tabook_foto 1 Kimásoltam a jegyzetfüzetembe az idei Tabook fesztivál (Tábor, Csehország) mottóját. A könyv olyan, mint a kanál, a kalapács, a kerék vagy a véső. Ha egyszer feltalálták, nincs mit tökéletesíteni rajta – idézi Umberto Ecót a fesztivál programkönyve. Megjegyzem, egy kicsit azért csúsztatnom kellett, hogy mesélni tudjak, mert a cseh fordítás véső helyett ollót említ, viszont magyar szövegkörnyezetben a vésős fordítás terjedt el, ezért a csúsztatás. Kitérők rövidítése érdekében inkább másra hagyom, hogy eldöntse, miért fontos csehül az olló, magyarul pedig a véső, térjünk vissza az idézethez. Azt mondom itt róla, hogy programkönyvbe írták, de értelemcsúszás (mennyi itt a csúszda!) veszélye miatt pontosítok is gyorsan: nem manifesztumot és kiáltványt kell itt elképzelni, inkább programfüzetet, de a kiadvány terjedelme és igényessége miatt ez a szó nem adja magát. A fesztivál programját valódi könyvbe szedték. Puha borítású, aranyszínű, jó szagú, és tartalmasan degeszre tömött programkönyv, mely bedekker néven fut. Kellemesen meglepődök, amikor kézbe veszem: programlista csehül és angolul, illusztrációk, interjúk, vélemények, és egy olvasókönyv a fesztiválon résztvevő kis kiadók nem rég megjelent vagy tervezett könyveinek részleteivel, van itt minden kortárs irodalomtól kezdve klasszikus filozófiáig. Kb. 200 oldal. Nem, üres jegyzetlapokra már nem maradt hely a bedekkerben, aranyszínű jegyzetfüzet külön kapható…

Hirtelen nem is tudom, tényleg kis kiadók fesztiválján bámulok-e. Olyan nagyszerű itt már első látásra is minden. Ami pedig a bedekkert illeti: amíg a könyvön mint olyanon nincs mit tökéletesíteni, fesztiválokat kísérő nyomtatványok mindenféleségén igen, így történhetett, hogy szórólap helyett valódi könyvet vehet kézbe a fesztiválon eligazodni vágyó olvasó. Meg talán úgy is, hogy a könyvezés igazi függőség: egyszer rászoksz, és nincs menekvés. A fesztivált megálmodó és létrehozó Horváth házaspár, a Baobab kiadóbéli Tereza és Juraj valószínűleg ugyanúgy függők, mint a fesztivált látogatók tömegei, és ha könyvben gondolkodnak, annak például egy ilyen bedekker az eredménye.

HamarNori1Hasonló függőség-érzéssel indultam a Táborba többek között azért, hogy a könyvtárosok félnapos szemináriumának végén egy kerekasztal-beszélgetés során a Könyvmutatványosokról meséljek (társaim voltak a beszélgetésben: Lucie Lomová, illusztrátor és komiksz-szerző, Anna Skowronska, a lengyelországi Muchomor kiadó gazdája, Eva Bělinová és Irena Poláková, olvasóklub szervezők, Tereza Horváthová, író és a Baobab kiadó gazdája, Marie Zadembská, könyvtáros, Jiří Tichý, tanár, iskolaigazgató, az év legszebb könyve mint iskolai projekt mozgatórugója).

Kérdeztem is kedves mutatványostársaimtól utazásom előtt, hogy akkor mi hogyan is állunk ehhez az egészhez: a könyvekhez, az olvasáshoz vezető utak járásához, az olvasás szeretetéhez. Mint a függők természetesen. Pontosabban mint a függők azon szelíd fajtája, mely úgy viszonyul az olvasáshoz, mint a levegővételhez vagy egy falat kenyérhez (mondta Rét Viki), vagy mely azon szeretne munkálkodni, hogy mások is falat kenyérhez és levegővételhez jussanak (egészítette ki Nyulász Viki).

Az ilyen függőség rendszerint már gyerekkorban elkezdődik. Ha gyerekkönyveket olvasunk vagy felolvasunk, ha gyerekkönyvekről írunk és gondolkodunk, akkor egy bizonyos szinten a gyerekkorunkba tekintünk vissza. Szabó-Tasi Kata fogalmazta meg, hogy az olvasáshoz vezető utat járni egyben azt is jelenti, hogy visszaemlékezünk, megidézzük saját élményeinket, saját kicsi könyves múltunkat: “…ha mesélek, jelen van a nagyanyám is és a nagyapám is, akiktől én a rengeteg olvasás- és meseélményt kaptam”.

Az olvasásra, könyvekre vonatkozó emlékeink értelmezése a család metaforikus kiszélesítéséhez is elvezet(het). Mintha családunk kedves tagjaivá válnának azok az emberek, akiknek könyvvel kapcsolatos gyerekkori élményeinket köszönhetjük. Legalábbis ez jut eszembe, ahogy Simon Réka sorait olvasom most már sokadszor újra: “…az óvó nénimmel állandóan meséket találtunk ki, alvás előtt is mindig mesélt a napköziben, ahogy aztán én is meséltem mindig óvó néniként. A tanító nénim, bárhova utazott, hozta nekünk a meglepetés-ajándékkönyveket. Alig vártuk, hogy utazzon. Felváltva ajándékozott meg minket, sokszor összebújva olvastunk együtt az osztályban, rengeteget mesélt nekünk, és megtanított minket egymás között könyveket kölcsönadni.” Mintha az otthon íze, az otthon bújásra és ölelésre hívó hangulata teremtődne meg ott, ahol óvó nénik, tanító nénik, könyvtárosok, esetleg osztálytársak és azok szülei szeretik és szerettetik a könyveket. Ha hagynám, hogy elkapjon a pátosz, azt kezdeném taglalni, micsoda szociális lehetőségek rejlenek a könyvben, hogy az nem csak az olvasásnak és az okosodásnak, de az otthon megismerésének és feltételezhető majdani reprodukálásának is gyökere lehet.

