Minden dolgok könyve – Guus Kuijer

„És tudod, mivel kezdődik a boldogság? Azzal, hogy megtanulsz nem félni.“

Thomas kilenc éves, és a sablonkérdésre: „Mi leszel, ha nagy leszel?”, azt válaszolja: boldog akarok lenni. Thomas Jézussal beszélget, mióta egy alapos verés után elvesztette Istent.
Thomas és Jézus, a két apa- és Istenvesztett fiú beszélgetései, ahogy A történet elé című bevezetőben a szerző állítja, tiszteletlenek. Ez a Jézus ugyanis kisfiú-nyelven beszél, szigorú Atyja van, de a legfontosabb, hogy korántsem tudja minden kérdésre azonnal a választ, ilyenkor azt mondja: káposzta a fejem.

A Minden dolgok könyvét író Thomas kilenc éves, a bevezetőben feltűnő Thomas Klopper úr, aki a szerzővel, Guus Kuijerrel beszélget, miután odaadta neki a Minden dolgok könyvét, nagyjából a szerzővel egyidős, tehát most a hetvenes éveiben jár. De a regény miliőjéből is gyorsan kiderül, hogy a történet az ötvenes évek Hollandiájában játszódik.

A távolítás eleinte érthetetlen, hiszen maguk az események, a családon belüli erőszak, a boldogtalan gyermekkor, a világháború hatásai a gyermeki és emberi lélekre a mai, modern irodalomban már nem igénylik az efféle megoldást. De Guus Kuijer nem elégszik meg ennyivel, a vallásos családban növekvő kilenc éves kisfiú istenképe, hite ugyanis koránt sem hétköznapi.

Nyilván nem új keletű, ahogy a gyerek gyereknyelven beszél Istenhez, elég csak Montgomery Anna a Zöldoromból című sorozatának akár könyv-, akár filmváltozatára gondolni, ezekben a könyvekben azonban a legtöbbször humorforrás a gyermeki megfogalmazás szabadossága.

Thomas és Jézus párbeszéde viszont valami egészen más, nem csupán a tiszteletlenség miatt. A két fiú pontosan ebben a fiúságban egyenrangú, mindketten a szigorú apák merev szabályrendszerétől szenvedve várják a megváltást, az atyai szeretet legparányibb jelét. A felnőtt olvasó csak sokára, a könyv végére érti meg, a gyerek pedig talán inkább csak megsejti, hogy ez a Jézus nem a Bibliából ismert megváltó, de még csak nem is Isten fia. Ez a Jézus nem más – az én értelmezésem szerint legalábbis –, mint Thomas (ha úgy tetszik) felettes, kontrollált, tudatos énjének a kivetülése.

A fejlődéspszichológiából ismert, hogy a felnőtté válás fontos állomása, amikor a gyerek 4-6 éves kor tájékán az ödipális fázisból kinőve már nem konkurenciaként tekint a vele azonos nemű szülőre, hanem megpróbál azonosulni vele. Később aztán a következő fázisban a gyermek a benne élő isten-szülő szobrot lerombolja, szüleire mint emberekre kezd tekinteni, meglátja az esendőségüket és szinte mindig csalódik is bennük. Ennek a csalódásnak a feldolgozása, átértékelése a kamaszkor egyik nagyon fontos feladata. Thomas még nem áll készen az apatagadásra, ő még azonosulni szeretne, de nem tud. Az apja maga rombolja szét önnön istenségét, és Thomas ennek a feldolgozásához találkozik össze a világnézetéhez leginkább passzoló fiúmintával, azaz Jézussal, akit az Atya szintén magára hagy. Ezért hangzik el a regényben a Nietzsche-i mondat: Isten meghalt.
A gyermeki nézőpont, a kijelentés – hogy Isten (azaz Jézus apja) halott – talán sokkoló lehet, de a regény végére Thomas számára, s talán az olvasóknak is kiderül,  hogy valójában a Thomasban élő apa-isten-alak halt meg. Csak korábban és brutálisabb módon, mint ahogy egyébként is természetesen megtörténne a felnőttéválás során.

A cselekmény egyszerű: a bigottan vallásos, kis hitközösséghez tartozó apa terrorja, a családi erőszak ellen a két testvér azonos időben, de más eszközökkel lázad fel. A regény, akárcsak a hasonló könyvek (Hanika: Soha senkinek, Philipps: Wofür die Worte fehlen) az izoláció megszüntetését alkalmazza megoldásként. A könyvekben további közös vonás, hogy Thomast is a – boszorkánynak tartott – szomszéd néni zökkenti ki. Van Amersfoort néniről fokozatosan derül ki, hogy csak annyira boszorkány, mint a középkoriak. Egyszerűen egy olvasott, gondolkodó hölgy, akinek a férjét elhurcolták és megölték. Thomas apja szerint a férje kommunista volt, az pedig, csakúgy mint bármi, ami eltér, az apa számára az ördögtől való.

