasságnak is. Vagy vonatkoztathatjuk a bennünk élő éretlen gyermek (a kényelmes, örök álmodozó Miú) és tudatos felnőtt (a gyakorlatias Vau) kapcsolatára is a szereplők viszonyát.. Hogyan egészíti ki egymást a két főszereplő? Hogyan képesek túllépni a különbözőségükből fakadó konfliktusokon? Mindketten a saját egyoldalú erősségükkel. Miú benevez az énekversenyre, és úgy adódik, hogy Vau is zsűritag. Vau (és a többiek) megítélése szerint Miú szereplése borzalmas, pedig Miú győzelemről álmodozott. Vau őszintén értékeli az előadást, és attól fél, hogy Miú megbántódik. Miú azonban úgy magyarázza Vau viselkedését, hogy barátja biztosan a részrehajlás vádját szeretné elkerülni, és tovább álmodozik a jövő évi benevezésről (Az énekverseny).

Külön dicséret jár a Kolibri kiadónak, amiért ezt a könyvet a magyar olvasók számára is hozzáférhetővé tette, hiszen remek párja a magyar gyermekirodalomból Bálint Ágnes Frakkjának. Az én olvasatomban Miú magába sűríti Szeréna, Lukrécia és Irma néni jellemvonásait, Vauban pedig egyesülnek Frakk és Károly bácsi vonásai. A nagy tarkányavadászat című részben például Miú szervez vadászatot úgy, hogy Vauval ásatja ki a csapdát. Ha Szeréna és Lukrécia tenné ugyanezt Frakkal, akkor Károly bácsinak kellene közbelépnie, és Frakkon segítenie. Vau viszont a gyakorlatiasságával saját maga oldja meg a helyzetet, mondván, hogy raktárra, nagyobb konyhára és nagyobb edényekre van szükség, de hogy le ne lepleződjenek, addig is be kell temetni a csapdát. A történet párja A kincs, amelyben Vau ravasz módon azzal veszi rá Miút az ásásra, hogy kincset sejtet a kertjükben.

KépBár mindegyik történetnek van íve és egyfajta befejezése, a történetek közül számomra kitűnt egy, amelyet én a teljes kötet kulminációs pontjának éreztem. Érdekes módon nem akkor éreztem azt, hogy ezen a ponton szétválhat a két szereplő útja, amikor Miú fizikailag is távolodni készül (délre akar utazni, bár Vau nem veszi ezt a szándékát komolyan: Őszi elutazás), hanem itt: „Vau egyszeriben megdermedt, és csak bámult maga elé. Lassan és fájdalmasan ébredt rá, hogy Miú az összes szendvicset befalta, mialatt ő a másik táborhelyet készítette elő.” (Téli sport). Miközben ezeket a sorokat írtam, megerősödött bennem a gondolat, hogy minden egyes olvasó számára másik történet jelentheti a csúcspontot, méghozzá mindenkinek az, amelyik a leggyengébb pontját érinti: ha valaki az elismerés hiányával küzd, akkor valószínűleg a már említett énekversenyt érzékeli határvonalnak, akinek pedig azzal van gondja, hogy nem támogatják kellőképpen, az az őszi utazást érezheti annak. Nagyon sokrétű a szöveg, harmadszori olvasásra is izgalmas, de hát én elfogult vagyok Parvelát illetően. Az illusztrációkban (Virpi Talvitie munkái) elsősorban az állatfejek kifejezőereje ragadott meg.

Hogy miért szeretem Parvelát? Mert remek emberismerő, jóval átlag feletti empátiás készséggel és letisztult stílussal, amelyből persze a humor sem hibádzik.

A kiadó öt év feletti gyerekeknek ajánlja az állattörténeteket, de szerintem megsokszorozódik a könyv értéke, ha hosszú kapcsolatban lévők ajándékozzák meg vele egymást.

Írta: Timo Parvela, illusztrálta: Virpi Talvitie

Miú és Vau

Kolibri, 2012