kis-ikonIdézem inkább Makkai Kingát, aki a pátosz nyelve helyett az alázat hangján szól. Ez semmiképp sem a magunk jelentéktelenségének hangsúlyozását jelenti, hanem annak tudatosítását, hogy mennyi mindent (szellemi táplálékot) kaptunk azoktól, akik előttünk jártak, s hogy ezt visszaadni nem csak azért feladat, mert magunk is gyógyulunk közben: “… mindent, a meséket is, csak kölcsön kaptuk őseinktől, ezért tovább kell adni őket.” Olyan ez, mint egy népmese parafrazeálása könyvmutatványos cselekedeteinkben: amikor először vetek (olvasok mesét), akkor visszafizetem a kölcsönt, amikor másodszor vetek (olvasok mesét), magam gyarapodok, amikor harmadszor vetek (olvasok ismét), akkor azt kölcsönbe adom, hogy legyen majd, aki utánam is vetni és aratni fog.

Mit is adunk kölcsönbe, amikor könyvet adunk egy gyerek kezébe, amikor olvasunk neki/vele? Pontosabban: mi mindent? Csak belekóstolunk a lehetséges válaszok sokféleségébe, ha azt mondjuk, hogy a játékot, a viccelődést, a nevetgélést (Szabó-Tasi Kata), a nyelv örömét, a benne rejlő humort (Demeter Éva), a biztonság és bizalom érzéseit (Hamar Nóri), vagy akár a másvilágba belépés szabadságát mint a humánum szabadságát (Szabó-Tasi Kata). Ez utóbbit bontja ki, láttatja és tölti meg sajátos értelemmel Nyulász Viki, amikor így ír:  “nekem az olvasás mindig egy szubjektív belső világot jelentett, ezért is nehéz róla beszélni. Gyerekkorom óta imádtam ezt az élményt, könyvvel a kezemben belemerülni egy történetbe, kb. harminc oldal után eljutni oda, hogy “hazajárok” a könyvbe. Soha nem lapoztam előre, talán egy-két kivétellel végigolvastam mindent, aminek nekiláttam. Persze ezt mindig is alapos szűrés előzte meg, korábban a könyvtár polcai előtt ácsorogva, aztán a könyvesboltban – most pedig a bookline. hu-n  (ennyit haladtam a korral, de kell a papír, az e-könyvet még mindig csak muszájból…) Ha van időm, sokat, de lassan olvasok, és ízlelek. Hagyom, hogy ülepedjen és letisztuljon bennem a szöveg. Ha nincs időm, hiányzik. Nagyon. Szeretném, ha Berci is ismerné ezt az érzést.”

Álszentek lennénk, ha nem hangsúlyoznánk azt is, hogy a másodszori vetés a magunk gyarapodását jelenti, hogy a fentebb említett, nemes gondolatokban mennyire ott vagyunk mi magunk is vágyainkkal, örömeinkkel, könyvfüggő gyarlóságainkkal. Mert naná, hogy vetek boldogan, ha “imádom a sztorikat. Sorozatjunkie vagyok. Minden könyv sok sztori. S ami a legjobban érdekel a világon: a másik ember. A problémája, az eszköze a megoldásra, a boldogsága, a tragédiája, a komédiája, mindene. Az, hogy mi az ember. Minél több az elolvasott történet, annál árnyaltabb a kép” (Szabó-Tasi Kata), ha valahogy legitimizálni szeretném mindennapi szükséges meseadagomat (Pásztor Csörgei Andrea, Demeter Éva), vagy ha egyszerűen csak olyanokat szeretne hallani anyásan érzékeny fülünk, hogy “Te vagy az én titkos kertem” (Nyulász Viki és Berci). Azért jó a háromszori vetésről szóló mese, mert szépen elrendezi a összefüggéseket, az olvasók generációit összekötő értékeket, s a magunk helyét az egészben.

tabook_foto 2Mindezt persze nem mondtam el az említett kerekasztal-beszélgetésen, mert nem jutott rá idő. Mint ahogy nagyon sok más mindenre sem: túl sok minden jó zajlott egyszerre ahhoz, hogy egy emberként abszolválni lehetett volna a fesztivál felnőttekhez és gyerekekhez szóló programját. Élmény volt viszont Petr Síst hallgatni, ahogy a fesztivál idejével párhuzamosan, csehül is megjelenő könyvéről, a Pilóta és a kis hercegről beszélt. Élmény volt Tereza Říčanová élő komédiás dinamikus és magával ragadó “felolvasása”, melynek során új képeskönyvét, a Kutya-könyvet mutatta be. Élmény volt Bjorn Rune Lie és Alžběta Skálová közös kiállítása, mely mellesleg november 11-ig megtekinthető, valamint a négy cseh illusztrátor díva (Eva Maceková, Alžběta Zemanová, Tereza Říčanová és Nikola Hoření) kiállítása a valamikori víztoronyban – négy nő, négy képi világ, négyféle katarzis lehetősége. Azt pedig inkább fel sem sorolom, hány könyvet kellett megvennünk, és hány könyvet kellett okos, előrelátó felnőttként ott hagynunk a standokon. Volt belőlük vagy hatvan – az ún. kicsik nagy fesztiválján.