Van Amersfoort néni bölcs is, mert megvárja, amíg a gyerek segítséget kér tőle, majd megint türelmesen vár, hogy a gyerekek összefoghassanak, és Thomas maga legyen képes értelmezni a fentiekben általam idézett mondatot. Kölcsönadja az Emil és a detektíveket a kisfiúnak, ezzel hívva fel az összefogás fontosságára a figyelmet. Meg arra, hogy mindig kell valaki, aki elkezdi a dolgokat. Ez a valaki pedig Pie néni lesz, Thomas nénikéje, akit a bácsikája megvert, mert nadrágot merészelt húzni. Pie néni azonban nem hagyja magát, sőt még a sógorára is rápirít, amikor az nem ítéli el a testvére cselekedetét.
A kisfiú az egyiptomi tíz csapással kívánja az apát megleckéztetni, de miután az akvárium vizének vérré (málnaszörppé) változtatása a kisfiú és a halak védelmére kelő anya újabb brutális bántalmazásához vezet, letesz róla.
Nagyon érzékletes jelenet, amikor Margot, a kisfiú nővére, akit Thomas a regény elején olyan butának tart, mint a krumpli, a maga kifinomult, szarkasztikus módján szembeszáll az apával, a saját szavait és bigottságát használva ellene: „A világon egyetlen igaz könyv létezik, ez pedig a Biblia.“ Mire másnap Margot a vacsoránál közli, hogy kiküldték irodalomóráról, mert elismételte az apa szavait.
Mivel Thomas szemén át látjuk a történetet, így nem megállapítható, hogy Margotot valóban kiküldték-e az óráról, vagy csak provokál a megint brutálisan megvert anya láttán. Margot befonja az anyja haját, mi több, ragaszkodik a hajfonáshoz. Az intim, gondoskodó jelenettel a lány a szóbeli meghunyászkodás mellett tetteiben ellene szegül az apának, míg Thomas inkább a szavaival.
Önmagában is érdekes a család könyvekhez való viszonya. Az apa elborzad minden szövegtől, ami nem a Biblia, miközben Margot rengeteget olvas, valószínűleg az anya is, néhány megjegyzésből ugyanis ez derül ki, Thomas pedig Van Amersfoort nénin keresztül épp a regény folyamán kerül kapcsolatba az irodalommal.

Miután Thomas úgy dönt, hogy felolvasókört alakít, Amersfoort néni gyerekversekre tanítja, ám ekkor a levél, amit Thomas gondosan őrizgetett az ingébe tűzve (úgy véli, a nénitől származik, és nem akarja, hogy az apa kezébe kerüljön), az esti felolvasásnál a Biblia lapjai közül kerül elő.

„A férfi, aki veri a feleségét, önmagára hoz szégyent.”

Thomas érezte, hogy baj lehet a levélben szereplő mondatból, amit nem is igazán értett, ám ahogy egy korábbi tapasztalata alapján felbátorodik, ezért rejti mégis a Bibliába a levelet egy este. A másik levelét Elisának írta, a bőrlábú, csonka kezű lánynak, akiről megdöbbenve veszi észre, hogy szép. A levél hatására ugyanis beszélgetés, és egy bimbózó szerelem bontakozik ki köztük.
Így aztán kipróbálja, hátha a másik levél is hasonló eredményt hoz. A helyzet azonban odáig fajul, hogy Margot kést szorít az apja nyakához, hogy megakadályozza az anyja bántalmazását. Az apa végül elviharzik, csak később sunnyog haza.
A regény végén  a felolvasásra készülő családot látjuk, ahol a közösség ereje, ahogy az ismerős asszonyok, akik előtt fenn kell tartani a látszatot beözönlenek, meghunyászkodásra kényszeríti az apát. Mivel az apa alapvetően a látszat fenntartására törekszik, mereven ragaszkodva a Bibliai tanításokhoz, így valószínűnek tűnik, hogy az izoláció megszüntetése, az olvasókör alapítása hosszú távon is képes lesz véget vetni a családon belüli erőszaknak, ezt azonban már csak sugallja a könyv.
Az Emil és a detektívekkel több ponton is jól párhuzamba állítható a történet, a közösség összefogása és a gyerek-szülő viszony gyönyörűen összecseng.

A Minden dolgok könyve azonban nem kalandregény, nem is gyerekkrimi. A Kolibri kiadó „Magasfeszültség!” címkével látta el, és jól tette. Egy kilencéves kisfiú szemén keresztül látjuk a világháború utáni Hollandiát, és bár ez a szemszög szűrővel látja el az eseményeket, azok mégsem lesznek kevésbé megrázóak.
Az ő szemszögéből látjuk a szereplőket is: az apát, aki a hitbeli szabályrendszerbe kapaszkodik az összeomlott, átalakuló világ és erkölcs elől menekülve.
A szomszéd nénit, a háború utáni értelmiségi figurát, akit boszorkánynak kiáltanak ki, és akinek egy kisfiú bátorsága segít legyőzni, nos, egyszerűen a tudatlanságot.

Pie nénit, aki tudja, érzi, hogy a dolgok változnak, aki nyílt szívvel, lelkesen áll a változás mellé, éss erejével annak motorja lesz.
Elisát, a magányos, már-már Van Amersfoort néni sorsára jutó lányt, aki szinte biztosan a háborúban veszítette el a lábát és ujjait, és aki mégis utat talál a közösségbe.
Margotot, aki Pie néni nyomdokaiba lép, s vele együtt mutatja a jövőt, az utat, a szerelem és a választás szabadságát.
És Thomast, a kisfiút, aki az események gyújtópontjában áll.

A Minden dolgok könyve  igazán fontos dolgokról szól: az összefogás erejéről. A kisemberek hősiességéről. Arról, hogy meg kell látnunk a jót, az értéket a másikban.
Elmagányosodó világunkban Thomas története tiszta utat mutat.
Aki keres, talál, aki beszél, meghallgattatik.

Hírdetés